El sem lehet képzelni milyen hosszú volt az a nyamvadt folyosó. Oké, igazság szerint csak alig ötven méter, de nekem ezerszer többnek tűnt annál.
   Végig lökdöstek, és egyszer el is estem. Éreztem, hogy valami meleg végig folyik az arcomon. Nagyszerű! Ennél talán nem is lehet rosszabb.
   Tévedtem. Durván talpra rángattak, majd előrelökdöstek. Lassan kezdtem visszanyerni a látásomat. Egy romos fehér folyosón haladtunk előre. Mindenféle vakolat darabok hevertek szanaszét.
   Hamarosan megérkeztünk egy hatalmas acélajtóhoz. A reszelős hang gazdája, aki eddig mögöttem haladt - és emiatt nem tudtam ki venni az arcát - most előre lépett, hogy belökje az ajtót. Mikor ez sikerült neki, maga után rángatott.
   Egy elég nagy szürke teremben kötöttünk ki. A falakon mindenféle műszerek voltak. Több óriási képernyőt is kiszúrtam, mikor beléptünk. Helyet kapott még ott néhány törött bútor is. Az egyiknek a lába hiányzott, a másiknak a fiókja. Valami ezekhez hasonló komódon - ami meglehetősen közel volt hozzám - egy horgolt csipketerítő és egy borzalmasan ronda rózsaszín sárkányos váza foglalt helyet. Szinte rögtön hányingerem lett mihelyst megláttam. Igen erős késztetést éreztem rá, hogy a földhöz vágjam azt a vázát.
   A szoba közepén egy asztal állt. Volt ott mellette egy kontyos barna hajú, nagyon szigorú kinézetű nő fekete kosztümben. A szárnyai halvány sárgák és egy kissé megviseltek voltak. Látszott rajta, hogy sok csatát megélt már.
   Nem sokkal jobbra tőle egy szikár termetű katonai ruhát viselő hófehér szárnyú angyal foglalt helyet. Barna haját gyakorlatilag annyira rövidre vágatta, hogy apró tüskékként meredtek a magasba.
   Az asztal túloldalán egy bőrdzsekis bukott ült egy széken. Az, hogy bukott csak a szárnyai hiánya miatt tűnt fel. Egyértelműen angyal volt, érződött az aurájából. Ám hiányoztak szárnyai. A Birodalmiaknak pedig kivétel nélkül mindig van. Fekete haja a szintén fekete szemébe lógott, miközben engem méregetett. A Tábornok kivételével talán csak ő volt az egyetlen, aki veszélyforrásként tekintettel rám. Jól tette.
   Volt még ott egy hosszú fekete hajú lány rettenetesen világos kék szemekkel. A szárnyai ugyanolyan színben pompáztak. Egyetemistánál nem igen lehetett idősebb. Mikor a tekinteünk találkozott, elmosolyodott. Illa.
   Meg persze ki ne felejtsem a Tábornokot. Éjsötét szárnyai alig voltak észrevehetőek a félhomályban. A szokásos ruháját viselte, farmert és pólót. A felületes szemlélő csak egy normális embernek látta. No persze egyedül akkor, ha valahogy eltakarta a szárnyait. Kék szemével - melybe belelógott néhány rakoncátlan szőke fürt - engem vizslatott. Azon gondolkodhatott, hogy egy ilyen figura, mint én - értsd, akit az esetek többségében még csak egy picit sem lehet ijesztőnek nevezni - mégis, miképp tud ekkora hatalmas pusztításokat végezni.
- Végre, hogy megérkeztél! - mordult rá a fogvatartómra a katonai ruhás angyal. Csak ezek után vett észre engem. - Hát ez meg ki?
- Vindict! Jó téged újra látni! -fordult felém mosolyogva a Tábornok. Fekete szárnyai felborzólódtak, ahogy rám nézett. A szája mosolygott, de szeme  kegyetlenül csillogott.
- Az érzés nem kölcsönös - feleltem gúnyosan.
- Vindict? - döbbent meg a fehér szárnyú angyal. - Ez Vindict? Az a Vindict, aki egyetlen intésével porig rombolta Terra teljes városát? Aki képes volt belopózni a fővárosba és mindenki szeme láttára, de mégis teljesen észrevétlenül meglopni az egyik leghatalmasabb főurat? Aki egy nap alatt nagyobb pusztítást végzett, mint a Birodalom egész hadserege fél év alatt?
- Igen - bólintott a Tábornok.
   Négy döbbent szempár meredt rám. A legtöbben még véletlenül sem néztek ki ilyeneket belőlem. Ugyanis ha valaki meghallotta a Vindict nevet rögtön egy szörnyeteg képe ugrott be neki. Mégpedig mindig.
   A szemüveg is elég megtévesztő szokott lenni. Az angyalok nem szemüvegesek. Általában. Szerintem én vagyok az egyetlen, aki mégis az. Bár az is csoda, hogy ennyire látok miután megvakíttattak az angyalok. Sok mágiámat emésztette fel ez a varázslat. Ám a szárnyaimat nem tudtam visszaszerezni, ezért is vagyok itt. Köt az egyeszség. Ha segítek visszakapom a szárnyaimat. Örökre. Vagy amíg újra le nem vágja valaki. Csakhogy én azt nem fog hagyni. Még egyszer nem.
   Hát őszintén szólva cseppet sem úgy képzeltelek el, ahogy azt hitted. Nem jól gondoltad azt a szörnyeteges megállapítást.
- Hello Illa - néztem a fekete hajú lányra. Ő volt az egyetlen a teremben, akinek őszinte volt a mosolya.
- Üdv James! - mondta, majd elindult felém és kezet nyújtott. - Nem felejtettem ám el azt a kézrázást.
   Felugrottam a levegőbe felhúzott térdekkel. Egyet csaptam a szárnyammal, miközben a megbilincselt kezemet átugrottam vagyis inkább átrepültem. A mutatványom egy nagy csörömpöléssel ért véget. Csakhogy szokás szerint mit sem törődtem mi mindent teszek tönkre akárcsak egy mozdulatommal is. Különben meg biztos voltam benne, hogy azt a ronda vázát vettem le. Szerintem nem kár érte.
- Örülök,  hogy személyesen is találkozokhatunk - szorítottam meg a kezét, miközben az arcomra kiült egy gonosz vigyor.
- Szintúgy - mosolygott Illa. Rajta azonban nyoma sem volt a haragnak vagy a gonoszság bármiféle jelének. Valahol legmélyen talán egy kicsit tiszteltem és irigyeltem is ezért.
- Nem szeretném félbeszakítani a beszélgetéseteket, de épp az előbb vertél le egy igen ritka vázát - nézett rám dühösen a kontyos nő.
- Ez van - vontam meg a vállam. - Talán nem kellett volna bilincsbe verni és akkor ez a kis közjáték nem történik meg.
- Ha nem verünk bilincsbe akkor már rég felgyújtottad volna ezt a bázisunkat is - lépett elő a hátam mögül az, aki ideráncigált. A baseball sapkáját mélyen a szemébe húzta. Fehér szárnyai alig látszottak ki a háta mögül hatalmas termete miatt. Félelmetes ellenségnek tűnt. Látszott rajta, hogy harcos. Mégpedig olyan, aki nem szeret veszíteni.
- Ugyan! Így is simán el tudok pusztítani mindent, olyan egy kilométeres körzetben - válaszoltam vicsorogva.
- Elhisszük - lépett oda hozzám a Tábornok. - Ám mi most mégis arra kérünk, hogy ne tegyél semmiféle ilyesmit. Szeretnénk ha együtműködnél velünk. Végülis így szól az egyeszségünk - hallgatott el egy pillanatra. - Mi megbízunk benned és örülnénk ha te is megbíznál bennünk.
   Gúnyosan felhorkantam. Na, persze.
- Ha valóban megbízik bennem és ezt nem csak úgy mondja... akkor vegye le rólam a bilincset - nyújtottam előre várakozóan a karomat.
   Néhány pillanatig gondolkozott, majd bólintott.
- Legyen. Ádor, oldozd el! - szólt oda a harcosnak, aki meglehetősen kelletlenül vette le a bilincset a csuklómról.
- Megkaptad a bizalmunkat, és nem lenne jó ha ezt megbánnánk. Azonban egy percig se hidd, hogy ha  szembeszegülsz velünk, akkor életben hagyunk - vetett rám még egy pillantást a Tábornok, majd visszasétált az asztalhoz. Intett egyet a kezével,  jelezvén, hogy kövessem. - Most pedig jól figyelj! Csak egyszer vagyok hajlandó elmondani. Ha nem leszel elég figyelmes búcsút mondhatsz a szárnyaidnak... mégpedig örökre.
   Követtem az utasításait. Ahogy lassan odasétáltam az asztalhoz éreztem, hogy minden tekintet rám szegeződik. Már most azt várták, mikor is fogom kimutatni a fogam fehérjét. Várták, mikor tör elő belőlem a valódi énem. A szörnyeteg.
- Itt van az Angyalok völgye - mutatott egy részre az asztalon. Ekkor vettem észre, hogy nem egyenes a felület amin magyaráz. Néhol homorú, néhol pedig domború volt. Akadt olyan is ahol csak egy vékony szorosnak jutott egyedül hely. Néhány részén pedig miniatűr katona figurák néztek le a völgyekre vagy épp bámultak fel a hegyekre. Egy terep asztal előtt álltam, ami egy meglehetősen közeli helyet ábrázolt. - Itt fogsz lecsapni rájuk. Mi odacsaljuk őket, te pedig elintézed, hogy ne kövessenek minket, mikor visszamegyünk a városukba. Minden világos?
- Természetesen. Ám van még valami, amit tudni szeretnék. Mennyire árthatok nekik a mágiámmal? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Nem fogunk visszatartani. Azt tehetsz, amit csak akarsz. Szabad kezet kapsz.