- Nem láttad a cipőmet? - kérdezte Dezső reggel fél nyolckor, mikor éppen indulni készültünk.
- A lábadon van!
- De nem az! A pár másik fele! Elveszett! Csak úgy kámforrá vált!
- Nem hiszek én az ilyen dolgokban...
- Pedig így van. Az előbb még itt volt, de most nincs! Ez csakis a varázslat lehet.
- Vagy a te ügyetlenséged. Az előbb rúgtad be a szekrény alá.
- Tényleg?
- Persze. Csak te lehetsz ilyen béna.
- És valóban...
- Indulunk? - kérdeztem, miután Dezső sikeresen felvette a cipőjét.
- Mehetünk!

Reggel együtt indultunk el az iskolák felé, de sajnos az út felénél el kellett válnunk. Ő ment a fiú-, én pedig a lányiskolába. Ma nagy volt bennem a lelkesedés. Vártam a délutánt, mert tudtam, hogy végre láthatom azt a helyet, ahol a bátyám és néhány barátja konkrétan felnőtt. Nagyon régóta szerettem volna megnézni azt a helyet, és el sem hittem, hogy végre a lehetőségem volt rá. Tudtam, hogy Dezső be fogja tartani a szavát, és el fog vinni oda.

Reggel földrajzzal indítottuk a napot. Ez a tökéletes tantárgy arra, hogy teljesen elrontsa a hétfőidet. Ám szerencsére túléltem. Az Urál hegység bányászati szépségeit tanultuk. Hogy mi volt benne a szépség, az még most sem tiszta, de elég hangzatos volt a cím. A hosszú kín és szenvedés után szépírás, majd magyar jött. Két tantárgy, amit kifejezetten szeretek. Utána jöhetett egy kis természettan, és végül, egy egyszerű lezárás, rajzolás. Hatodik órám nem volt, ezért gyorsan összepakoltam, és indultam hazafelé, hogy ebédeljek is valamit.

Csak Apa volt otthon. Ő is dolgozott, és egy egyszerű "Szia!" felszólítással köszöntött, majd fordult is vissza a dolgához. Gyorsan összedobtam valami ehetőt. Dezső éppen a nagy sürgés-forgásra ért haza. Felrohant a szobába, ledobta a cuccait és jött is, hogy segítsen megteríteni. Az ételt gyorsan elfogyasztottuk, és már indultunk is.

Az utcán kevesen tartózkodtak, mindenki hazafelé ment, hiszen az ebédidő gondolata mindenkit kicsal a munkából. Pár perc múlva befordultunk a Pál utcába. Tudtam hogy hamarosan odaérünk, és biztosan látszott rajtam, hogy nagyon izgultam, mert Dezső egy aprót szorított a kezemen. Ekkor azonban megállt egy hatalmas, fából épített kapu előtt. Itt volt az idő. Egy óriási lélegzetvétel után, beléptem a Grundra.

A hely, önmagában teljesen üresen, büszkén állt a házak között. Ám hátul volt a csoda, amiről történeteket hallottam. Ott ugyanis egy másik nagy telek volt, amit egy gőzfűrészelő cég bérelt ki és emiatt, telis-tele volt farakásokkal. Szabályos kockákba voltak rakva, és ettől olyan meseszerűnek tűntek. Az óriási kockák között pedig kis utcák voltak. Az egész olyan volt, mint egy kis labirintus. Aki nagy nehezen átjutott a kis utcákon, egy aprócska térre jutott ki, ahol egy kis házikó állt, ez volt a gőzfűrész. A kunyhó körül nagy, fáskocsik álltak. A ház mellett pedig, apró cseresznyefák nőttek, és az egyik ilyen eperfa tövében, egy kis kalyiba volt összetákolva. Ebben lakott Janó, és a kutyája, Hektor.

Dezső mosolyogva figyelte minden reakciómat, én pedig csak ámultam a csodától. Nem hittem a szememnek. A hely minden kis apró szegletét meg akartam figyelni, ám ekkor megzavartak minket. Egy nagy fekete kutya rohant felénk vérszomjasan, és úgy vicsorgott, mintha tudná, hogy ez az utolsó pillanatom az életemben, és ezen a varázslatos helyen, egy kutya által fogok meghalni. Ám ekkor Dezső előrébb lépett és rákiáltott a teremtésre:

- Hektor! Micsoda dolog ilyen módon köszönteni egy vendéget? - a kutya lassított, majd megállt, de a szemével még mindig engem méregetett. - Hektor! Marad! Rendben, jó kutya vagy... Debi, nem akarsz közelebb jönni? Nem fog bántani - mondta a bátyám. Szépen lassan elindultam a kutya felé, aki az imént, még gyilkolni tervezett. Ám most szépen, nyugodtan figyelte, ahogy közeledek felé. Már Dezső mellett álltam, és leguggoltam, hogy a kutya meg tudja szagolni a kezem. Mikor ez megtörtént, megcirógattam a füle tövét.

-Jó kutya vagy, Hektor! - mondtam mosolyogva, mire a házőrző vidáman vakkantott egyet, majd elindult a kis háza felé. Ekkor vettem észre, hogy a kunyhó mellett, egy bajszos úr állt mosolyogva, és a szivarját szívta.
- Ki a kisasszony, Geréb Úrfi? Csak nem a barátnője?
- Nem, kérem. Ő a húgom, Debóra.
- Jó napot! - köszöntem. Ekkor Janó közelebb lépett.
- Magának is kisasszony. Mi járatban errefelé? Csak nem az urakkal fog játszani?
- Ugyan dehogy! Csak jöttem megnézni a teleket. Varázslatosan szép!
- Biztosan nem tervezi, hogy maradna? Ha szeretné, adhatok nadrágot a szoknyája helyett, bár biztosan nagy lenne magára.
- Jaj, nem szükséges. De köszönöm a kedvességét.
- Ha bármit szeretne, csak szóljon! - mondta, majd elkullogott.
- Kedvel téged - szólalt meg mellettem Dezső.
- Én is kedvelem őt. De most ne itt álldogáljunk. Vezess körbe! - kértem, mire ő karon ragadott és bemutatta a helyet.

Mikor a farakásokhoz értünk, fogtam magam és mászni kezdtem. Dezső csak nevetett rajtam.
- Vigyázz, nehogy kiszakadjon a szoknyád!
- Nem fog, nyugodj meg. Tudok vigyázni magamra - mondtam, mikor felértem a kocka tetejére. A kilátás elképesztő volt. Mindent be lehetett látni. Hamarosan Dezső is felmászott mellém, és csak néztük, ahogy a gőzfűrész dolgozott.
- Köszönöm... - mondtam, majd átöleltem a bátyámat.
- Ugyan, hiszen...
- Nem... Te nem tudod, hogy mennyire hálás vagyok, amiért elhoztál ide... Te, és a barátaid. Ti itt nőttetek fel. Látni akartam a varázslatot, ami ebben segített. Most már tudom, hogy mi a csoda. Ez itt. Ez az aprócska telek.
- Örülök, hogy így gondolod. Mert nekünk is az. Csoda. Itt vagyunk a belvárosban, egy olyan helyen, ami csak a miénk. Egy helyen, ahol játszhatunk, beszélgethetünk komoly és kevésbé komoly dolgokról. Ám sajnos nem minden móka és kacagás...
- De mindennel megküzdötök. Együtt. És ez maga a csoda. Soha nem hagyjátok cserben egymást... - Dezsőnek egy pillanatra egy fintor keletkezett az arcán, de azonnal meg is szűnt, amikor négy koppanást hallottunk a Pál utca felőli ajtón. A bátyám gyorsan lemászott a farakásról, és rohant, ajtót nyitni.

A telekre két fiú lépett be. Köszöntötték Dezsőt és hárman elindultak a farakások felé. Én ekkor már a földön, a rakások mellett vártam őket. Mikor megláttak engem megtorpantak, majd a bátyámra néztek.
- Fiúk, mint tudjátok, ő a húgom, Debi. Elhoztam ide, mert már nagyon régen el szeretett volna jönni - közölte Dezső.
- Szia Debi! Én Richter Antal vagyok, ő pedig Leszik Ferenc. Nem hiszem, hogy múlt héten bemutatkoztunk.
- Nem, valóban nem, de nagyon örülök, hogy találkoztunk!
- Én is örülök! - szólalt meg Leszik.
- Viszont azt hiszem, hogy indulok haza. Az, hogy megérkeztetek, azt jelenti, hogy a többiek is hamarosan itt lesznek. Én pedig nem akarok zavarni - mondtam, majd puszit nyomtam Dezső arcára, még egyszer visszapillantottam a Grund felé, és kiléptem a Mária utcára.

Hazafelé menet gondolkodtam. A telek majdnem teljesen ugyanolyan volt, mint amilyennek gondoltam. Elképzelni sem tudtam, hogy miféle varázslat lakik ott, ami ennyire csodálatossá teszi. De valahogy ott volt, és ennek örültem a legjobban. Ám ekkor meghallottam egy hangot, ami szólogatott valakit. Megfordultam és egy vállas, barna fiút láttam meg, aki a szemembe pillantott az utca másik végéről. Áts Feri volt az. Mikor észrevettem, megvártam őt az egyik kisbolt előtt. Mosolyogva futott oda hozzám és sután átölelte a fél vállamat.

- Hogy vagy?
- Jól, köszönöm - mondtam és óvatosan kibújtam az ölelése alól, hogy lássam az arcát is. - Te hogy vagy? És mit csinálsz itt?
- Én is megvagyok. Amúgy meg, csak erre sétáltam és megláttalak. Gondoltam köszönök.
- Hát, szia - nevettem el magam.
- Nekem most mennem kell, mert majd a Füvészkertbe megyek és még haza kell ugranom valamiért.
- Gyűlésetek lesz?
- Honnan tudsz te erről? Összehaverkodtál a Pál utcai csapattal és ők mindent kikotyogtak? Ellenem fordítottak? - kérdezte gőggel a hangjában.
- És mi van akkor, ha összebarátkoztam velük? Megutálsz egy ilyen apróság miatt? - mikor kimondtam ezeket a szavakat, meglepődöttnek látszott, majd az arcvonásai kisimultak és megszólalt:
- Nem, dehogy utállak meg. Csak nem értem. Egy olyan lány, mint te, hogy tud olyanokkal összebarátkozni, mint ők?
- Kedvesek, és megértenek engem. Egyáltalán nem értem köztetek ezt a nagy veszekedést. Ugyan tőletek csak téged ismerlek, de eddig te is szimpatikus vagy. Egyszerűen csak megbeszélhetnétek a dolgokat egymással.
- Nem, most biztosan nem.
- Miért, mi van most?
- Háború - az arca komoly kifejezést vett fel. - Vagyis majd lesz, hamarosan.
- Mégis miért?
- Ugyan, nem kell félned. Nem esik semmi bajom - mondta és kacsintott egyet.
- Persze, hogy nem...
- Nekem most tényleg mennem kell. Viszont, nem lenne kedved valamikor találkozni?
- Úgy érted, hogy egy randevúra?
- Nos, ha szeretnéd, akkor csak barátilag.
- Akkor van kedvem, mármint csak barátilag. Bocsáss meg, de még nem állok készen egy randevúra.
- Rendben. Melyik nap lenne neked jó? Nekem minden délután gyűlésem van fél öt és hat között. Viszont előtte sem jó, mert otthon is dolgom szokott lenni.
- Nekem félő, hogy utána nem engednék meg.
- Mi lenne akkor, ha előbb fejeznénk be a gyűlést?
- Ha neked az jó, akkor benne vagyok.
- Akkor, csütörtök negyed hat?
- Benne vagyok - mondtam, majd elmosolyodtam. - Menj nyugodtan, nem akarlak feltartani.
- Akkor, szia! - mondta és elfutott.

Mikor hazaértem megírtam minden házi feladatomat és egy kicsit könyvet is olvastam. Dezső este fél hétkor tette be a lábát a házba, mikor én már lefürödtem és a pizsamámban ültem az ágyamon.
- Te hol voltál ilyen sokáig? - kérdeztem.
- Volt egy kis problémánk - mondta, és láttam az arcán átsuhanni a félelmet és az idegességet. De amilyen gyorsan megjelent, olyan hamar el is tűnt.
- Nagy baj van? - hangomból aggodalom érződött.
- Nem, dehogy. Nem kell ezzel foglalkoznod, semmi komoly.
- Akkor jó - mondtam és átöleltem a bátyámat.