Másnap kikeltem az ágyból, felöltöztem és lementem reggelizni. Mikor megnéztem a házban levő egyetlen órát, elképedtem. Reggel fél hat volt. Nem értettem, hogy miért ébredtem ilyen korán, de úgy éreztem, hogy ez egy jel. Felvettem egy kabátot, összeszedtem az iskolai felszerelésem, és kisétáltam a házból. A hajnali órákban senki nem volt az utcákon, csak néhány kóbor macska és természetesen a hentes, aki ilyenkor már nagyban készülődött a nyitásra. Mosolyogva intett egyet nekem, mire illedelmesen köszöntem, majd mentem tovább. 

Az úti célom a Duna melletti kis sétány volt. Leültem ez egyik padra és figyeltem, ahogyan a víz viszi a faágakat és sodorja a növényeket. Körülbelül tíz perc múlva világosodni kezdett és a Nap narancssárgára, majd rózsaszínre színezte az eget. A sirályok magasan a víz felett repkedtek körbe-körbe, majdhogynem beleszédültem a mozgásukba. A csönd ami körülöttem ült, megnyugtatott, csak néha ment el mellettem egy-egy járókelő. Az illedelmes köszönéseken kívül azonban csak a  víz halk folyása és a madarak rikoltozó beszéde hallatszott. Jól esett egyedül ülni, messze a gondoktól, még akkor is, ha csak a Duna partján ültem egy kis padon és néztem a napfelkeltét.  Csodálatos volt. A színek, a látvány, még a sirályok hangos rikítozása is hegedűszónak tetszett, mintha minden kis apró mozzanat a békét sugározta volna magából.

Egy fél órás üldögélés után azonban rá kellett jönnöm, hogy a város egyre zajosabbá és zavartabbá vált. Végleg elkezdődött a nap, úgyhogy összeszedtem a holmimat és az iskola felé sétáltam. Sokkal korábban beértem, mint ahogy szoktam, de természetesen egy könyvvel beültem a sarokba és máris más világba repültem képzeletben.

Az első órám vallástan volt, amit ugyan néha nagyon tudtam unni, ma kifejezetten érdekesnek találtam. A kémiával ellentétben, amit általában egyáltalán nem szoktam érteni. De valahogy azt az órát is túléltem, ahogyan az utána következő természetrajzot is. A történelem óra, mint mindig, most is teljesen lekötött, a 45 perc olyan gyorsan elszállt, mintha soha nem is lett volna. Végül pedig egy izzasztó, de annál viccesebb számtannal zártam a napot. 

Természetesen a délutáni latin különórámat sem hagyhattam ki, az pedig remekül telt, mint mindig. Így vidáman indultam útnak hazafelé. 

Gyorsan megírtam minden házi feladatomat és könyvembe merülve töltöttem az este többi részét. Dezső fél hét körül toppant be a szobába, kissé kedvetlen arckifejezéssel. Csendben kipakolt a kabátjából, egy szót sem szólva hozzám. Végül megelégeltem a csöndet és társalgásba kezdtem:

- Milyen volt a napod?
- Csak a szokásos - válaszolta gorombán Dezső.
- Biztosan történt veled valami érdekes, mesélj!
- Nincs kedvem, hosszú napom volt. Nagyon sokat labdáztunk, kifáradtam. Ráadásul még az egyik könyvemet is beleejtettem a sárba.
- Ugyan, hiszen sosem érdekeltek igazán a tankönyveid - legyintettem.
- Engem ugyan nem, de nem hiszem, hogy Rácz Tanár Úr jó szemmel nézné, ha koszosan vinném be az iskolába. Tudod, milyen szigorú tud lenni.
- Segítek megtisztítani, addig te menj el fürdeni.
- Rendben! - mondta, majd kiszaladt a szobából.

Felálltam az ágyamról és Dezső felszereléséért indultam. A tankönyvei valóban sárosnak és meggyötörtnek látszottak, így óvatosan kikötöttem őket, és Dezső kabátujjában található zsebkendővel törölgetni kezdtem a borítóikat. Mikor tisztára csutakoltam, a zsebkendőt megmostam a konyhában, majd óvatosan visszacsúsztattam a kabát zsebébe. Azonban nagyon meglepett, hogy mást is találtam benne. Szép, egész adag dohányt. A családunkban sosem dohányzott senki, de ha mégis lett volna valaki, akkor sem ezt a drága fajtát vásároltuk volna meg, ennyire nem tellett. Nagy meglepetésemben észre se vettem, hogy a bátyám visszatért a szobába. 

- Debi, köszi, hogy letiszt... - felemeltem a kezemben tartott dohányt és kérdő pillantással a szemébe néztem, mire a torkán akadt a szó. 
- Nem tudom, hogy honnan van, de nem érdekel a magyarázkodásod... - mondtam elfúló hangon. - Azt hittem te ennél felelősségteljesebb vagy. 
- Nem az enyém... - mondta, de én nem tudtam a szemébe nézni.
- Megmondtam. Nem érdekel a magyarázkodásod. Most visszateszem, és eljátszom, mintha semmit sem találtam volna - jelentettem ki, majd mondandómat nyomatékosítva a kabát zsebébe tuszkoltam a friss dohányt és egy szó nélkül kimentem a szobából.

A szívem összeszorult. Nem tudtam, miért volt nála, de azt sem, hogy egyáltalán az övé-e. De igazából ki másé lenne? Éreztem, ahogy egy hatalmas csalódáshullám fut végig a testemen. Azt hittem, Dezső ennél óvatosabb. Tudja, mennyire nem támogatom az ilyen fajta dolgokat. De ha ez nem is lenne gond, a pénzre fogalmam sincs hogyan tett szert amivel megvette. Mostmár őszintén nem tudtam mit gondolni...

Aznap este szó nélkül mentem be a szobába, és feküdtem le aludni. Dezső is csöndben feküdt az ágyában. Egyszer próbált valamiféle társalgást kezdeményezni, de én úgy tettem, mintha már aludtam volna.

Reggel, mikor felkeltem, a bátyám már nem volt a szobában. Őszintén felsóhajtottam, mert így elkerülhettem a kínos csöndet. Felöltöztem, lementem egy almáért és felszerelésemmel együtt indultam az iskolába. Út közben az alma savanykás ízére koncentráltam és intettem a hentesnek, aki a korai nyitáshoz készülődött.  

A szépírás és a latin óra nagyon jól telt, bár a szokásosnál kicsit csöndesebb voltam. Ezt onnan tudom, hogy tanóra után a latin tanárnő odajött hozzám és megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem. Erre csak bólintottam egyet és azt mondtam, hogy este nem tudtam rendesen kipihenni magam. 

Német órán is félig aludtam, ahogyan magyaron is. Nagyon rosszul éreztem magam, mert tudtam, figyelnem kellene, de képtelen voltam rá. Testgyakorlaton a lányokkal tollaslabdáztunk, de én tíz perc után sikeresen elbotlottam a saját lábamban, úgyhogy a tanár leültetett pihenni. Végül pedig egy utolsó, fárasztó és gondolkodtató bölcseleti előtan után hivatalosan is lefáradt aggyal indultam hazafelé, és mikor otthon voltam, boldogan dőltem be az ágyamba.

Másnap reggel egy kicsit izgatottabban keltem fel. Aznapra beszéltünk meg egy találkozót Áts Ferivel, ami végre egy kicsit elterelte a figyelmemet Dezső különös viselkedéséről. 

A nap gyorsan eltelt, ahogyan ez a latin különóráról is elmondható. Röpültek a percek, az órák, én pedig otthon tűkön ülve vártam már a találkozást, bár nem tudtam, miért. Ugyan csak negyed hatkor találkoztam volna a vörösinges vezérrel, nem bírtam addig várni. Elindultam a Füvészkert felé, hiszen tudtam, a növények között el fogom tudni tölteni az időt. 

Olyan fél öt körülre értem a kertbe. A Füvészkert őre nagyon kedves volt, megengedte, hogy sétálgassak és megnézzem a növényeket, sőt még egy apró körbevezetést is tartott, hogy ne tévedjek el teljesen. Mikor meghallottam a nagy csatakiáltásokat és gyerekzsivajt, tudtam merre kell mennem, hogy megtaláljam Ferit. 

A kis szigetnek, ahol voltak, egy bejárata volt, egy híd, ahol két vörös ruhás fiú állt őrt. A híd mellett leültem egy kis padra és ott figyeltem, vártam, hogy teljen az idő. Hamarosan hangos kacagás hallatszott ki a szigetről, de a jókedv okát nem tudtam kihallani a nagy hangzavartól. Pár perc múlva azonban elhalt a nevetés és síri csönd borult a szigetre. Aztán lépteket hallottam a hídon, így megfordultam, hogy megnézzem, ki érkezik. Legnagyobb meglepetésemre, egy alacsony, szőke ismerősömet láttam meg, ahogyan csurom vizesen közeledik felém. Cipőjében minden lépés megtevése után hangos cuppanás hallatszott. Nemecsek Ernő tetőtől talpig vizesen, vacogva érkezett meg. 

Odafutottam hozzá és  szorosan átöleltem, mert már távolról láttam, hogy megfagy. Nem érdekelt, hogy eddig mérges voltam rá, ahogy belenéztem ártatlan szemeibe, már képtelen voltam haragudni. 

- Zsebi! Hát t-te mégis mit keresel itt? Jaj, a-annyira sajnálom a múlt hét p-pénteket! - mondta a szőke reszketve, fogai összekoccantak, annyira fázott.
- Ugyan, nem érdekes. Mégis mit csinálsz itt, ilyen későn, ráadásul csurom vizesen? 
- Megvédtem a P-pál utcaiak becsületét! - mondta büszkén és ki is húzta magát.
- De miért vagy tetőtől talpig vizes? Nagyon meg fogsz fázni. Tessék, itt a sálam, ezt vedd fel, majd felmelegít. 
- Én jól v-vagyok! 
- Dehogy vagy jól, mindjárt idefagysz! Mégis mi történt veled?
- A vörösingesek megfürdettek, mert erősebbek voltak nálam. De egy kicsit megéri fázni, ha a Pál utcai becsületről van szó. Bár sajnos nem mindenki gondolja így. De az árulóról nem beszélek, mert a végén még itt hagysz.
- Áruló? Milyen áruló? - jelentősségteljesen a szemembe nézett, de nem mondott semmit. Ekkor azonban erőteljesen megrázódott. - Jaj, hiszen te vacogsz! A végén tüdőgyulladást kaphatsz! Hogy lehettek ennyire felelőtlenek? Ha valamelyik vörösinges mégegyszer szórakozik veled, nem állok jót magamért! Hiszen hideg van ilyenkor este. Várj, hazakísérlek. Induljunk!

Ám ebben a pillanatban a haragom amit a vörösingesek miatt éreztem és minden más érzés, ami Ernővel kapcsolatban jutott eszembe, elfelejtődött, mert egy ismerős hangot hallottam meg a hátam mögül.

- Debi, te mit keresel itt? - nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, Dezső áll mögöttem. Balra néztem, a kis szőkére, aki összehúzott szemekkel figyelte bátyám minden mozdulatát, majd elkapta róla a tekintetét. Ekkor hátra néztem és Dezső arckifejezését láttam meg. A bátyám hulla fehéren nézett rám, és a szőkére, aki azonban nem volt hajlandó viszonozni a pillantását. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Nemecsek olyan gyűlölködő pillantást vetett Dezső felé, mintha soha életében nem gyűlölt volna semmit ennyire. És ekkor beugrott a szó, amit Ernő használt pár perccel ezelőtt: 'ÁRULÓ'. Nem... az nem lehet, hogy Dezső. De akkor mégis miért van itt ilyenkor? Már régen otthon kéne lennie. 

Mélyen Dezső szemébe néztem, majd megkérdeztem: 
- Te voltál? - kérdésem közben Ernő felé pillantottam, aki mellettem vacogott. Dezső nem válaszolt. - Kérdeztem valamit! Te voltál? Miattad csurom víz? - ugyan Dezső továbbra sem felelt, láttam rajta, hogy ő a hibás. Ekkor megfogtam Ernő kezét, és kifelé húztam a Füvészkertből.
- Debi, várj meg, kérlek! - kiáltott utánam Dezső, de nem fordultam vissza.