- Tényleg ezt mondta?- Félix döbbent arccal nézett Corinne-ra, majd összeráncolta a homlokát és megkérdezte:

- Mégis ki ez a boszorka?

- Nem tudom. Azt se értettem, hogy mit mondott...

- Hát elgondolkodtató, az egyszer biztos!

- Hiába gondolkodunk, ha egyszer nem jövünk rá...

- Igazad van... Hagyjuk a témát.

Azzal Félix felállt és elindult tüzelőért. Corinne ott maradt, ám szörnyű érzése támadt... Majd egy látomása...

Látomás:

Corinne látomása szörnyű volt... Egy összeeszkábált házzal kezdődött, ahol a dohos szagon és nedves mohán kívül nemigen volt semmi.

Majd ekkor hatalmasat villámlott és megdörrent az ég. Corinne egy sötét alakot pillantott meg, akinek nem látta az arcát. Viszont a kezében lévő ostort azt igen...

Az alak ekkor láthatóan elmosolyodott valamire. Corinne megfordult. Arcából kifutott a vér és elakadt a szava. Félix feküdt sebesülten, kikötözve...

- Félix!- kiáltotta Cori, ám ekkor meghallotta az ostor sisegő hangját...

*

- Félix!

Corinne ijedten riadt fel. Körülötte zuhogott az eső. A megázott Cori arra számított, hogy Félix ott lesz mellette és kérdőre vonja, hogy miért kiabál, ám hatalmas rémületére ez nem történt meg...

Cori halálra vált arccal nézett körbe. Félix nem volt sehol! Sehol!

- Félix!- kiabálta, ám reménytelenül... A lány rettenetesen megrémült. Ha belegondol... Ám ekkor hirtelen egy mondat jutott az eszébe:

"- Kicsi, ostoba Corinne..."

- Ó, Zozia, te álnok kígyó!

Corinne a felismerés dühétől beleremegett. Meg kell találnia Zoziát és Félixet! Tuti, hogy Zozia a felelős mindenért!

Cori ekkor szárnyra kapott és elindult megkeresni a látomásában látott házat. Repülve így a vesztébe...

20.Fejezet:

Corinne vacogva és megázva állt a ház előtt. Megtalálta. Most már csak be kéne mennie és megmenteni Félixet...

Cori belépett a házba. Az elviselhetetlen dohos bűz csak úgy terjengett. A lány lagymatag érdeklődéssel nézett körül, hiszen őt csak Félix megmentése érdekelte. Ám ebben a házban gyerekjáték lesz megtalálni Félixet. Bár túl nagy volt a sötétség és a rumli... A házban ugyanis, szinte minden zugban, csak moha, pókok, poros és megázott székek, meg kosz volt. Cori undorodva nézett körül a sötét házban, majd ekkor megpillantotta a fiút...

A lány elsápadt... Félix ugyanis egy kereszthez volt kifeszítve, ráadásul több sebből is vérzett, a szárnyai megtépve hevertek...

- Félix!- kiáltotta Corinne, majd a fiúhoz rohant- Félix! Félix kérlek mondd, hogy jól vagy!

Ám a fiú nem válaszolt... Egy hulla benyomását keltette inkább... Cori ekkor sírva fakadt majd ráborult Félixre. A fiú teste azonban az érintésére megremegett...

Cori reménykedve kapta fel a fejét, belepillantva a fáradt, megnyúzott, fájdalmas szürke szempárba.

- Kicsi lány...?- Félix szinte csak susogta a kérdést.

- Igen Félix, én vagyok! Jól vagy?- nézett a lány aggódva Félixre.

- El kell menned...

- Nem hagylak itt!

- Cori, ez itt nem kívánságműsor...

- De Félix...

- Kérlek... Ez itt nem vicc... Még neked is bajod esik... El kell menned!

- Félix mi történt veled?!- robbant ki Corinne-ból a kérdés, ám választ már nem kapott rá...

Ekkor ugyanis egy ostor suhant át a levegőben, majd villámokat szórva belecsapott Félixbe... A fiú üvöltve felordított a fájdalomtól, majd elernyedt... A sebeiből újra elkezdett folyni a vér.

- Megzavartam valamit?

Corinne megremegett. Ez a hang...

- Zozia, te szörnyeteg!

Cori dühödten fordult riválisa felé, majd nekirontott.

Ám Zozia nem hagyta magát csak úgy megöletni... Nagyot csapott az ostorával, ami villámokat szóra most Corinne-t találta el... A lány összeesett a fájdalomtól, viszont vörös szemei nem láttak kegyelmet.

- Hogy ti mekkora balekok vagytok!- kezdte Zozia, majd leült Corinne-nal szembe- Már akkor is a nevetés fogott el, amikor eljátszottam, hogy elmegyek...

21.Fejezet:

- Miket hordasz itt össze?- Cori szinte magán kívül volt a dühtől.

- Ara, ara kicsi Corinne... Azt hiszem itt az ideje megtudnod dolgokat...

- Tényleg? Például?

- Türelem Cori. Mindent a maga idejében. Úgyis mindent meg fogsz tudni, mielőtt még megölnélek.

- Miért akarsz te megölni engem?

- Úgy látszik anyád még sem adta át a feladatát!- sóhajtott Zozia, majd folytatta- Ha életben hagynálak, akkor előbb vagy utóbb, de megölnél. Hiába próbáltalak téged megcsonkítani, megsebezni a múltban és most, nem jártam sikerrel... Azt hittem, hogyha az életed meg lesz keserítve, akkor nem fogsz foglalkozni velem. De túl nagyot tévedtem. Hiába árultam be anyádat a Mennyországiaknak. Hiába kísértettem apádat anyád emlékével, hiába pusztítottam el önmagán keresztül, hiába küldtelek utálatos nevelőszülőkhöz, hiába raboltam el Félixet. Te mindvégig erős maradtál... Romba döntve ezzel minden tervemet!- Zozia dühösen meredt Corinne-ra- De mit is számít ez neked igaz? Úgy sem fogsz tudni legyőzni!

Azzal Zozia újra előkapta az ostorát és Corira szegezte.

- Csak egy hiba vagy az életben... Mégis kinek kellenél? Egy félvér apróság. Tch... Semmi vagy ellenem Corinne Ila!

Corinne ekkor megdöbbent. Az Ila az a másik neve volt, csak az angyali formájában. Ám ez a felfedezés nem tett le a dühről, ami fölgyülemlett benne...

- Szóval te tetted tönkre az életem... De mégis... Miért akarsz engem mindenáron megölni?- kérdezte Cori fojtott hangon.

- Mert előbb vagy utóbb, de te ölnél meg engem. Tch... De ezt már elmondtam... Annak a buta anyádnak volt annyi esze, hogy ellenem uszítson, és meghagyja benned az ellenszenvet. Sajnos... De anyád volt az, aki mindent tönkretett...

- Hazugság!

- Hidd el nem az... Az anyád... Ő tehet mindenről...

- Hazudsz! Te mást sem csinálsz csak hazudsz!

- Nem- Zozia fagyos szemmel meredt rá Corinne-ra- Nincs itt semmiféle hazugság... Itt csak múlt van... Hadd meséljek még neked... A régi háborúkról!

Zozia szeme megvillant, majd fagyosan vigyorogva belekezdett:

- Tudod régen az angyalok és a démonok sokat háborúztak... Sokukat elpusztítva az egymás iránti gyűlöletükkel... Ám amikor sikerült megegyezni, mindenki saját tartózkodási helyet kapott. De a viszály örökké megmaradt... A démonok elkezdték tönkretenni az embereket, és átvenni a hatalmat. Erre rendelték el a pusztulás napját... Hogy eltüntessék a gonoszt a Föld színéről.

- És ez hogy jön anyámhoz?

- Még a nagy háború idején anyád volt az, aki megölte az egész családfámat.

- Hazudsz! Anyám miért tett volna ilyet?

- Nem az a kérdés, hogy miért tette... Hanem hogy hogyan. Az én családomat senki sem tudta likvidálni. Se démon, se angyal... Viszont az anyád megölte a bátyámat... Aztán az öcsémet... Aztán pedig a szüleimet...