Akutagawa szemszöge:

Chi ajkai annyira édesek! Nem tudok betelni velük. Legszívesebben egész nap ágyban maradnék vele. Hogy ne kelljen kikerülnie a karjaim közül. Ez az utolsó napok egyike, mikor még 24órát tölthetünk együtt. Mindjárt itt van az iskolakezdés. Tudom mennyire nincsen kedve megint járni. Ezért ki kell élveznünk most minden pillanatot.

Nagyon kell koncentrálnom, hogy ne tegyek kárt benne. Olyan kis törékenynek tűnik. De szerintem tudja, hogy most legszívesebben levenném a ruháit. Nem lehet! Még nem. Chi még kiskorú. Várnom kell. Bár tudom, hogy engedné. Nem haragudna, ha elkezdeném kicsomagolni. Tartom távolságot, csak azt nem tudom, meddig bírom magam visszafogni.

Ahogy most csókolóztunk felette voltam és nem feküdtem rá. Piszkosul ki tud fárasztani ez, de megéri. Minden alkalom, amikor megérinthetem és megcsókolhatom. Tudom, hogy az enyém. Ő egyedül az enyém!

Forró csókokat váltottunk miközben simogattam az oldalát csak egy nagyon kicsit, de a hasánál a pólója alá is nyúltam. Felsóhajtott mikor megtettem, de azonnal ugrott vissza az ajkaimhoz. Egyik térdét felhúzta, így kerültem a lábai közé. Annyira nehéz megtartanom az ígéretemet miszerint nem érek hozzá. kívánom! Nem is kicsit! Nem emlékszem semmire, amit ennyire akartam volna, mint őt! De éppen ezért tudnom kell várni is! Még csak most jöttünk össze! Nem tehetem!

Zihálva a kifáradás miatt kapkodva vettük a levegőt mikor elengedtük egymás száját. Ez a lány annyira jól csókol. Nehéz nem az ajkait érinteni 5 percenként. Simogattam az arcát és ő azokkal a csillogó kék szemekkel nézett rá. Meseszép. És egyedül az enyém!

- Chi... – emeltem fel egyik kék tincsét és csókoltam meg azt is.

Ebbe is belepirul. Nem tudom, miért mikor csinálok vele ennél zavarba ejtőbb dolgokat is. De talán köze van ahhoz, hogy az egyik könyvében is ilyet tesz az egyik szereplő. Beleélheti magát abba a helyzetbe.

- Ryuu mit művelsz már megint?

- Szeretlek... Mi mást csinálnék.

Nevetett, azon a csilingelő élettel teli hangján. Belegondolva hogy mikor megtaláltam őt akkor mennyire halott volt a hangja még a kacaja is. Olyan jó hogy sikerült őt megmentenem.

- Kifáradtál? – érintette meg arcomat és egy a homlokomon kiserkent izzadságcseppet el is törölt a bőrömről.

- Miből gondolod? – csókoltam bele a tenyerébe.

- Csak egy megérzés. Fárasztó lehet ebben a pózban lenni. De ugye tudod, hogy nem kell tartanod tőlem ezt a távolságot.

Nem nagy csupán pár centinyi távolság. Nem érnek össze a testeink. Olyan volt, mintha fekvőtámaszt csináltam volna, vagy 100-at. Tényleg fájtak volna a karjaim a Rashomon nem segít egy kicsit benne. Sejtettem, hogy feltűnik neki. Nagyon éles szemű lány.

- Nem illik ilyet tennem veled Chi... – néztem félre pirosodó fejjel.

- Ugyan Ryuu. – fordította vissza arcomat az ő irányába - Már a kedvesed vagyok. Annyira közel lehetsz hozzám, amennyire csak akarsz, mint eddig még soha. De te mégis távolabb vagy tőlem, mint mikor még csak udvaroltál nekem. Miért csinálod ezt?

- Chi... én...-

- . Ne távolodj tovább! Nem akarom, hogy messzebb legyél tőlem! Érezni akarom. hogy a tiéd vagyok!

Megragadta a pólómat és lerántott magához a karom összecsuklott ráfeküdtem Chi-re. Kihagyott egyet az ütőm, mikor testeink egymáshoz simultak. De igaza volt. Már nem egyszer aludtam úgy rajta, hogy a fejem a keblein pihent. Teljesen egymáshoz bújva is vészeltük már át az éjjeleket. Voltam már ennél közelebb hozzá testileg! Akkor most miért ne érinthetnem meg őt bárhol?

Mire kigondoltam volna fordított rajtam, így ő került felülre. A hasamra ült onnan mosolygott le rám. Elégedetten nevetett mielőtt, megint összegabalyodtak volna a nyelveink. Most kicsit megcáfolom azt, hogy még kiskorú ez a lány. Vajon honnan tanult ilyeneket? Bár így belegondolva Chuuya san lakásán ugyan ide lyukadtunk volna, ki ha nem fogom vissza magamat.

- Ryuu... – emelte fel a fejét megint.

- Igen Chi?

- Mennyire szeretsz? – simogatta a mellkasomat, érezhette, hogy mennyire dübörög a szívem.

- Annyira, hogy nem tudom kifejezni.

- Szerintem megoldod. – sokatmondó volt az a mosoly, amit vágott.

- Mióta vagy ilyen rossz kislány? – kérdésemre karba tette a kezeit és magabiztosan húzta ki magát.

- Egy maffiózó van, feletted ne feledd el.

- Ó valóban?

Megcsiklandoztam az oldalát, hogy felugorjon. Mikor megtette, akkor megint fordítani akartam a helyzetünkön. De azt nem figyeltem, hogy már az ágy szélén voltunk. A fordulással leestünk. Éppen el bírtam kapni. Magamhoz öleltem, így ahogy megtartottam magam fél kézzel ő nem verte be a hátát vagy a fejét a padlóba. Egyedül a sarka érte a földet.

- Jól vagy?

- Igen, köszi, hogy elkaptál.

- Mindig itt leszek, hogy elkapjalak Chi! Bármilyen magasból ess is le. Én el foglak kapni, hogy ne essen bajod!

- Ryuu...

Éppen újra csókot nyomtam volna az ajkaira, amikor bekopogott valaki az ajtónkon. Gin nyitott be rajta, de ahogy meglátott minket gyorsan visszacsukta

- Bocsánat! Nem akartalak titeket zavarni.... de.... Tudom, hogy nagyon élitek a kapcsolatotokat csak annyit akartam kérni, hogy legyetek szívesek halkabban.

- Nem is történt köztünk semmi!

Kiáltottuk egyszerre és szét is rebbent körülöttünk a légkör. Megfeledkeztünk arról, hogy a testvérem nálunk töltött pár napot. És még a régi szobájában aludt, mikor Chi felriadt a rémálmából. Annyira megszoktuk már, hogy csak ketten vagyunk. Kicsit elragadtak minket a hangulatok.

Gin egyáltalán nem bánja, hogy Chi a kedvesem lett. Sőt segített is, hogy azzá váljon. És én képes legyek elmondani neki, hogy mit érzek iránta. Már nem dadogok, vagy akadok meg a mondataim közben. Nyíltan meg tudom neki mondani, hogy szeretem.

Rashomon segítségével feltámasztottam magunkat, és ahogy a térdeimre ültem Chi az ölembe került velem szembe. Nem engedtem el a derekát, így még mindig egymáshoz simult a hasunk és törzsünk. Mindkettőnknek arcán vörös foltok jelentek meg a korábbi miatt. Odáig még nem jutottunk el. De ha ennyire egymásba bírunk gabalyodni, akkor szerintem hamarabb, megtörténik, mint kellene... vagy... mint.... tervezem... Ha egyáltalán lehet ilyesmit tervezni.

- L-lebuktunk... - nevetett a kis kékség kínosan.

Bár szerintem csak meg akarta törni azt a zavaró csendet, ami beállt Gin ránk nyitása után.

- Valóban...

Nem nagyon tudtam hozzászólni, mert nem volt ilyesmi velem. Még senki nem nyitotta rám az ajtót, mikor éppen a kedvesemet tartottam a karjaimban. Szerintem hármunk közül Gin reagálta le a legjobban ezt a dolgot. Bár szerintem ő sem törte rá az ajtót egy párra sem. Chi pedig fiatal még ehhez. Nem lehetnek ilyen tapasztalatai.

- R-reggeliznünk kellene.... nem gondolod? – terelte el a témát.

- De... benne vagyok... menjünk le...

- Oké - mosolyodott el és adott még egy kis csókot a számra mielőtt felállt volna.

Arra kellett az a csók, hogy engedjek a szorításomon. Mert egyébként nem tudott volna kiszabadulni a karjaim közül. De így képes volt rá. Még az ajtóból visszanézett rám és kacsintott egyet. Majd nevetve távozott. Még hallottam, ahogy lepattog a lépcsőn Gin-hez a konyhába. Én meg csak hanyatt dőltem a padlón nagyot sóhajtottam, de ez kellemes sóhajtás volt. Jól éreztem magam, kellemes volt ez a reggel. Vele.

- „Ez a lány teljesen átformálja azt, ahogyan működök. De egy cseppet sem bánom. Örülök, hogy akkor hazahoztam magammal. Nem bánom, hogy beleszerettem. Egy cseppet sem. Mert boldog vagyok mellette."

Miután összeszedtem magamat csatlakoztam a lányokhoz a konyhában. Éppen reggelire csináltak omlettet. Összedolgoztak, hogy hamarabb készen legyen. Én az ajtófélfának dőlve figyeltem kettejüket. Nem akartam zavarni az alkotást.

Mikor készen lettek a nappaliban fogyasztottuk el a finomságokat. De egy ponton észrevettem, hogy Gin nagyon jellegzetes tekintettel néz engem a bögréje mögül. Mint, aki tudja, hogy valami olyat követtem el, amit nem kellett volna. Muszáj volt rákérdeznem, mert már idegesített.

- Mi a gond Gin? Van valami az arcomon?

- Semmi... Chi chan csókjainak nyomát leszámítva.

Mindketten majdnem félrenyeltük, ami a szánkban volt. Chi köhögve próbálta visszaküzdeni a félrenyelt korty teát a helyes csőbe. Én pedig a zavaromban leejtett pálcikáimat törölgettem a szalvétámba.

- Mi-khm-miről beszélsz Gin? - kapott újra levegőt Chi

Végre tudott úgy beszélni megint, hogy nem kell folyamatosan krákognia. De még látszott, hogy kaparja a torkát az a félrenyelés. Gin mindezt ugyan olyan nyugodt tekintettel nézte végig, mint amivel kimondta a korábbit. Majd miután megitta a csészéje tartalmát letette azt az asztalra. Megtörölte a száját (húzta az időt meg az idegeimet is) és csak ez után szólalt meg ismét.

- Nii san.... szeretnék megbizonyosodni arról, hogy nem ártasz Chi channak.

- Ez most komoly Gin? Minek nézel engem?

- Azok alapján, amire benyitottam? – húzta fel a szemöldökét, hogy látványos legyen az utalása.

- Az véletlen volt! - tiltakozott Chi is most már - Ryuu elkapott, mikor legurultam volna az ágyról. Nem két személyre van kitalálva persze, hogy ha forgok, leesek. De a bátyád elkapott, hogy ne verjem be a fejemet. Csak köszönömcsókot akartam neki adni....

Minden szavával egyre pirosabb lett a feje. Így azt a hatást keltette minthogyha hazudna. Pedig... nagyrészt igaz volt, amit elmondott. Az más kérdés, hogy tényleg belement volna a folytatásba, ha fent maradunk az ágy tetején.

- Chi jól mondja. Egyébként sem tennék vele olyat!

- R-Ryuu?

- Tudom mi a gondod. De szeretném tisztázni. Még csak most lettünk egy pár nem akarok egyből odáig jutni vele.

- Ryuu én-

- Nem kell félned neked sem Chi. Nem vagyok olyan ember, aki azonnal az első lehetőséget kihasználja. Ebben nem.

- De én-

- Az is sokáig tartott mire képes voltam kimondani, hogy szeretlek. Nem akarom ezt sem elsietni.

- ... R-rendben.... - a hangja megváltozott

Lehajtotta a fejét és kezeit is az ölébe tette. A két pálcikát ujjai között forgatta, mint aki ki akart volna még mondani valamit. De nem fogja megtenni, amiért én már befejeztem a monológomat. Közben is többször belefojtottam aszót, de azokat egyben akartam elmondani. Viszont lehet, hogy nem jól tettem, hogy akkor nem hallgattam meg.

- Chi?

Szomorú volt és ez rosszul esett nem tudom mit mondtam, ami miatt ilyen lett. Mert nem hiszem, hogy azon keseredett el ennyire, hogy azt mondtam nem teperem le egyből, amint egy ágyba kerülünk. Chi nem olyan lány, aki erre vágyik. Nem olyannak ismerem. Engedné, ha megtenném, de nem akarná kierőszakolni ezt.

Tanácstalanul néztem, ahogy őrlődik magában, majd lassan megfogtam a kezét. Felkapta lesütött szemeit rám meglepte az érintésem.

- Jól akarom csinálni Chi. Nem elkapkodva. Remélem ez nem zavar téged.

- Nem, dehogy nem erről van szó én csak...

- Chi?

- Semmi... hagyjuk ez nem ide való a reggeli asztalhoz. - ezzel kihúzta a kezét az enyém alól majd felszaladt a szobájába átöltözni.

- Chi....

Néztem utána... Nem tudom, mi üthetett belé. Tudom, hogy amit mondott igaz. Nem én mondtam olyat, ami elszomorította. De akkor vajon, mi juthatott az eszébe erről?

- Gomenne... Nii san... - törte meg a csendet Gin - Nem akartam, hogy összevesszetek.

- Nem vesztünk össze. Chi-nek vannak olyan emlékei, amiket még nem akar velem megosztani. Ez is egy lehet közülük. Majd megnyílik idővel. Ezért akarok lassabban haladni vele. Hogy össze tudjunk csiszolódni, mint egy pár...

- Kitől tanultál te ilyeneket bátyus?

- Nagyon jól tudod, hogy kitől.... – néztem félre.

- Hát persze.... tőle...

- Még mindig neheztelsz rá? – pillantottam vissza a testvéremre, a hangja nagyon olyan volt mintha a kérdésemre a válasz igen lenne.

- Már nem... azért nem, mert miatta tudtad magadba bolondítani Chi chant is. De ajánlom, hogy vigyázz, rá mert különben kitekerem a nyakadat!

- Ne aggódj. Vigyázni fogok rá. Hiszen ő az életem...

Chi szemszöge:

Felszaladtam a szobámba. Nem is értettem miért menekültem el. Meg kell tudnunk beszélni az ilyeneket. Ezt hajtogattam, mégsem voltam képes elmondani. Ryuu annyira vigyáz rám. Félek nem így fog rám nézni később...

- „Nem! Ez hülyeség! Ryuu mindig ilyen szerelemmel fog bánni velem! Történjen bármi! Nem szabad ilyen dolgoknak közénk állnia! És magamat sem bizonytalaníthatom el! Szeretem őt! Ő is szeret engem! Erős a kapcsolatunk. Legyen akárhogy, ő nem fog elhagyni és eldobni. Tudom!"

Ezekkel a mondatokkal felvérteztem magam, de mikor visszamentem hozzájuk a földszintre, mintha mi se történt volna folytattuk a reggelit.

Ryuu sem hozta fel a témát. És Gin chan sem kérdezett. Tudták, majd elmondom, ha úgy érzem. Kellemes érzés fogott el. Megértenek, és nem akarják kiszedni belőlem az igazat. Várnak, mert fontos vagyok mindkettejüknek. De ez főleg kettőnkre tartozik a kedvesemmel. Csak neki akarom elmondani. Másnak nem kell tudnia.

(...)

Reggeli után mennünk kellett a központba. Mori san szerette volna szűkíteni annak a keresési körnek az átmérőjét, amiben Brain-t kutatjuk. Morinak az egész országban vannak kapcsolatai. Messzire elér a keze. Nem rejtőzhet el örökre.

A főnök fogadott is minket hamar. Bár szerintem csak reflexből válaszolt és igazából még nem akart behívni minket. Mert khm... éppen el volt foglalva... Még eléggé ünnepi hangulatban találtuk. Mert Elise chanra próbált ráadni egy szilveszterhez illő ruhát. De ez ellen a csöppség, természetesen akaratosan felszólalt, miszerint már nincs idénye. És ebben igaza is volt.

- Főnök....

Igyekezett Ryuu ránk terelni a figyelmét. Én pedig közben visszafojtottam a nevetésemet. Mert a jelenet, bárhogyan is nézzük mulatságos volt. De akkor sem illik kinevetni a maffia vezetőjét. Akkor sem, ha a saját ereje tette a szolgájává abban a pillanatban. Hihetetlen milyen önakarata van ennek az Áldottságnak.

- O... - vett minket észre – Ti itt vagytok?

- Amint látod...

- Elnézéseteket kérem az előbbi jelenetért. – állt fel és porolta le a térdét - Hamarabb ideértetek, mint gondoltam... Nos, térjünk is a tárgyra.

Hirtelen sötét lett és mire a függönyt felhúzták, hogy megint láthassunk, a maffiavezér már az asztalánál ült. Szokásához hűen összekulcsolt ujjain pihentette az állát. A szőkeségnek pedig hűlt helyét sem lehetett látni.

- Chi kun.

- Igen főnök?

- Szeretném, ha mindent elmondanál arról a birtokról, ahol fogvatartott téged az az ember. Minden megteszi, amire emlékszel. Ez alapján megtalálhatjuk a búvóhelyét.

- Rendben. Igyekszek mindent elmondani. Bár sajnos többet láttam a pincerendszerből, mint az udvarból.

- Sosem vitt ki a szabadba? – kérdezett meglepetten

Valószínűleg azért, mert (hallomásból tudom) a saját pincéjében tartott gyereket (Q-t) ő azért rendszeresen kiviszi a levegőre megfelelő testőrök mellett.

- Nem... - ráztam a fejemet - Az első pár évben még kijárhattam, amíg rá nem jöttem a tervére. Onnantól csak elzárva láncra kötve tartott, mint egy állatot...

- Chi...

Ryuu megfogta a kezemet. A támasza segített, mert ezekre az időkre nem szerettem visszaemlékezni. De érdekes módon, amióta a lakatom kulcsa Ryuu-n van én is könnyebben tudok szabadulni a múltamtól. És nem is fáj annyira a visszaemlékezés.

Becsuktam a szememet. És próbáltam gondolatban visszarepülni oda abba a kúriába. És amit láttam az emlékeimben azt mondtam is.

- Ha visszaemlékezem azokra az időkre és a rémálmaimra, akkor mindig ugyan abban a szobában ébredek fel...

Egy várbörtönnek néz ki. Hideg nedves kőből épült cella. Mélyen a föld alatt. Ablaka nincs, a külvilág zajai sem jutnak le oda. Ahogyan a sikolyaimat sem hallja meg senki, hogyha ordítok. Ezért már rég feladtam, hogy segítségért sikítozzak.

Léptek zaja csapja meg a fülemet. Felemelem a fejemet az egyetlen dologról, ami még a régi szobámból megmaradt. Csak egy párna az, ami emlékeztet arra, hogy egykor fent laktam az egyik díszes szobában és baldahinos ágyban alhattam. Most egy gyékényszőnyegem és ez a tollpárnám van csupán.

A faajtóban elfordul a zár és kinyílik a cellám ajtaja. Ő lép be rajtam. Mintha a múltban élne, bárókat megszégyenítő ruhában pöffeszkedik, ahogy besétál a fogolyként tartott rabszolgájához. Hozzám....

Nem hallom már egy ideje, hogy mit mond. Csak látom, hogy jár a szája. Felemeli a karomat és a bilincseimet leveszi rólam. Elkezd húzni maga után. Kivisz most egyenesen fel az udvarra. Nem oda ahova máskor. Abba a kertbe, ahol sokat játszottam régen. Sok hosszú lépcsősoron kell felmászom, mire a fényre érünk.

A kastély, amiben él kék kövekből van rakva. Nincs lefestve a kövek közötti illeszkedések is jól látszódnak. Nem olyan kastély, mint más itteni. Európai stílusú. 3 toronnyal, amiből kettő mindig a nap felé nézett. Egy a másik irányba. Ez utóbbi a legnagyobb legmagasabb. Fekete kard alakú minta lobog a zászlón, ami a tetejükön lóg.

3 nagy udvara van. Az alsóba hozott most ki. A másik kettő, mint két terasz emelkedik az első fölé. Mint egy liget olyan volt régen sok fával és rejtett kis rétekkel. Tavakkal, szökőkutakkal. Most nem ilyen.

Temető lett. Ott álunk a sírok között. Mind friss. Föld és vér szaga terjeng a levegőben. Hallom, hogy kacag mellettem. De nem értem mit mond. Magához ránt, próbálom leolvasni a szájáról amit, mond. Miután kinevetett eldobott. Az egyik szolgája vitt utána. Visszamentünk a kastélyba.

Abba a terembe. A legnagyobb torony alsó szobájába. Ott van az a szörnyű gép, amibe pár naponta beletett. Most nem kaptam eledelt, hogy visszanyerjem az erőmet. Mindenem fáj. De már nem is érzem a fájdalmat. Nem úgy, mint régen.

Ha érzek valamit, akkor az azt jelenti, hogy sokkal erősebbre állította a készüléket. Mert már hozzászoktam az alapszinthez. Régen amiatt is ordítottam. Már nem teszem. De most megint kikívánkozik belőlem. Nincs erőm ahhoz, hogy sikítsak.

Halott vagyok már lélekben. Ők tartanak életben. Vagyis csak ő. Lassan összeáll a fejemben mit is mondott odakint. Azok az emberek miattam haltak meg, azért, hogy velem tovább tudjon kísérletezni.

Érzem, hogy folyik a könnyem. De nem tudok mit tenni. Érzem, ahogy gyűlik bennem a harag és a gyűlölet. Azt ígérte, ha engedelmeskedek neki nem bánt senkit. Hazudott. Mindenkit legyilkolt.

Érzem, hogy forrósodik a testem. Majd hirtelen elmúlik a fájdalom. Könnyűnek érzem magam. Minden világos és fehér.

Képszakadás.

Még egy utolsó képkockára visszatér az eszméletem. Kívülről látom a kastélyt. Távolodok tőle.

Újra elsötétül előttem a táj.

- Ez volt az a nap, amikor megszöktél tőle igaz? - kérdezett mellettem Ryuu ezzel visszahozva a jelenbe.

Megint könnybe lábadt a szemem. Sírtam. Bár nem féltem annyira, mint máskor, mikor visszagondoltam erre, vagy mikor ezt álmodtam újra. Most már nem rettegek. Ryuu itt van velem és meg fog védeni tőle. Meg fogja ölni, hogy többé ne érhessen hozzám.

- Igen ez volt az.

Bólintottam. Kicsit megszorítottam a kezét. Ezzel szavak nélkül mondtam köszönetet neki. Mori san még nem fogta fel teljesen, hogy ez nem egy rémálom volt, hanem az én egyik emlékem arról a tájról.

- Chi kun. Hihetetlen, hogy képes voltál ilyen lelki trauma után megint mosolyogni.

- Volt, van és lesz segítőm, akinek hála fel tudom dolgozni, ami történt.

Ryuura néztem, aki elpirult emiatt. De ez tényleg miatta van. Mikor először aludtam nála és elmondtam neki mi történt velem, akkor rémálmaim voltak miatta. Már képes vagyok beszélni róla. Már nem tart rabságban az az emlék. Már szabad vagyok. Csak az utolsó szálat kel elvágnom. És ez Brain nyakán keresztül húzódik.