A bátyám iskolája felé bandukoltunk kézen fogva. Hétfő reggel van és nekem ma nincs tanítás. Vagy mégis?

/Visszaemlékezés/

Szombaton, olyan délután egy körül kopogást hallottunk a házunk ajtaján. Kinyitottam, és azt láttam, hogy az osztályfőnököm áll előttem. Nagyon meglepődtem, de azért udvariasan köszöntem neki.
- Jó napot kívánok!
- Jó napot neked is!
- Mi járatban van a Tanár Úr errefelé?
- Nagyon sajnálom, hogy csak most adom tudtodra, de sajnos hétfőtől szerdáig nem lesz tanítás... - mondta komolyan.
- Tényleg? Miért nem?
- Mert ugye mi egy általános iskola is vagyunk és ekkor van az óvodásoknak a beiratkozás, úgyhogy elég nagy lesz a tömeg. Nem tudunk majd tanítani, ezért az igazgató elrendelte, hogy ne kelljen bemenni.
- Értem, de akkor nekünk mit kéne csinálni nap közben?
- Foglald el magad, ahogy szeretnéd. De ha jól tudom magának van egy bátyja. Igaz?
- Igaz, Tanár Úr!
- Akkor nyugodtan elmehetsz vele az ő iskolájába erre a három napra. Hiszen ott is tanulhatsz majd valamit és fejlesztheted a tudásod.
- Ez egy remek ötlet! Köszönöm szépen!
- Nagyon szívesen. És akkor, találkozunk csütörtökön.
- Viszontlátásra!

/Visszaemlékezés vége/

Szóval a bátyámmal kézen fogva sétáltunk az iskolája felé. Ott még soha sem voltam ugyanis csak fiúk járnak oda, míg hozzánk csak lányok. Így van ez rendjén.

- Már az utcában vagyunk - mondta Dezső. Erre izgatott lettem. Ekkor feltűnt az utca végén egy nagy sárga épület.
- Az lesz az?
- Tessék?
- Az ott az iskola?
- Ha arra a nagy sárgára gondolsz akkor igen.
- És melyik a ti termetek?
- A 201-es. A második emeleten van.
- Nagyon félek.
- De mégis mitől? - kérdezte tőlem nevetve.
- Hát, hogy furán néznek, és hogy bántani fognak amiatt, mert én nem vagyok olyan mint ők. Én nem vagyok fiú!
- Ugyan már. Szerintem örülni fognak neked.
- Tényleg? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen. Örülni fognak egy lánynak, aki három teljes napig az osztály tagja lesz.
- De ugye nem fognak...
- Nem hagyom, hogy bántsanak! - mondta, és erősen megszorította a vállam.

Elérkezett a pillanat. Ott voltunk az iskola előtt. Vettem egy mély levegőt és beléptünk. Először a portán mentünk keresztül, ami egy kis helyiség volt. Ott ült a portás és újságot olvasott. Vele szemben volt két pad, amik felett egy óra volt található. Az idő 7:31. Egy csomó növényt is láttam, ám több mindent nem figyelhettem meg, mert Dezső tovább ráncigált. Felmentünk a nagy lépcsőn a porta mellett. A fiúk kérdő tekintettel néztek rám és Dezsőre. Inkább rám. De aztán tovább mentek és nem foglalkoztak velünk. Szerencsére.

A második emeleti folyosón, jobb kéz felől volt egy ajtó, ami előtt megálltunk. A 201-es. Vettem egy nagyon mély levegőt, mosolyt varázsoltam az arcomra, és a bátyámat követve beléptem a tanterembe.

Nem volt kicsi, igazából nagy sem. Olyan átlagos méretű volt, de igényes és tiszta. A fiúk akik bent voltak nem néztek fel amikor bejöttünk, nagyon csináltak valamit. Ekkor azonban Dezső elengedte a kezem és odament köszönni az osztálynak. Erre az egyik srác felpillantott és meglátott engem. Észrevette, hogy Dezső hozott ugyanis leültem az asztala melletti kis székre és csöndben pakolásztam. Majd meghallottam a kérdést:
- Ki ez a lány Geréb? Csak nem barátnőd van? - erre a kérdésre mindenki felkapta a fejét. De én nem néztem feléjük. A bátyám már éppen nyitotta volna a száját, amikor meghallottam egy hangot:
- Zsebi? - erre aztán én is felnéztem és megláttam Csónakos Andrást, Tutajost. Elmosolyodtam.
- Hát te meg mit keresel itt? - kérdezte egy másik hang, ami Esernyőhöz tartozott.
- Csak úgy vagyok - mondtam mosolyogva. A többi fiú, és még Dezső is furcsán méregetett. Ekkor azonban Lábszár lépett ide hozzám és a kezemhez nyúlt. Megnézte és látta, hogy be van kötve a vágásoknál. Erre csak elmosolyodott és ennyit mondott:
- Örülök, hogy látlak.
- Én is, Lábszár.
- Lábszár? - kérdezett vissza egy fiú a "tömegből". - Ti ismeritek egymást?
- Egyáltalán miért vagy itt? - kérdezett vissza egy másik.
- Honnan ismered Gerébet? - ehhez hasonló kérdésekkel halmoztak el, ám Dezső közbeszólt.
- Hagyjátok, hogy elmondja! - erre mindenki csöndben marad és rám nézett.
- Sziasztok.... Debóra vagyok. Debi, vagy egyeseknek Zsebóra - itt Tutajosra pillantottam. - Három napig itt fogok tanulni veletek, mert nálunk nincs tanítás.
- Akkor, üdv Papuskám! - veregetett hátba Tutajos. Erre csak elmosolyodtam. A fiúk többsége ezután folytatta a sutyorgást, de a felém vetülő pillantásokból következtetve, most rólam beszéltek. Csak Nemecsek jött oda hozzám. Egy öleléssel köszöntött.
- Szia, hogy vagy? - kérdezte a kis szőke.
- Jól vagyok, köszönöm. És te?
- Hát, vagyok.
- Jól hangzik! - nevettem fel.
- Remélem jól fogod érezni magad ezen a három napon.
- Azt én is remélem! - mosolyodtam el.
- A kezed jobban van? - nézett le a karomra.
- Valamivel jobban, azt hiszem.
- Ennek örülök! - ebben a pillanatban azonban becsengettek. A szőke fiú a helyéhez rohant. Én is gyorsan a bátyám mellé futottam.
- Honnan ismered Bokát, Nemecseket és Csónakost? - tette fel a kérdést a bátyám. - Vagy van még más titkos udvarlód is? - kacsintott.
- Nem! - csaptam meg a vállát nevetve. - Még a múltkor találkoztam a négy fiúval. Amikor kiszaladtam a házból. Tudod, amikor összevesztünk.
- Értem. De várj, azt mondtad, négy?
- Igen, ha itt van ez a három, gondolom Csele Balázs neve is ismerős.
- Persze.
- Na, ő a negyedik.

Az óra után a teremben maradtam. A fiúk is. Mindannyian valami tervet eszeltek ki. Erre onnan következtettem, hogy halkan suttogtak valamit és papírok fölé hajoltak, nagyon erősen gesztikulálva. Én ott maradtam a padomnál és elkezdtem rajzolni. Igazából nem is figyeltem, hogy mit csinálok, csak úgy jöttek a gondolataim és a kezem csak úgy mozgott. Egyszer csak Dezső letelepedett mellém.
- Szép a rajzod.
- Köszi - mondtam és egy puszit nyomtam a bátyám arcára. Erre ő csak átölelte a vállam.
- Mit csináltok ti annyira minden szünetben? - kérdeztem meg a bátyámtól, miközben az arcát figyeltem.
- Titok... - mosolyodott el és adott még egy puszit, de most a homlokomra.
- Gonosz vagy!
- Te meg kíváncsi - nevette el magát. Az óra elkezdődött. Latin. Egész végig figyeltem és majdnem mindenre tudtam a választ. Dezső egész órán büszkén nézett rám. Örült neki, hogy ilyen jól tudom az anyagot.

- Ez mégis mi volt Zsebi? - kérdezte Csefel óra után.
- Mire gondolsz?
- Honnan tudod ilyen jól a latint?
- Járok különórára. Ráadásul mi ezt már tavaly tanultunk.
- De te nem alattunk vagy egy évvel? Mindegy is... Csak annyit akartam mondani, hogy a tanár nagyon csodálkozott. Soha nem volt még senki sem ilyen érdeklődő az óráján. Ennyi.
- Köszönöm, azt hiszem - Csefel elment, de helyette odajött hozzám Tutajos és átölelte a vállam.
- Mi újság, Papuskám?
- Semmi. Na és veled?
- Nos - mondta elkomorodva - ma reggel felébredtem és...
- Mi történt? Valami baj van?
- Nos rájöttem, hogy még mindig élek... - mondta majd elnevette magát.
- Ez nem volt vicces. A szívbajt hoztad rám!
- Jól van. Bocsánat, ezt nem hagyhattan ki - mosolygott még mindig.
- Lökött vagy! - nevettem el én is magam. Ekkor Lábszár felénk fordult.
- Csónakos, gyere.
- Ki az a Csónakos? Én nem ismerek semmiféle Csónakost! - mondtam nevetve.
- Pontosan! Ki az a Csónakos? - kérdezte Bokától, maga Csónakos.
- Hah, nagyon vicces... Tényleg gyere, szükség van rád.
- Hát jó... - mondta Tutajos, elengedte a vállam és odament a fiúkhoz tanácskozni. Bárcsak tudnám, hogy mit csinálnak ennyire.

Délután hazafelé, kézen fogva indultunk a bátyámmal. Olyan délután fél három körül járt az idő, amikor eszembe jutott valami.
- Dezső, fekete felhő szemed előtt! - ez egy nagyon régi játékunkhoz kapcsolódott. Szerencsére a bátyám megértette, és lehunyta a szemét. Erre fogtam magam és felugrottam a hátára, miközben ezt ordítottam:
- Paci! - erre ő kinyitotta a szemét és rohanni kezdett. Úgy, hogy a hátán voltam.
- Le fogok esni! - kiabáltam, de nem nagyon érdekelte. Egyszer csak három fiút láttam magunk előtt. Csefel, Ernyő és Tutajos nagyon tanakodtak valamin. Meg sem hallották azt, amikor kiabálva rohantunk feléjük. Futottunk és egyre közelebb kerültünk hozzájuk.
- Utat! - kiáltottam, mire Csefel végre felnézett és időben félre tudott állni. Dezső erre elrohant mellette, vagyis a fiúk mellett és kacagva tovább rohant.
- Most már letennél? - kérdeztem. Erre a bátyám hirtelen megállt és ledobott a hátáról. Szerencsére földre érkeztem és nem a betonra.
- Ez mi volt? - kérdeztem a bátyámtól bosszankodva.
- Te kérted, hogy tegyelek le.
- De ne így! - mondtam.
- De azért még szeretsz? - kérdezett vissza mosolyogva.
- Persze - mondtam. Ebben a pillanatban ért ide hozzánk a három fiú.

- Geréb, ma jössz a Grundra? - kérdezte Tutajos Dezsőtől, rám sem nézve.
- Igen megyek. De hamarabb haza kell jönnöm, mert anyukámék 'bekeményítettek' - mutatott idézőjelet a kezeivel. Én inkább nem szóltam közbe. Csak csendben figyeltem őket. Erre Csefel és Ernyő egyszerre megszólalt:
- És mi lesz Zsebivel?
- Én majd hazamegyek.
- Biztos? - kérdezte Csefel.
- Persze! Nem akarlak titeket zavarni. Sziasztok! - mondtam, majd intettem egyet a fiúknak, Dezsőt futólag átöleltem és elindultam hazafelé.

Amikor megérkeztem a házunk elé, gyorsan bementem. Szerencsére anyáék nem vették észre, hogy hazaértem. Felmentem a Dezsővel közös szobámba és leültem az ágyamra. A kezembe vettem az egyik könyvemet és olvasni kezdtem. Az mindig leköt. Olyan öt óra körül, Dezső belépett a szobába.
- Te mit csináltál ilyen sokáig? Azt hittem hamarabb haza fogsz jönni - mondtam neki.
- Végül mégsem.
- És milyen volt? - kérdeztem a szokásos beszámolóját megelőző kérdésemmel.
- Semmilyen.
- Tudom, hogy nem mondhatsz el mindent, de mit játszottatok?
- Minek akarod tudni? - kérdezett vissza kicsit mogorván.
- Bocsánat... - mondtam halkan, majd eltettem a könyvem és befeküdtem az ágyamba, hallgatva ahogy Dezső, csendben házi feladatot ír.