Mikor azt mondták, hogy szabad kezet kapok, hát... nem épp erre gondoltam. Ugyanis a megbeszélést követően rögtön bezártak egy teljesen üres szürke szobába. Mondanom sem kell, hogy itt is hámlott a vakolat, a padlón meg mindenféle szemét hevert szanaszét.
   A világítás nagyon gyér volt. A szoba sarkaiba gyakorlatilag el sem jutott a fény.
   Az újdonsült cellámban egy lezárt acéljtó tartott bent. Mágia nélkül lehetetlen lett volna áttörni. Ráadásul nagy valószínűséggel odakint őrök is posztoltak.
   Elméletileg egy vagy két, esetleg még annál is több napot kell itt eltöltenem. Miért? Azért, hogy véletlenül se tudjak valakinek beszámolni a "nagyszerű" tervükről. Ehhez csak egy valamit szeretnék hozzáfűzni. Mért nem voltak képesek rögtön a csata előtt elmondani a haditervet?! Ámbár lehetséges, hogy csak attól féltek, megint ártani fogok valamilyen "ártatlannak". Arról természetesen teljesen megfeledkeztek, mi okból támadtam rájuk. Már egy éve vadásztak rám!
   Leültem háttal az ajtónak törökülésbe. Próbáltam az ingemnek az ujjával le szedni az arcomra száradt vért. Nem jártam sok sikerrel. A folyosós eset óta eltelt idő elég volt ahhoz, hogy alaposan megalvadjon. Ez nem fog egykönnyen lejönni.
   Hogy mit csináltam ezután? Vártam, mikor telik már le az a nyamvadt pár nap.
   Egyedül hagytak a cellámban. Egyedül a gondolataimmal meg... az emlékeimmel. A terepasztal egy olyan helyet ábrázolt, ahol már jártam. Kétszáz évvel ezelőtt ott zuhantam le vakon és szárnyak nélkül. Ott esküdtem meg, hogy bosszút fogok állni. Bármibe is kerüljön.
   Hallottam, ahogy halkan nyílt az ajtó és belépett rajta valaki.
- Hello Illa! - köszöntem hátra se nézve.
- Az aktádban nem szerepelt ez a képesség - sétáltoda elém a látogatóm.
- Vannak, amiket nem raknak bele az aktákba - vigyorogtam rá, majd önkéntelenül folytattam. - Miután egy ideig vak voltam, megtanultam néhány dolgot szem nélkül is látni. Érzem ha valaki a közelemben van - pillantottam fel rá. Nem sokkal később összehúztam a szemöldökömet. - Várj, te most telepátiával manipuláltál, hogy ezt elmondjam neked?
- Az is előfordulhat - mosolyodott el.
- Minek jöttél ide? - néztem rá kérdőn.
- Nem egyértelmű? Beszélgetni.
- Szóval információt akarsz ki szedni belőlem, hogy többet tudjatok rólam. Eltaláltam?
- Kivételesen nem. Egyszerűen csak unatkoztam, úgyhogy ide jöttem.
- Miről akarsz beszélgetni? - sóhajtottam fel. Nem igazán hittem, hogy megszabadulok tőle ha nem állok le vele beszélgetni.
   Ezt hallottam ám!
- Szállj ki a fejemből! - meredtem dühödten Illára.
- Oké, nyugi van - emelte fel védekezően a kezeit, majd leült velem szembe. - Amúgy milyen bosszúra is gondoltál az előbb?
- Semmi közöd hozzá - vágtam rá automatikusan.
- De igenis van közöm hozzá ha a Szövetségünkön vagy annak valamelyik tagján akarsz bosszút állni - felelte és felém nyújtotta a kezét. Sajnos csak túl későn jöttem rá, mire is készült. Addigra semmit sem tehettem ellene, ugyanis akkora már a homlokomra illesztette a tenyerét és így bepillantást nyert az emlékeimbe.

   Kívülről szemléltem az eseményeket. Az Imperai csatát láttam a szemeim előtt. Angyalok harcoltak angyalokkal. A Birodalom emberei a kívülállókkal. Pengék csattogtak, harsonák szóltak és a pajzsoknak ütődő kardok hangja hallatszott. Mindenhol vér és áldozatok. Levágott szárnyak...
   Láttam, ahogy épp egy dombtetőn állt egy őrszem, egy hírnök. Barna haja a sötétzöld szemébe hullott, ahogy odafent a csatát szemlélte. Közvetlenül a csillogó ezüst páncélja mögött voltak a szárnyai.
   A tekintetében nyoma sem volt bármiféle gyűlöletnek. Naiv volt. Túlontúl naiv.
   Az őrszemek figyleték a csata mozzanatait, hogy ki áll épp nyerésre vagy vesztésre. A hírnökök pedig továbbították ezeket. Az Imperai csata volt az egyetlen, ahol a kevés katona miatt ez a szerep egybeolvadt és így mind a két feladatot ugyanaz a személy látta el.
   Még ilyen messziről is látszott az arcára kiülő aggodalom. Az Angyalok Birodalmának serege bizony vesztésre állt.
   Láttam, ahogy szárnyra kapott és otthagyta a csatateret. Elment, megvinni a végzetes hírt.
   Változott a kép. Már egy hatalmas márvány oszlopos teremben álltam.
   Angyalok ültek körbe egy hosszú asztalt. A páncéljuk megcsillant a Nap sugarában, fehér tollaik pedig arany színben tündököltek az égi fényben.
   Nyugalom és csend uralkodott. Egészen addig míg a hírnök be nem rontott a terembe. Most érkezett a csatatérről. 
- A bukottak... erőfölény... Ferrosz elesett... vesztünk... - lihegte.
   A tanács elnöke egy egyszerű intéssel jelezte, hogy megértette és mindenki kövesse. Minden angyal kivonult a teremből. Ideje volt harcba küldeni a hadsereg itt maradt tagjait.
   Megint változott a kép. Újra ott voltam a csatatéren.
   Újra elég hamar megpillantottam az őrszemet vagy hírnököt - nevezze mindenki, ahogy akarja. Ott lebegett a harcmező kellős közepén kitárva a hatalmas szárnyait.
   Messze a távolban fekete tüzek gyúltak és egyre közelebb jöttek harcmezőhöz. Az angyalok az ég felé menekeültek a lángok elől. Ezzel azonban az volt a probléma, hogy a tűz egyre magasabbra csapott.
   Minél feljebb próbáltak szállni, ám egy láthatatlan akadályba ütköztek. Rémült kiáltások harsantak mindenfele. Rettegve pillantottak először a tűzre, majd a fejük felett elebegő angyalra. Tudták, hogy ez az ő műve.
   Ökölell verték a láthatatlan falat. Teljes erőből. Már nem érdekelte őket, hogy az ellenség mit csinál. Egyszerűen csak menekülni akartak.
   Ez volt az a pillanat, mikor elérték őket a lángok. Sikolyok hasítottak az üres csendbe. Azonban ez hamar abbaradt. Ugyanis... senkinek nem esett bántódása. A tűz nem égette meg őket. Nem ártott senkinek.
   A láthatatlan fal, ekkor omlott össze. Rémült angyalok menekültek minél messzebb onnan, ahol épp az előbb tartózkodtak.
   Az Angyalok Birodalmának megmaradt serege - ami nemrég érkezett a csatatérre és eddig lesben állt - ezt a pillanatot választotta a támadásra. Lecsaptak a menekülő kitaszítottakra, majd... a hírnökre is.
   Látszott, hogy nem értette mi is történik körülötte. Fogalma sem volt róla, miért támadtak rá. Hisz senkinek sem ártott.  Jó, lehet, hogy páran - vagy talán inkább mindannyian -, halálra rémültek, de nem tudtak egy olyan halottat sem mondani, aki miatta vesztette volna az életét.
   Küzdött az elfogóival. Harcolt a szabadságáért. Nem hagyta, hogy azonnal leterítsék. Pedig tíz harcos támadt rá egyszerre. Mégpedig a legjobbak.
   Próbált szabadulni. Nem akarta feladni. Mintha csak tudta volna miféle sors is vár rá ezután...
   Nemsokára megint máshol találtam magamat. Az égen voltam valahol. Talán.
   Egy zuhanó testet láttam magam előtt. Szaggatott barna nadrágot és fehér inget viselt, amit teljesen átáztatott a vér. Láthatólag eszméletét vesztette a fájdalomtól. Már nem bírta tovább és feladta, hogy ébren maradjon. Talán jobb is neki így. Talán nem fog annyira fájni a becsapódás.
   A hátán a két óriási vágás még az ingen keresztül is látszott. Levágták a szárnyait. Az arca pedig egy merő vér volt. Elvették tőle a látását. Arra ítélték, hogy örök sötétségben éljen. Nem akartak fényt vagy reményt látni az életében. Azt akarták, hogy még élete utolsó óráiban is szenvedjen. Úgy gondolták nem érdemel mást.
   Pár másodperc múlva a test egy hatalmas csattanással ért földet a közeli erdő közepén egy kéklő kis tó partján. Azok, akik eddig ott mostak sikoltva menekültek el. Otthagyták az angyalt. Egyedül, mint mindig, mindenki.
   Ez volt az én történetem. Elítéltek, pedig senkinek sem ártottam. Megvakítottak és levágták a szárnyaimat pedig nem szolgáltam rá. Féltek tőlem, pedig én nem ezt akartam.
   Elárultak. A saját fajtám. A népem. Azok árultak el, akikért az életemet is odaadtam volna. Azért, mert ha szükség lett volna rá meghaltam volna az Angyalok Birodalmáért. Megtettem volna.
   Féltek tőlem, mert mindentől félnek, amit nem ismernek. Mindentől. Mindenkitől...