Leszálltam New York egyik kis szűk mellékutcájában. A sikátor hatalmas égbe nyúló épületei sötéten figyelték az éjszaka neszeit.
   Megpróbáltam minden fényforrást jó messziről elkerülni, hisz nem lett volna túl jó ha holnap az összes újság arról számol be, hogy egy angyalt láttak a Fogalmamsincsmilyen utcán. Kár volt ott hagyni a dzsekimet.
   Gyors léptekkel indultam meg előre. Minél hamarabb haza akartam érni. Csakhogy ezzel az volt a bökkenő, hogy eléggé messze volt még innen a lakásom.
   Szívesen repültem volna a gyaloglás helyett, ám még nem szoktam meg, hogy újra vannak szárnyaim és kissé már fájtak a megerőltetéstől. Az a pár száz kilométer nem tett jót nekik.
   Ahogy így ballagtam előre hirtelen egy autó motorjának a zúgására lettem figyelmes.
   Ilyen nincs. Mégis, hogy a fenébe lehet ekkora pechem? A karma. Egyértelműen a karma miatt történik mindez.
   Ne karmázz itt nekem, inkább húzódj be az egyik épület tövébe!
   Sokra megyek vele. Akkor majd ott vesznek észre.
   Tedd, amit mondtam!
   Felsóhajtottam, majd behúzódtam az egyik betonkolosszus tövébe és onnan néztem az utat. Bármelyik pillanatban feltűnhet a motorzúgáshoz tartozó autó meg annak a sofőre.
   Nem is kellett sokáig várnom, mert a sarkon hamarosan befordult egy fehér rendőrautó. Hát... enyhén szólva megfagyott a vér az ereimben. Ha valamelyik kollegám ül benne és észrevesz, akkor nekem végem.
   Próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat és beleolvadni a sötétségbe, ami a szárnyaim miatt eléggé nehezen ment. Már épp kezdtem azt hinni, hogy sikerült, ám a rendőrautó lassítani kezdett mikor odaért hozzám, majd végül megállt az előttem lévő villanyoszlop fénykörében.
   Holtraváltan bámultam, ahogy kiszáll a kocsiból egy kócos barna hajú meglehetősen fiatal rendőr. Az egyenruhája így nap végére gyűrött volt és az arca is elég nyúzottnak tűnt. Pisztolyt tartott a kezében. Természetesen rám szegezte.
- Ez nem a te területed - szólalt meg halkan, fenyegetően. Majdnem elnevettem magam. Nem igazán ment neki ez az ijesztés. Az az arc, amit ilyenkor vágott... Hát az félúton volt a hányinger és a grimasz között. - Azt ajánlom,  hogy gyorsan tűnj el innen, mert különben...  - kezdett bele egy jó kis fenyegetésbe, majd meglengette a pisztolyát.
- Nyugi, nem akarok balhét - léptem ki a lámpa fénykörébe. A rendőrtiszt erre, teljes döbbenettel rám bámult. Nem hinném, hogy tudott arról ki is vagyok én valójában.
- James Parell? Manhattan rendőrfőkapitánya? Mégis... mit keres itt uram? - kérdezte, majd elhallgatott, mikor észrevette a szárnyaimat. Az arcán őszinte zavarodottság látszott.
- Volt egy kis elintézni valóm. És maga? Nem hinném, hogy a Birodalom emberei járőrözhetnek ezen a környéken. Úgy tudon ez a terület a bukottaké.
- Valóban. Én pedig közéjük tartozom.  Maga viszont nem hinném, hogy bukott.
- Akkor bizony el kell keserítsem, mert engem is száműztek - feleltem és előrenyújtottam a bal karomat. Jól látszódott rajta a három vágás, amit a kitaszítottakon szoktak ejteni.
   Bólintott, majd leengedte a pisztolyát.
- Nem kell egy fuvar? Cseppet sem lenne jó ha legközelebb egy ember veszi észre a szárnyaidat - nézett rám, miközben intett, hogy szálljak be a kocsiba.
- Kösz - mondtam és bepattantam az anyósülésre.
- Bár az azért érdekelne, miért nem repülve közlekedsz. Talán loptad a szárnyaidat? - kérdezte miközben beindította az autót.
- Nem, csupán egy kicsit túl sokat repültem és úgy éreztem, hogy ideje inkább gyalogolnom - hazudtam szemrebbenés nélkül.
- A város közepén? - pillantott felém kétkedve.
- Ja.
- Amúgy hova is lesz a fuvar? - tette fel a kérdést, majd befordult az egyik utcasarkon.
- Az Angel Street-re. New York túloldalán a külvárosban van.
   Lehunytam a szememet. Fárasztó egy nap volt a mai. Vagyis... inkább a tegnapi, mivel minden bizonnyal már hajnal van. Csak azt nem tudtam, hogy holnap - akarom mondani ma - mégis miképpen fogok felkelni és munkába menni. Már ha egyáltalán lefekszem aludni.
- Még be sem mutatkoztam. A nevem Alex Sander - nyújtotta felém a jobbját. Feltűnt egy apróság a bemutatkozását illetően. Nem mondta az angyal nevét.
- James Parell - ráztam meg a kezét. - Örvendek a találkozásnak.
- Messziről repültél idáig?
- Nem annyira - ráztam a fejem.
   Nem annyira mi?
- Ezt azonnal fejezd be - szűrtem a fogaim közt a szavakat.
- Tessék? - kérdezte Alex.
- Semmi - ráztam a fejemet magamban átkozódva. Ha akár csak egyszer is személyesen találkozhatnék Illával...
   Akkor?
   A fejem hirtelen megsajdult. Odakaptam. Nem fájt annyira, mint legutóbb, de azért elég rendesen hasogatott most is.
   Kezet ráznék veled. Egyértelműen.
   Ch... Persze. Én meg el is hiszem. A megölésem nagy valószínűséggel előrébb van a jövőbeli listádon, mint az, hogy velem kezet rázz. De csak, hogy lásd milyen jó fej vagyok nem fájdítom tovább a fejed. Ja, amúgy hamarosan tényleg személyesen fogunk találkozni.
- Mi van? - képedtem el.
- Biztos minden oké? - nézett felém egy pillanatra Alex.
- Igen, hogyne. Csak azt hittem mondtál valamit az előbb - motyogtam döbbenten. Mi az, hogy hamarosan személyesen is találkozunk?
   Mikor kipillantotam a kocsi üvegablakán elég gyorsan megállapítottam, miről is beszélt Illa. Nem az én környékemen jártunk. Egy cseppet sem ott. 
   A város túlfelén voltunk valamilyen elhagyott raktárépület közelében, ami a Hudson folyó partján állt. A hatalmas szürke épület fenyegetőnek és kísértrtiesnek tűnt a gyér utcai világítás halovány fényében. A betört ablakok üvegszilánkjai elszórtan hevertek szanaszét a földön, akár a vízcseppek egy nyári zápor után. A gyárat körülvevő drótkerítést pedig majdhogynem szó szerint megette a rozsda.
   Átvertek. Már megint. Ez az egész egy csapda volt. Illa szándékosan vonta el a figyelmemet. Azt akarta, hogy ne vegyem észre hova is megyünk valójában. Azt akarta, hogy ne mutassak semmiféle ellenállást, mikor elvisznek a bázisukra. Ügyes húzás.
- Mért hoztál ide? Mit akarnak már megint? - daráltam le egyszerre a két kérdést.
- Tudod hamar híre ment a tegnapi kis akciódnak. Így elintézni néhány egyszerű fejvadászt - csóválta a fejét és behajtott a gyár udvarára. - A főnöknek nem tetszett túlzottan a dolog. Meg amúgy is, nemsokára belekezdünk az első fázisba és nem szeretnénk ha kimaradnál a buliból.
   Már éppen megint kérdeztem volna valamit, mikor hirtelen fékezett egyet és megállt a gyár bejárata előtt.
- Szállj ki! Menj oda a kapuhoz, várni fognak rád.
   Nem igazán csinálhattam mást. Kiszálltam a kocsiból, majd mikor meghallottam, hogy az újra megindul, elkezdtem sétálni a szürke, rácsos ajtó felé. Az alatt a pár méter alatt csaknem háromszor orra estem az eldobált hulladékban. Irdatlan mennyiségű szemét volt itt. Mihelyst odaértem a bejárathoz nyílt is az ajtó és berántottak rajta.
   Odabent vaksötét fogadott. Éreztem, hogy a karjaimat hátracsavarják és bilincset raknak a kezeimre. Na, ennyit a bizalomról.
- Ne próbálkozz semmivel!
- Hány őr van itt? Tízen biztosan. Érzem a jelenlétüket. Ennyire nem bíztok bennem? - kérdeztem vigyorogva, noha tudtam senki sem láthatja a gyúnyos mosolyomat.
- Bízni benned? Ne nevettess! Már azon is csodálkozom, hogy a főnök eddig életben hagyott! - hallottam meg az előbbi reszelős ahngot. - Most pedig lódulj! Nem szeretném lekésni a gyűlést miattad. Ha pedig nem mész magadtól, akkor mi fogunk elvonszolni a teremig.
   A lámpákat felkapcsolták, így gyakorlatilag teljesen elvakított a fény. Szó szerint semmit sem láttam. Az elmúlt pár órában már másodjára.
   Előrelöktek. Majdnem orra buktam, de végül megőriztem az egyensúlyomat és a méltóságomat. Legalábbis, ami megmaradt belőle.