- Még mindig nem hiszem el...

Corinne üresen meredt maga elé. Az ő anyja, aki egy angyal, ilyet tett volna...? Lehetetlen...

- Na mi van? Felfogtad?- Zozia hangja keserű volt magával a lánnyal együtt.

- Te démon vagy, igaz?- nézett Zoziára Corinne üres és smaragdzöld szemekkel.

- Jó hogy rájöttél... Igen, az vagyok.

Azzal Zozia megpördült, majd démonná változott... Pontosabban lett neki két pár, egymástól független, hártyás lila szárnya, meg egy kampó alakú farka...

Zozia elégtétellel jutalmazta Cori megdöbbent arcát, majd folytatta:

- Tudod Corinne ha átállsz, akkor nem foglak megölni téged.

- Soha nem állok át.

- Nincs más választásod. Nincs senkid. Félixet pedig mindjárt megölöm.

- Meg ne próbáld!

- Miért? Mit fogsz tenni ellene? Hm? Egy ilyen kis senki, mint te, nem fog nekem parancsolni... Úgyhogy lássuk hogyan ér véget a kedvenc kis szörnyeteged élete...

- Nem!

- De. Ara, ara... Te kis porszem... Hát ennyire fontos neked, igaz?

- Igen, fontos!

- És az mit számít? Azzal nem fogsz legyőzni. Hiába az a feladatod, hogy megölj engem, nem fog sikerülni... Pláne neked...

Azzal Zozia megpörgette az ostorát, majd lecsapott vele. A célba vett Corinne ijedten kitért a fegyver alól, majd előkapta a kis kését.

- Azzal akarsz legyőzni?- Zozia nevetve nézett Corinne-ra.

Ám Corinne tényleg jól bánt a késsel, és könnyedén megsebezte vele Zoziát. A démonlány dühödten próbálta leteríteni Corit, nem sikerült neki...

Ám ekkor új taktikához fogott... Úgy tett, mint aki megadta magát, majd amikor Cori rátámadt, lenyomta az angyalt a földre és megemelte a saját kését...

- Ara. Ara. Ara. Ennyi vagy te csupán nekem. Egy romhalmazok között tenglődő, szánalmas senki. Ez vagy te... Csak egy semmit érő kis fattyú...

Azzal döfésre emelte a kést:

- Rajta! Könyörögj az életedét! Sírj! Hadd élvezzem ki, hogy megöllek!

Ám Corinne arcizma meg se mozdult... A lány komor tekintettel bámult Zoziára, aki most vörös színű szemmel meredt rá:

- Nem hallod hogy mit mondtam?! Könyörögj! Rajta!

- Minek, ha így is-úgyis megölsz? Akkor nem érdemes halogatni...

Zozia minden dühe feltámadt. Ezt nem akarta elhinni. Nincs olyan aki nem könyörögne az életéért... Nincs!

Zozia azonban a dühe levezetése érdekében döfött... Ám ekkor ő is nagy meglepetésben részesült...

23.Fejezet:

Villámlott, dörgött... A ház csaknem összedőlt... Benne pedig két hulla feküdt...

Corinne és Zozia...

Félix pedig síró arccal guggolt Cori mellett...

- Miért?- kérdezte az ég felé nézve- Nem ez volt a sorsa... Nem ez!

Azzal sírva a halott lányra borult. Most inkább régi önmagára hasonlított, mikor szülei holttestét siratta...

A fiú mély szomorúsággal markolta a lány pólóját, beszívva közben az ismerős illatot. A bódító, nyugtató illatot... Azt ami minden angyalnak megvan.

Ám váratlanul simogatást érzett a fején... Reménykedve nézett fel.

- C-Co-Corinne?- kérdezte, majd mikor meglátta, hogy a lány él, a nyakába ugrott.

- Hogyan élted túl? Hogy sikerült?

- Nem volt nehéz. Zozia nem jó helyre döfött. A szívem helyett a karomba... Túlságosan elvakította a düh és a gyűlölet. De óvatosságból azért beitattam a vért a pólómba, hogy úgy látszódjon, mintha megsebesített volna ott.

- Áldom az eget érte.

- Nem csodálom. Zozia meg se nézte, hogy meghaltam-e...

- Nem is maradt rá ideje...- mosolyodott el Félix, majd a kettévágott Zozia felé pillantott.

- Azt mondta, hogy csak megjátszotta azt az énét, amit mi megismertünk...-folytatta Cori.

- Azt nem kétlem. A démonok jól tudnak színészkedni.

- A magad nevében beszélj...

- Onnan beszélek. De mondd csak kicsi lány... Amikor Zoziával beszéltetek... Akkor... Szóval... Tényleg fontos vagyok én neked?

- Igen.

- De miért?

Corinne- nak ekkor elakadt a lélegzete. Nem tudta, hogy miért, de a fiú mindig is fontos volt neki...

"De miért? Miért vonzódom hozzá? Mitől fontos ő nekem?"

- Corinne! Kérdeztem valamit!

- Nemtudom...- sütötte le a szemeit Cori szégyellve érte magát.

- Értem.

Félix hangjából csak úgy áradt a keserűség. Ez a válasz bántotta, maga sem tudva, hogy miért...

- Félix, nézd én...

- Hagyjuk.

Azzal a fiú felállt, majd a kijárat felé vette az irányt. Corinne elhűlve nézett utána. Legszívesebben magába vágta volna a kését. Hogy lehetett ekkora hülye, hogy ilyet mondjon Félixnek?!

A lány felsóhajtott, majd követte a fiút. Bántotta amit neki mondott... De ha egyszer nem tudja a választ?

24.Fejezet:

- Anya...- Corinne sápadtan meredt maga elé. Nem akarta elhinni a látványt... Az anyja állt előtte... A hús-vér valójában... Ugyanaz a aranyszőke haj, sötétkék szempár, mosolygós arc...

- Anya!- kiáltotta Corinne és anyja karjába vetette magát.

A nő visszaölelte.

- Ila... Kicsi Ilám...

Cori anyján látszott, hogy nincs még egy olyan dolog vagy lény, aminek ennyire örülne, mint a lányának... De Corinne- ról ugyanez elmondható volt.

- Hiányoztál...- sírta Corinne.

- Te is csöppem...- suttogta elhalt hangon a boldog anya.

Corinne kibontakozott az ölelésből, hogy végignézze a rég nem látott anyját. Olyan jó volt neki, hogy itt volt... Nyugtató, boldogító, és örömserkentő...

- Félix!, gyere ide te is!- nyújtotta a kezét Cori, de a fiú a fejét rázta.

- Angyalok közé nem való egy magamfajta...

- Ne viccelj Félix. Megmentetted a lányomat, védted, óvtad, és mindig ott voltál vele... Már ezért megéri. Nem tudod mit babusgattál egész végig... Éjjel- nappal... Köszönöm.

Azzal Cori anyja átölelte a fiút is. Félix kissé elpirult, de ezt most jól viselte.

- Gyertek- szólalt meg a nő, miután elengedte Félixet- Elvezetlek titeket egy helyre, ahol sokak látni akarnak benneteket.

*

- Corinne! Kislányom!

- Apa! Hát te is itt vagy?- Corinne sírva beleborult apja kitárt karjaiba.

A Mennyországban voltak. Cori anyja oda hozta fel őket. Ám eddig még csak az oriási aranylépcsőig jutottak el.

- Cori... Kicsikém- a lány apja boldogan simogatta a lánya arcát, mintha félne, hogy az eltűnik. Corinne ugyanígy tett.

- Annyira jó, hogy itt vagytok! Ugye mondtam, hogy egyszer még fogjuk látni, igaz Galadriel?

Corinne anyja bólintott.

- Így van Alexander.

Cori eközben boldogan nézte a szüleit. Még soha se volt ilyen nagyszerű napja...

- Á!, bizonyára te vagy az a fiatalember, aki épségben hazahozta a lányunkat!- kiáltotta Alex, majd kezet rázott Félixszel- Örülök. Alex vagyok.

- Félix.

- Mindent köszönünk.

Miközben Alex Félixszel volt elfoglalva, Corinne- nak valami szöget ütött a fejébe...

- Anya...

- Tessék Ila.

- Miért van itt apa?

- Tudod mikor engem visszahoztak ide, akkor kitiltották apádat. Viszont a szerelem sok mindenre képes. Apádat nagy alkuk és könyörgések után, de visszaengedték.

- Rólam van szó?- ugrott a képbe mosolyogva Alex. Corinne is elmosolyodott. Igen. Ez volt az apja. Aki mindig megnevettette őt vagy épp megsiratta...

- Ugye velünk maradsz?- kérdezte reménykedve Cori apja.

- Hát persze!- kiáltotta Corinne boldogan, nem is sejtve, hogy valakinek hatalmas nagy fájdalmat okoz vele...