Chi szemszöge:

Lassan sétáltam a folyosón. Ha akartam volna sem bírtam volna futni. Nem érdekelt, ha leszidnak, mert nem értem oda időben. Nem akartam sietni. Az is nehézséget okozott, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem. Képtelen voltam másra gondolni. Csak Ryuu járt a fejemben. És az, hogy hol rontottuk el.

Mit tettünk, hogy ezt érdemeltük? Nem tudtam megmondani. Válaszokat akartam és valakit, akire haragudhatok. De nem volt sem válasz, sem bűnbak. Így csak magamat hibáztathattam. Ha nem lennék áldott, ez nem történik meg.

De nem szidhattam az ajándékot, amit kaptam. Mert ha nem lenne sosem találkozok Ryuu-val. És nem értettem volna meg azt sem, hogy mit jelent, fontosnak lenni valakinek. De azt sem, hogy milyen szerelmesnek lenni.

Most mind a ketten szenvedünk. Miattam. Azért, mert létezem. És azért, mert Ryuu meg akart menteni.

- Chi san! Igyekezzen már! Elvérzik!

- Még akkor is megmenthetem, ha az utolsó pillanatban érek oda...

Motyogtam az orrom alatt. Nem akartam, hogy meghallják, abba is csak belekötöttek volna. Csak az elmúlt héten annyit veszekedtem velük, hogy elegem lett. Meguntam. Minden életkedvem elfogyott. Fel akartam ébredni ebből a csendes rémálomból.

Miután meggyógyítottam visszamentem a szobámba. Rideg volt hideg. Olyan akár egy börtöncella. Bár nem annak szánták számomra mégis az volt. Hiszen nem ez az otthonom.

Haza akartam menni Ryuu-hoz. Vissza akartam tekerni az idő kerekét, oda mikor még a karjai között lehettem. Oda, ahol valami elromlott. Oda, ahol valaki miatt tönkrement minden.

De nem tudok utazni az időben. És ha meg is változtatnám a múltat, hogy ne történjen meg mindez. Akkor is azzal, hogy belekavarok az idő menetébe feldúlom annyira, hogy ne legyen rossz. Ne akarjak visszamenni és nem változtatok semmin.

Tehetetlen voltam. És valamit akartam tenni. Valamit, amivel Ryuu hiányát eltűntethettem. Vissza akartam őt kapni. Minden éjjel sírtam, amíg el nem aludtam.

Egyszer a folyosón elmentem azelőtt az ajtó előtt, ahol először csókoltam őt meg. Bőgtem. Összerogytam a kőre és az ajtónak döntve a fejemet zokogtam hangosan, amíg valaki el nem vitt onnan. Mert nem voltam hajlandó saját lábamon elmenni arról a helyről, ahol mi még együtt voltunk.

Nem engedtek többé arra a szintre. Nem akarták, hogy minden nap ezt csináljam, mert valószínűleg, minden szabad percemben, abba a szobába akartam volna bejutni.

Gyűlöltem ezt a helyzetet. De lassan minden érzelem kifogyott a testemből. Csak a folyamatos fájdalmat éreztem, ami sohasem múlt el. Azzal keltem, azzal feküdtem. Mikor kinyitottam a szemem reggel és rájöttem, hogy még mindig nem ébredtem fel ebből a rémálomból, sírtam.

Már az ápolók is kezdték megszokni, hogy sosem mosolygok, mindig opálos a tekintetem és szinte megállás nélkül potyognak a könnyeim.

Sokszor pörgettem le szemem előtt az emlékeket, amiket együtt éltünk meg. Bár csak egy pár hónapja ismerjük egymást mégis annyira hozzánőtünk a másikhoz.

Azt a napot is sokszor lejátszom. Hátha rájövök mit nem kellett volna megtennünk?

- „Nem kellett volna megharapnom? De akkor belehalok Brain tervébe. Nem kellett volna meggyógyítanom Ryuu sebét? De, mert elég látványosan haraptam meg. Lehet, hogy nem ott kellett volna harapnom? Viszont annyira legyengültem nem lett volna elég, ha csak a kezéből iszok vért. Meg egyébként is. Akkor úgy szokott átölelni, hogy tudjam biztonságban vagyok. És nem fog semmi baj történni míg velem van."

De megtörtént. Mori magához hívott minket külön-külön úgy fél héttel az eset után. És közölte, hogy szétválaszt minket. Nem lehetünk együtt.

Az óta nem láttam Ryuut. Hiába hisztiztem, hogy magyarázatot akarok. Azt felelte, hogy túl veszélyes a képességem rá nézve és Ryuu betegségének sem használ. Nem akarja, hogy egy ilyen hatékony embert elveszítsen, így a hatékonyság nevében nem dolgozhatunk együtt.

Annyira ijesztően nézett rám akkor. Nem mertem visszaszólni. Féltem, hogy soha többé nem engedi, hogy lássam őt. Tudom, hogy Ryuu is küzdött azért, hogy visszavonja ezt a döntést. De nem lett változás. Biztos vagyok abban, hogy Ryuu nem hagyta szó nélkül a dolgot. Ő nem engedte volna, hogy elvegyen tőle.

Azért külön beszélt velünk, hogy ne tudjon magához láncolni.

- El sem tudtam búcsúzni tőle

És nem is beszélhetek vele. Elvette a telefonomat. És nem mehetek haza a cuccaimért. Kaptam dolgokat. De tényleg mintha egy börtönben élnék. Haza akarok menni.

- Hiányzol Ryuu!

Fordultam át az ágyamon. Azon az éjjelen nem tudtam aludni. Csak szorítottam a takarómat mintha Ryuu-t ölelném. Szinte hallottam a fülemben, hogy suttogja.

- Hiányzol Chi! Szeretlek!

- Én is szeretlek téged! Haza akarok menni! Meghalok idebent! Látnom kell téged! Vagy belepusztulok!

Megint zokogni kezdtem. Már nem is kékek a szemeim már pirosak, hiszen folyamatosan hullik a könnyem. Megint álomba sírtam magam. Remélve, hogy felébredek ebből a rémálomból és Ryuu karjai között nyithatom majd ki a szemeim reggel.

Eltelt kb. 10-12 nap az óta, hogy elválasztottak minket egymástól. De úgy éreztem minden nap egy örökkévalóság. Nagyon sokat aludtam mert legalább az álomvilágban ott volt velem. Ezért nem akartam felébredni sem. Legszívesebben kómába estem volna, hogy ott álmodjak végig és ne kelljen abban a fájdalomban élnem. De nem tehettem. Mert Ryuu még életben volt. Vagyis volt esély rá, hogy még láthatom őt. Hogy még élhetünk együtt.

Ha meghalt volna, akkor lett volna az a kómás megoldás, kézenfekvő. Mert meghalni a saját kezem által nem tudtam volna. Plusz megígértem neki, hogy életben maradok. Ezt pedig nem fogom megszegni. De nélküle élni... az nem élet számomra már.

...

Egyik éjjel egyáltalán nem tudtam álomba sírni magamat. Olyan volt mintha egy hang a fejemben azt mondta volna, hogy ne! Most nem alhatsz el! Fontosabb dolog történik a valóságban! Nem menekülhetsz el.

Éppen ezért felkeltem és úgy döntöttem nem maradok a cellámban. Kimentem az intenzíves folyosóra. És a számítógépből kinéztem, hogy melyik szobában lehet szüksége valakinek az erőmre, hogy meggyógyuljon.

Igazából nem használtam túl sokat az áldásomat. Inkább megtanultam használni az áldatlan eszközöket. Pedig tudom, hogy Mori san azért vett magához a korházba, hogy a katonáit gyógyítsam. És végül is így is tettem. De csak akkor kaptak a véremből, ha tényleg az volt az egyetlen megoldás.

Azon az éjjelen mégis úgy sétáltam fel az intenzív osztályra, hogy felelőtlenül használjam az ajándékomat.

Azonban mikor kerestem a kórlapokat a rendszerben megakadt a szemem egy néven. Egyből, ahhoz a szobához rohantam. De csak csendben kifejezetten ügyelve, hogy senki se lásson meg. Örültem volna, ha láthatatlanná tudtam volna változni. De igy is eljutottam az ajtóig. Megfogtam a kilincset és imádkoztam, hogy legyen nyitva. Lenyomtam, kinyílt. Lélegzetvisszafojtva léptem be a helységbe. Nem volt bent senki. Csak az ágyon szuszogott egy alak. Féltem, hogy csapdába sétálok és Mori vár majd odabent. Csak tesztelt, hogy ha meglátom a nevét rohanok-e hozzá. Ha teszt lett volna elbukok rajta. Hiszen, amint megláttam a névsorban nem gondolkodtam rohantam.

De ott feküdt az ágyban. Lassan 2 hete nem láttam. Most ott volt. Könnyeztem ahogy lassan odasétáltam az ágyhoz. Nem álom volt Ryuu ott aludt a határa feküdve a takaró alatt. Lassan egyenletesen emelte a mellkasát, majd fújta ki a levegőt. Felhajtottam a takaróját. Kötések borították a karját. Már kezelték. Nekem mégsem szóltak róla.

Bemásztam az ágyába. Arra az oldalra, ahol kevesebb kötés borította. Odabújtam hozzá. Fejemet a vállára mellkasára döntöttem. Hallgattam a szívveresét. Annyira jó volt olyan közel lenni hozzá ismét. Kicsit össze is könnyeztem a fáslit a testén. Talán erre kezdett el felébredni. Halkan morgott egy kicsit mielőtt kinyitotta volna a szemét. De én még akkor sem mozdultam mellőle.

- Chi?

Vette észre, hogy ott vagyok. Ekkor már felültem és felé fordultam, de gyorsan közben letöröltem a könnyeimet. Láttam kicsit kómás tekintetében, hogy nem hiszi el amit lát. Szerintem elsőre álomnak hitt engem.

- Chi! Tényleg te vagy az?

- Én vagyok Ryuu... annyira hiányoztál!

Csókoltam meg azzal a lendülettel ahogy a karjai közé dőltem. Féltem, hogy fájdalmat okozok neki, de nem bírtam megállni. Ennyi időt eltölteni egymás nélkül, annyira rettenetes volt. Nem akartam még egyszer átélni!

- Chi itt vagy! Te tényleg itt vagy?

- Ryuu, mi történt? Megsérültél? Miért vannak kötések raj-

- Semmi baj kedvesem.

Simogatta meg a karjaimat. Tudtam, hogy szinte érzi min mentem át az elmúlt időben. Hiszen ő is ugyan ettől szenvedett. Láttam a szemein, hogy legszívesebben most azonnal hazavinne, hogy ne kelljen még egy éjszakát külön töltenünk.

- Nem komoly sérülések. - suttogta erőtlenül - De egyszerűen képtelen vagyok a munkára figyelni mióta nem vagy velem.

- Óvatosabbnak kellene lenned Ryuu, mihez fogok kezdeni, ha elveszítelek?

- Nem fogsz elveszíteni Chi. - csókolt meg óvatosan, hogy megnyugtasson - Én mindig a tiéd leszek. Ne haragudj, amiért béna voltam és ide kerültem. De azt sem tudtam hol vagy. Csak reménykedtem abban, hogy Mori itt tart a kórházban és most, hogy megsérültem talán láhatlak.

- Annyira aggódtam érted Ryuu rettegtem, hogy valami bajod esik. És most megtörtént.

- Csss semmi baj édesem. Már összevarrtak holnap lehet Mori már haza is küld.

- Valószínű. Azért, hogy ne vegyem észre, hogy itt vagy.

- ...

- Miért választott minket szét?

- Nem tudom. Nem értem meg a döntését. És nem is fogadom el! Tőlem nem vehet el téged senki! És vissza foglak szerezni Chi.

- Ryuu... - hajtottam le a fejem mert megint elkezdtek könnyek gyűlni a szemembe - Haza akarok menni!

- Tudom kedvesem. Tudom. És megígérem neked. Addig nem állok le míg haza nem engednek velem!

- Arigatou Ryuu! Arigatou!

- Szeretlek Chi!

- Én is szeretlek téged Ryuu!

Nem tudom szavakkal leírni mennyire hiányzott nekem. De miközben egymás karjaiba temetkeztünk egy rossz érzés töltött el. Egy olyan fajta félelem, ami ahhoz hasonlít, mintha megérezném, hogy valami baj fog történni. Nem értettem mi ez a jelzés a szervezetemtől, de mintha a hatodik érzékem súgta volna, vagy az ösztöneim mondták volna, hogy: Tudom, hogy erre vágytál és most nem akarsz semmi mást csak őt, de fuss!

Hiába esett annyira jól a csókja, hiába éreztem magamat a fellegekben tőle. Mintha muszáj lett volna, elváltam tőle.

- Chi?

- Gomenne.... nem tudom megmagyarázni de.... úgy érzem mennem kell!

- Ne! Chi! Maradj! Nem mehetsz! Nem engedlek!

Ölelte át a derekamat, ahogy arcát a mellkasomba fúrta. Én is átöleltem ő. Nem volt elég erőm, hogy kitépjem magam a fogasából. Hogy is lett volna, mikor nem akartam menekülni. De az az ösztönszerű sugallat erősebb volt az akaratomnál.

- Ryuu nem akarlak itthagyni. De úgy érzem, ha nem teszem, akkor valami nagy baj fog történni. Jön valaki!

- Chi... igazad van. Tisztességesen akarlak visszaszerezni. Nem csalással. Bár tudnod kell, hogy ha most arra kérnél, hogy szöktesselek meg gondolkodás nélkül megtenném

- Tudom Ryuu, tudom. De én is azt szeretném, ha Mori engedné, hogy megint együtt legyünk. Nem tudom miért választott miket külön. De...

- Ki fogom deríteni Chi. Ez nem normális. Jó csapat voltunk együtt. Ezt ő is tudja. Nem értem miért döntött így, de van még valami a háttérben. Megtalálom a választ Chi és hazaviszlek ígérem!

- Arigatou Ryuu! Szeretlek!

Hajoltam közel hozzá még egy utolsó csókért. Így legalább el tudtam tőle búcsúzni.

- Én is szeretlek egyetlenem!

Miután kiléptem a szobájából elbújtam az egyik ruháskocsi mögé, mert lépteket hallottam. Nem vett észre a jövevény. Az egyik nővérke volt az. Ellenőrizte a szobákat. Mindegyik ajtón benyitott körbenézett majd ment a következő szobához. Ryuu-hoz is belépett, de ahogy látta, hogy alszik már jött is ki. Viszont 2 ajtóval arrébb valami nem tetszett neki. Mert elkezdett veszekedni a szoba lakójával. Amíg bement és becsukta az ajtót én eljutottam a lépcsőig és sikeresen észrevétlenül tértem vissza a szobámig.

Ryuu érintése még ott volt a bőrömön. Éreztem ahogy magához szorított és azt, ahogy megcsókolt. Mintha évek óta nem éreztem volna. Annyira hiányzott. De tudtam, hogy nem most látom őt utoljára és ki fog innen szabadítani engem.

Ryuu szemszöge:

Megtaláltam őt. Amióta elszakították tőlem folyamatosan rá gondolok. Ezért is sérültem meg a legutóbbi küldetésen. De nem bántam meg, mert így képes voltam megtalálni őt.

Nem tudtam hová rejtette el előlem a főnök. De nagyon reméltem, hogy nem került olyan sorsra, mint Q, hogy egy cellában tartja valahol az alagsorban. Chi már élt olyan helyen. És én megígértem neki egyszer, hogy nem hagyom, hogy megint úgy bánjanak vele.

Szerencsére a félelmem alaptalan volt. Mori lényegében maga mellett tartotta, hogy gyógyításra használja. Ez megnyugtatott.

De az nem, hogy láttam megint lefogyott. Nem eszik eleget amióta, nincs mellettem. Tudom, hogy bár rendes szobát kapott, azt egy cellának tartja. Be van ide zárva és rám vár a feladat, hogy megszöktessem innen. Valamiért úgy éreztem, ha nem találom meg és nem tudunk legalább így titokban találkozni abba belepusztul. De ez alól én sem voltam kivétel. Nekem is szükségem volt rá.

Ha jártam az utcán mindenről ő jutott eszembe. Azok a helyek, ahol együtt jártunk. Azok az illatok, amiket ő mindig megkívánt.

Sajnos még nem kutathattam eleget ebben a 2 hétben. Mert amióta nincs mellettem visszaosztották hozzám Higuchit. Ez a hülye tyúk meg álandóan elvállal mindenféle könnyebb munkákat és nekem meg vele kell mennem. Így egyáltalán nincs időm arra, hogy a megoldást keressem.

Idegesít már a létezése is. Hogy bírtam megmaradni mellette Chi előtt? Be nem áll a szája. Mindig meg akar hívni egy kávéra vagy süteményre. Mikor tudja jól, hogy van kedvesem!

Attól, hogy Chi nem lehet velem, nem fogom megcsalni. Őt szeretem. És ezen senki sem tud változtatni.

Azért vagyok biztos abban, hogy tudja, hogy járunk mert már Chuuya san lakásán is együtt aludtunk és ezt ő is észrevette. Meg máskor is átöleltem a derekát, mikor Higuchi láthatott minket.

Azon a napon, mikor Chuuya san előtt lebuktunk és elmondtuk neki mi Chi képessége Higuchival is összefutottunk. Kifelé mentünk a sikátorból. Chi még kicsit gyenge volt, ezért menyasszony pózban vittem a karjaimban. Ő átkarolta a nyakamat és úgy bújt hozzám. Zavarba hoztam őt. Mert azt mondtam neki remélem egyszer teljesen fehér ruhában is vihetem majd őt így. Teljesen belepirult a szavaimba, amiket akkor súgtam neki. Nagyon édes volt. Szeretem, mikor így reagál rám.

Erre a jelenetre lépett oda hozzánk a szőke is. Szemből érkezett. Gondolom meglátta, hogy kifelé tartunk a sikátorból és elénk jött. Akkor úgy nézett Chi-re, mint aki ott helyben kitekerné a nyakát.

Korábban még az ősszel, mikor kórházba kerültem, akkor is mondta Chi, hogy ez a tapadós levakarhatatlan némber szerelmes belém. Chinek feltűnt. Nekem meg nem. Hiszen én akkor semmi mással nem tudtam foglalkozni csak azzal, hogy beleszerettem a kis kékségbe és hogy ott abban a kórházi szobában csattant el az első csók közöttünk.

Viszont most, hogy megint mellém lett osztva feltűnt az összes próbálkozása. Mindet elutasítottam és a legtöbbet inkább meg sem hallottam. Nagyon rosszul esett minden ilyen. Hiszen a páromat kellene nekem elvinni randira. Nem ezt a tyúkot hallgatni naphosszat, hogy ő próbál közös programot kitalálni kettőnknek.

A kórházban is meglátogatott. És szerintem feltűnt neki, hogy sokkal jobb a kedvem, hiszen találkoztam a szerelmemmel. Ez pedig baromira zavarta. Meg is jegyezte, hogy:

- Láttad a kis vámpírlányt?

- Chi-nek hívják. És igen láttam. Itt dolgozik most a kórházban.

- Mit eszel rajta Akutagawa senpai?

- Elég sok mindent.

Na erre inkább nem mondott semmit, helyette csak felhúzta az orrát és megsértődve arrébb ment. Nem érdekelt. Legalább, amíg duzzogott addig sem járt a nyakamra.

De ki kellett találnom valamit arra, hogy Mori visszahelyezze Chit mellém. Mert nem fogom kibírni nélküle. És ezt neki is meg kell értenie.

Az után, hogy kiengedtek a kórházból nem kellett sok idő, hogy megint visszaessek. Már szinte két naponta voltam a kórház látogatója. Ez pedig Mori sannak is feltűnt.

- Akutagawa kun... - jött be hozzám a harmadik alkalommal - Elmondanád miért sérülsz meg ilyen gyakran?

- Figyelmetlenség... nem tudok a munkámra koncentrálni.

- Ennyire nem hiányozhat-

- De igen hiányozhat.... miért nem dolgozhatok vele?

- Nem tesz jót neked...

- Mert ez a mostani jót tesz?

Korábban sosem mertem visszaszólni neki. Még Dazai san verte belém azt, hogy a felettesem szava szent és nem kérdőjelezhetem meg. De most más volt a helyzet. Az, amit Mori eldöntött hülyeség! Chi nem káros az egészségemre! Nem tudom, miért gondolja így? De vissza akarom kapnia a kedvesemet!

- Mire célzol? - húzta fel a szemöldökét mert őt is meglepte a hangnem, amit megengedtem magamnak.

- Főnök. - vettem megint alázatosra a figurát - Most őszintén Chi és én jó csapat vagyunk. Honnan vetted azt az ostobaságot, hogy káros az egészségemre a jelenléte?

- Hallottam dolgokat miszerint legyengültél mert vele vagy.

- Ez baromság. Chi ereje még a betegségemet is meggyógyította. Nem gyengültem le. Sőt. Erősebb vagyok, mint valaha.

- Nem úgy nézel ki.

- De csak mert elvetted őt tőlem.

- Ennél jobb indokot kell felhoznod, ha azt akarod, hogy megint melléd osszam be.

Ezzel kiment volna a szobából, de megállítottam. Két dolog miatt az egyik, hogy ezek szerint van esély rá, hogy meggyőzzem. Csak megfelelő bizonyíték kell, hogy az egész csak pletyka. A másik pedig, hogy akartam, hogy megengedjen valamit.

- Boss...

- Igen?

- Még el sem búcsúzhattam tőle.... nem látogathatom meg?

- Hhhh... - sóhajtott de végül meggyengült a hangja - De... adok nektek 10percet.

- Most?

- Igen. Mert, ahogy hallom itt van az ajtó mögött. Nem igaz Chi?

Nyílt az ajtó és valóban ott volt a kis kékség. A kezeit tördelte, amiért lebukott, hogy hallgatózott. Annyira édesen tud viselkedni.

- Gomennasai.... de hallottam a hangját... és

- 10 perc

- Értettem!

Kerülte ki a főnököt és odarohant hozzám egyenesen a nyakamba ugrott. Szorosan öleltem át. Hihetetten volt, hogy tényleg megengedte ezt nekünk!

- Ryuu!

- Szia Chi.... Hiányoztál!

- Te is nekem!!!

- Sajnálom, hogy nem tudtam elbúcsúzni rendesen tőled...

- Meg van bocsájtva mert hallottam szeretnél visszakapni.

Eddig tartott míg a főnök magunkra hagyott minket. Így befejezhettük a színlelést. Ezek szerint nem jött rá, hogy titokban találkoztunk már azóta. Chi felült az ágyamra és odabújt hozzám. Átölelt és én sem akartam elengedni őt.

- Szóval nem az ő ötlete volt. - suttogott, hogy titokban maradjon minden szó, amit beszélünk.

- Nem. Valaki bemesélhetett neki valamit.

- De ki? És miért? Meg egyáltalán mit?

- Nem tudom. De addig amíg ki nem derítem miféle pletykát hallott nem fog visszaengedni mellém

- Mit fogsz tenni?

- Chuuya sant megkérem, hogy segítsen. Ő nyilván több pletykát hall rólam, mint én saját magamról. Meg Gint és a hüllőket is kikérdezem. Valaki csak hallotta szintén ezt a pletykát. Ha megvan, akkor már képesek leszünk megcáfolni.

- És hazamehetek veled?

- Nem állok le addig míg haza nem viszlek!

- Ryuu....

- Szeretlek Chi! Ezt te is tudod... Vissza akarlak kapni!

- Ryuu... én is szeretlek! És ne feledd... én még mindig a tiéd vagyok!

Hozzáért a jelhez, amit kaptam tőle. Egy kulcs alakú szimbólum került a kulcscsontom vonalára, mikor megszereztem őt Braintől. Már nem veheti el őt tőlem senki. Legalábbis így nem. Ezt akarta megértetni velem Chi is. Hogy hiába vagyunk távolabb egymástól ettől még ő az enyém.

- Szeretlek Ryuu...

Megcsókoltam. Még éppen időben mert pár pillanat múlva társaságunk érkezett. Azt hittem a főnök jött vissza. De mikor a kopogás után nyílt az ajtó egy szőke hajkorona lépett be a szobába. Chi elhúzódott ajkaimtól, de nem ment sehová. Ott maradt az ágyon ülve mellettem. És a szívemhez bújt, hogy átöleljem.

- Akutagawa senpai hoztam- Ez a kis vámpír mit keres itt?

- Látogatóba jött hozzám. Talán baj?

- De az egészséged-

- A főnök engedéjével van itt!

- Ryuu...

- Semmi baj Chi... amíg az időnk le nem telik nem engedem el a derekad!

Húztam jobban magamhoz, hogy átölelhessem. Most én döntöttem az ő vállára a fejemet. Nagyokat szippantottam az illatából. Hiányzik. Mindig, ha itt kell hagynom őt.

- Jól van letelt az idő-

- Még van 7 perc! - mordultam fel. Nem ő fogja eldönteni, hogy meddig van a karjaim között!

- Akutagawa senpai?

- Ryuu te méred?

- Számolom visszafelé. Egy pillanattal sem akarlak hamarabb elengedni!

- Ez olyan édes tőled... De...

- Chi... ?

- Kérlek Ryuu... ígérj meg nekem valamit....

- Bármit!

- Ígérd meg nekem, hogy nem sérülsz meg újra szándékosan!

- Szándékosan? - ismételte meg a szőke is, ezek szerint ő nem jött rá miért kerülök ilyen helyzetekbe mindig.

- Chi... én-

- Tudom, hogy csak azért kerültél ide mert direkt hagytad, hogy eltaláljanak. De kérlek ne! Nem bírom nézni, hogy megsérülsz és én nem gyógyíthatlak meg! Könyörgöm Ryuu, ha téged elveszítelek nem lesz miért életben maradnom!

- Chi... rendben... megígérem nem csinálom ezt direkt... ne haragudj... én csak látni akartalak téged...

- Tudom. De... inkább otthon találkozzunk megint. Majd mikor elhagyhatom a kórházat. Ne így! Kérlek Ryuu!

- Igen Chi... megértettem. És sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam.

- Én mindig aggódok érted Ryuu ez a dolgom...

- Igen ez a te szereped...

Ismét nyílt az ajtó így Higuchi tekintete egy pillanatra szemelől tévesztett minket. Még egyszer meg tudtam csókolni mielőtt még el kellett volna engednem őt. Chi viszonozta, de utána mivel belepirult nekidöntötte a homlokát a mellkasomnak. Szorosan átöleltem erre a látványra érkezett be Mori san.

A szőke köszöntötte majd éreztem, hogy megint minket néz és hogy mindjárt felrobban a dühtől. Hihetetlen mennyire féltékeny Chire. De nem izgat. Nekem csak ez a lány kell! Senki más!

- Azt hiszem letelt az idő.

- Rendben... - emelkedett fel rólam Chi - Szia Ryuu... kérlek ne sérülj meg megint!

- Megpróbálom Chi.

Megsimogattam kicsit az arcát majd a homlokára nyomtam egy csókot. Beleremegett, hogy megtettem, hiszen mégis csak végig nézte a főnökünk.

Az, hogy az a némber is látta csak hab volt a tortán. Vegye észre, hogy én csak egyetlen lányt tudok szeretni. És hagyja abba az idegesítő koslatást utánam.

- Ryuu...

- Remélem mihamarabb találkozhatunk megint!

Annyira édesen zavarba jött. Láttam gőzölögni elpirult fejét. De nem bírtam magammal. Legszívesebben megcsókoltam volna, hogy lássák kit vettek el tőlem. De nem tehettem.

Chi lemászott az ágyról és továbbra is elpirultan kisétált a szobából. Tudta jól, hogy letelt az az idő, amit együtt tölthettünk. Elköszönt a főnöktől és becsukta maga mögött az ajtót.

- Akutagawa kun... látom nagyon kötődtök egymáshoz...

- Szeretném, ha megint ő lenne a partnerem. Boss... mit tegyek, hogy visszahelyezd őt mellém?

- Még gondolkozom ezen. Aztán majd meglátjuk.

- Értem. Mikor mehetek dolgozni?

- Még ma éjszaka maradj aztán mehetsz.

Bólintottam, hogy lássa felfogtam. Ő is kiment a szobából. Ketten maradtunk a szőkével. Reméltem, hogy ő is kitakarodik, de nem tervezte.

- Hogy engedhette a főnök, hogy az a kis vámpírlány-

- Vigyázz a szádra mielőtt befejezed és esetleg kivágom a nyelved!

Mordultam rá. Mert nem tűröm, hogy úgy beszéljen róla. Tudom, hogy Gyűlöli Chit. Oda kell figyelnem, hogy ne tudja bántani.

- Akutagawa senpai?

- Ne felejtsd el, hogy ő fontos nekem! Fontosabb, mint bárki!

- Mégis, hogy kerülhetett ennyire közel hozzád...? Elveszted a józan ítélőképességed miatta! Mit csinált, hogy így elcsavarta a fejed?

- Sok mindent. Megváltoztatta az életemet. És vissza fogom őt szerezni!

- De az állapotod-

- Az óta romlik, hogy eltűnt mellőlem. Amíg mellettem volt nem történhetett ilyen! És meggyógyított! Hozzászoktam, hogy olyan van mellettem, akire bármikor számíthatok! Az életemet is rá tudom bízni! Most ő eltűnt mellőlem. Ennek a következményeit látod! De mégis csak a saját érdekeidet nézed! Tudom, hogy féltékeny vagy rá! De túl önző vagy hogy észrevedd! Nem is akarod látni, hogy nekem mennyire szükségem van Rá! Ő a társam! Nem vagy képes helyettesíteni! És most aludni akarok. Hagyj magamra Higuchi!

- I-igenis....

Motyogta majd kiment. Végre volt egy kis nyugtom. Reméltem, hogy most már talán kinyitja a szemét és feltűnik neki, hogy nincs esélye nálam. Visszadőltem az ágyra. Előkotortam a telefonomat. Írtam Ginnek és Chuuya sannak, hogy hallottak e valamit, ami alátámasztja Mori aggodalmát.

Meg kellett találnom a módját, hogy megcáfoljam az indokait. Chinek mellettem van a helye. Egyedül én vigyázhatok rá! De... nekem is szükségem van rá...