Félix távolról nézte a családi jelenetet. Boldog volt, mert Corinne megtalálta azt ami hiányzott neki. Ám amikor meghallotta, hogy Corinne itt akar maradni, elkomorult.

"Hát persze... Mit is hittem? Úgy se maradt volna velem... Neki itt a helye az angyalok között. Nem pedig egy démonnal... Tch... Hiszen nem is számítok neki... Azt se tudja, hogy fontos vagyok-e számára... Az én kalandomnak itt vége van... Viszlát kicsi Cori... Azért szerettelek..."

Azzal sarkon fordult és elszállt.

*

Corinne ezalatt a szülői szeretetben fürdött, majd a kijövő angyalok dicséreteiben. Soha sem volt ennyire boldog, mint ma. A szülei, társai mind ott voltak és dicsérték, szerették. Meg persze Félix is ott volt. Corinne legalábbis azt hitte...

- Anya, hova tűnt Félix?- kérdezte riadtan a lány.

- Elment csöppem.

- De miért?

- Biztos úgy gondolta, hogy már nincs szükség rá.

- De ez nem is igaz!

- Corinne- kezdte Alex is- Kislányom engedd el... Hadd menjen...

Azzal megfogta Cori vállát. De a lány ebből szinte semmit sem érzett... Sőt! Semmi másból sem! Minden megszűnt létezni számára a rossz hír hallatán.

"Miért? Miért hagyott itt? Miért passzolt le? Ennyire nem kedvelt? A rossz válaszomért hagyott vajon itt? Miért? Ó, Félix miért?!"

Corinne hirtelen szörnyen mélabús lett. Ez bántotta. De ha a fiúnak nem kell, akkor neki nincs mit vesződni rajta...

- Menjünk be.

Ennyit mondott csak a szüleinek, majd elindult befelé a Mennyek országába.

*

Esett. Már nem annyira erősen, de esett. Félix egy roncshalmazból épített menedéken tanyázott. Zozia által ejtett sebei még mindig fájtak. A fiú szörnyen érezte magát. Egyrészt azért, mert elárulta Corinne-t, azzal, hogy otthagyta, másrészt pedig Corinne mondata. Mit számít a lánynak, hogy ő ott van-e vagy sem. Nem jelent ő semmit neki. Pedig bár jelentene! Ő mindent megadna érte, csakhogy jó legyen neki...

Félix megrázta a fejét. Mi van vele? Nem szokott ilyeneket tenni! Miért van az, hogy Corinak pusztán az emléke elég ahhoz, hogy elábrándozzon? Ő nem ilyen! Mit változtatott meg benne ez a lány? Hiszen csak barátok!

Félix ezt nem értette. Ám gondolkodni ezen nem maradt idő, mert egy fehér lényt látott közeledni...

26.Fejezet:

A Mennyország. Fenemód szép, fenséges, tiszta, és gyönyörű. Ám Corinne-t nem teszi boldoggá... A gond inkább az, hogy a lányt már szinte semmi sem teszi boldoggá... Cori szinte mindig máshol jár. Valahol a gondolataiban. De nem boldog. Bántja, amit Félix tett vele... Amióta megismerte a barátját amaz mindig is fontos volt a számára. Hiába viselkedett csúnyán, akkor is fontos volt neki.

"Mit jelent ő nekem? Miért hiányzik? Miért fáj? Ki voltál te, hogy megváltoztattál?"

Corinne úgy elmerengett ezeken, hogy észre sem vette az érkező anyját.

- Valami baj van csöppem? Ila?

- Csak rossz, hogy Félix itt hagyott...

- A barátod, nem?

- De. Mégsem tudom, hogy miért fontos ő számomra. Hogy miért kell... Hogy miert tudnám bármelyik lány szemét kikaparni érte... Csakis érte! Pedig csak a barátom!

- Látod? Ez a jó a barátságban. Nem tudod, hogy miért kell a másik és miért fontos. A szerelem is hasonló, csak ott tudod a válaszokat ezekre a kérdésekre.

- De én nem vagyok szerelmes.

- De hiányzik neked Félix...

- Igen, mert az első és egyetlen barátom!

- Kicsim. Te döntesz, nem pedig én... Én csak azt mondtam amit láttam. A többi rajtad múlik.

- De micsoda?

- Arra neked kell rájönnöd...

Azzal Galadriel felállt és távozott.

*

Corinne merengve ült. Rájött. Végre rájött! Anyja olyan dolgokra világított rá, amelyeket figyelem kívül hagyott... De most már tudta. Tudta a válaszokat a kérdéseire, és tudta az okokat. Meg a fix álláspontját, amely azon épült, hogy nem tud Félix nélkül élni... Így tehát Corinne döntött...

*

- Szóval nincs harag?

- Nincs- felelték Corinne szülei. A Mennyország kapujában álltak, az aranylépcső előtt. Alex és Galadriel kicsit csalódottak voltak amiért Cori úgy döntött, hogy elmegy, de egyúton boldogok is voltak, mert tudták, hogy biztonságban lesz.

- Ne haragudjatok. Volt egy döntésem. Szeretlek titeket, de ti már a múltam vagytok... Ami viszont lent vár az a jövőm... Szeretlek titeket anya, apa!

- Ha te így vagy boldog, akkor menj...

Corinne még egyszer átölelte a szüleit, majd lefutott az aranylépcsőn és szárnyra kapott...

A hófehér felhőkből hirtelen szürke viharfelhők lettek, villámokkal ellátva...

Corinne megpróbálta kikerülni ezeket a villámokat, de egyszer majdnem belé csapott... Corinne megingott, majd érezte, hogy valaki ellöki onnan és magával rántja, aztán a villám becsapódik mellette... Cori egyik hajtincse csúnyán összeégett, ráadásul a mennydörgés hangja szinte megsüketítette... Ám mire feleszmélt volna, az a valaki már a földre ért vele, és egy (még) álló téglafalhoz nyomta...

27.Fejezet:

- Te kis ostoba! Mit hittél, ilyen időben jó repkedni?!

Corinne felpillantott. Félix. Itt van vele... És mint mindig, megmentette... A lány annyira el volt telve a fiúval, hogy annak kérdését se hallotta... Ahogy mást sem...

- Corinne!

A lány felriadt az álmodozásból. Hosszasan nézte a fiút, majd dadogva kinyögte:

- H-h-hiányoztál...

- Na persze.

- Nem hiszel nekem?

- Nem.

- Megbántottalak?

- Meg.

- Bocsáss meg!

- Nem szükséges.

Corinne elsápadt. Minden az ő hibája! Ha elmagyarázta volna, hogy mit érez pontosan...

- Nehogy elbőgd itt magad...- szólt Félix Corinne arcára nézve.

- Pedig azt hiszem az lesz! Ó, hogy csapott volna belém az a villám!

- Azért azt ne...

Félix komor ábrázattal bírálta Corinne-t. Mihez kezdjen most vele?

- Miért jöttél vissza?

- Mert rájöttem pár dologra, amit nem jól követtem el...

- Összefoglalva: Azért jöttél, hogy bocsánatot kérj?

- Is.

- Corinne, az Istenedet! Fejtsd ki magad bővebben!

- Rájöttem, hogy miért vagy fontos nekem, és hogy te több vagy nekem, mint barát!

- Jó. Most, hogy ezt elmondtad, fordulj szépen vissza, és menj haza.

Corinne ekkor kiakadt. Nem erre számított... Ő őszintén szerette a fiút. Hát ennyire megbántotta volna őt, hogy az semmibe veszi? Ennyire?!

Cori remegő térde felmondta a szolgálatot... A lány térdre esett, majd kitört belőle a sírás, ami később szívet tépő zokogássá vált...

Félix szeme elkerekedett. Nem tudta, hogy mi a lány baja...

A fiú óvatosan rátette a lány vállára a kezét, viszont az csak sírt tovább. Félix azonban a lány szemét akarta látni... Ami végül sikerült is...

Csakhogy Félix, miután belenézett Cori halványkék szemébe, azt kívánta magában, hogy bárcsak soha ne tett volna ilyet...

A lány szeme ugyanis olyan sebzett és fájdalmas volt, hogy Félix magát átkozta érte...

- Ne sírj...- mondta szelíden, de a lány nem tudta abbahagyni.

- H-h-hogy ne s-s-sírnék???💔 Visszajöttem, mert ráébredtem, hogy nélküled üres az életem, erre te rám se hederítesz, mert megbántottalak... És hiába kérek bocsánatot, te nem fogadod el!- Corinne-ból a fájdalom beszélt, minden egyes szava maga volt a keserűség Félix számára...

A fiú a száját harapdálta. Nem tudta mit mondjon. Végül Corinne törte meg könnyezve és szipogva a csendet:

- Úgy látszik mindketten megbántottuk a másikat... Mekkora nagy ostobák vagyunk...