- Cori... Cori, kislányom!

Corinne kinyitotta a szemét. Az apja ült mellette.

- Apa!- kiáltott Corinne, majd az apja felé kapott, de az hirtelen eltűnt...

- Cori... Corikám... Csöppem...

A lány megfordult. Az anyja állt most előtte. Ám ő is, mint Corinne apja, szertefoszlott, mikor a lány értük nyúlt...

Cori sírva fakadt. Hiányoztak neki a szülei, de még hogy hiányoztak! És amikor előtűnik az alakjuk, nem tud beszélni velük... Corinne szívébe fájdalom hasított... Ez túlságosan fájt...

- Cori!

A lány újból felébredt. Egyedül feküdt a rögtönzött ágyon, még Félix a halványan izzó tüzet piszkálta.

- Megint rosszat álmodtál?- kérdezte Félix félvállról odavetve. Ám Corinne nem válaszolt. Sőt! Még akkor is könnyek folytak végig az arcán, amikor Félix leült mellé...

- Hé, kicsi lány! Te sírtál álmodban? Hé!- kérdezte, miközben belesimított a lány hajába.

Corinne-t ekkor elfogta egy még szomorúbb érzés, és zokogva Félix karjaiba borult. A fiú szemei ekkor kitágultak a meglepetéstől, majd a hirtelen dühtől és fájdalomtól összeszűkültek... Kezével megragadta a lányt és durván ellökte magától, egy "Ne érj hozzám!" felkiáltással.

Szegény, eltaszított Cori pedig, mire fölocsúdhatott volna, már rég a földön csücsült... Onnan pislogott nagyokat Félixre, aki hidegen végigmérte őt. Két színváltós szempár nézett egybe; egy vörös és egy jégkék...

"Most dühös rám? De miért? Mit csináltam? Miért nem érhetek hozzá? Ennyire nem szeret, hogy nem bírja elviselni az érintésem?"

Corinne megbántódva ült a földön. Ez bizony rosszul esett neki... Nagyon rosszul...

- Kelj fel a földről kicsi lány. Megfázol- mondta fagyos hangon Félix, de már a szeme újra szürke színű volt. Corinne, igaz nem látott sötétben, de a tűz izzó fényében meglátta a különbséget a két szín között, és rájött, hogy miről van szó...

"Neki is színváltós a szeme! De hogyhogy? És most miért volt dühös? Vörös színt öltött a szeme... Az a düht és haragot jelenti. A jégkék a szomorúságot, bánatot, még a zafírkék boldogságot. A borostyánsárga pedig az érzéketlenséget. De ez hogyan jön Félixhez, aki egy démon?"- Cori ezen gondolkodva visszafeküdt, ám ekkor meghallott egy elsuttogott mondatot Félixtől; majd álomba szenderült...

- Nem akarom, hogy te is úgy végezd, mint akiket megöltek... Miattam...

*

Félix eközben gondterhelten feküdt a gondolataival. Felrémlett neki a múlt, ami igencsak felzaklatta... Hiszen vele régen sok minden megtörtént...

A múlt (visszaemlékezés):

Szép napos idő volt, felhőtlen égbolttal, csicsergő madarakkal, és zöld, virító növényekkel. Minden olyan boldogan indult, ám később szörnyű rosszra fordult...

A fiatal iskolás Félix sietett haza nagy boldogan, várva, hogy ebédnek betömjön egy-két palacsintát, és elújságolja az anyjának a suliban kapott négyesét. Félix viszonylag jó tanuló volt, nevető szemekkel, és szörnyű viccekkel. Ettől függetlenül mindenki kedvelte és eltűrte. Ám ő is csak egy átlagos gyerek volt akkoriban... Nem pedig démon.

Ám ezen a napon minden megváltozott...

- Anya, anya!- kiabálta, majd berontott a házba. Ám ekkor kellemetlen meglepetés fogadta. A nagy csönd... Majd a folyosón kis tócsában álló vér...

- Anya...- suttogta elsápadva a kisfiú, majd kétségbeesetten kiáltott- Anya, Apa!

Ám a kiáltásra senki sem válaszolt... Félix befutott a nappaliba, majd megtorpant. A szürke szemei könnyezni kezdtek, majd elbőgte magát.

A nappaliban szülei megkéselt teste feküdt...

- Anya, apa!- kiáltotta még egyszer, majd leborult a tetemekre. A sírás szívszakasztó zokogássá vált, majd egyre hangosabb lett...

Ám ekkor hirtelen valaki megragadta a kezét... A kisfiú könnyezve nézett fel, majd megrémült. Egy lila köpenyes, csuklyás alak állt előtte, aki fölrántotta, majd minden ellenkezése ellenére lerángatta a pincébe, ahol még több ilyen alak tanyázott... Ott odakötözték egy oszlophoz, majd tüzet gyújtottak. Ezután mind körülülték a megtört lelkű fiút, és énekelni kezdtek, valamilyen fura nyelven, amit Félix nem értett. Majd később rájött: Lehet, hogy okkultisták fogták el...

Ám gondolkozni nemigen maradt ideje, mert az egyik tag, ekkor felemelt egy égő fáklyát, majd elindult felé... Félix elkezdett teli torokból kiabálni, de tudta, hogy senki sem hallja őt...

Amikor pedig a fáklya felé közeledett, behunyta a szemét és felkészült a legrosszabbra... Az pedig egy fekete szárny és farok képében jött el... Démonná változott... Úgy, hogy ezt nem akarta. Minden az okkultizmus hívein száradt... Félix dühöngve próbált szabadulni, majd sikerült neki. Elszökött az otthonából, messze a városnak abba a részébe, ahol nem látják. Ám a régi ismerősök, barátok mindig befutnak. Lányok, fiúk egyaránt. Félix örült is a társaságnak, de nem sokáig... Az okkultisták ugyanis szemmel tartották... És kivégeztek mindenkit, aki a közelébe merészkedett... Rákényszerítve ezzel őt, hogy ne legyen társasággal. És ne bízzon senkiben... És Félix éveken keresztül így nőtt fel... Magányosan, konzerveken, szemét között, megtörve... Innentől kezdve lett bezárkózott, gúnyolódós, hirtelen haragú, és forrófejű. Egy igazi szörnyeteggé vált. Mindenki félt tőle, pedig ő még csak nem is bántotta az embereket. Voltak akik ráhívták a zsarukat, voltak akik az egyháziakat, voltak akik pedig ásóval, vasvillával kergették el őt...

Ekkor döntött úgy Félix, hogyha mindenki szörnyetegnek gondolja, akkor az is lesz. És onnantól kezdve lett olyan, mint most. A kötözködő önmaga...

11.Fejezet:

- Félix! Félix kérlek ébredj fel!

Corinne hangja szinte távoli zúgás volt Félix fejében. A fiú összevonta a szemöldökét, majd az oldalára fordult.

"Miért álmodok mindig a múltamról? Tch... Ez is Corinne hibája... Ha nem ölel meg..."

Félix kinyitotta a szemét. Tekintete összetalálkozott az előtte ülő jégkék szempár gazdájával.

- Még mindig halványkék a szemed?- kérdezte a fiú Corinne- tól.

- Hát észrevetted?

- Nincs ínyemre, hogyha a kérdésemre kérdéssel válaszolnak- mondta rideg hangon Félix.

- Mindegy. Induljunk.

- Paracsolgatsz? Azt se tudod, hogy hova megyünk!

- Ne haragudj...- sajnálkozott Cori.

- Most miért kérsz bocsánatot?

Corinne halványkék szeme kitágult.

- Nemtudom...- mondta.

- Azért, mert hülye vagy- vágta rá Félix, majd felkelt és elindult.

- Reggeli?- kérdezte Cori félénken.

- Tartsd meg magadnak!- válaszolta Félix anélkül, hogy hátrafordult volna. Corinne aggódva nézett utána...

"Vajon mi lelte Félixet?"- kérdezte magában.

- Jössz vagy maradsz?- kérdezte a fiú Coritól- Nem várok rád!

A lány vonakodva megindult és követte a fiút. Ám az úton megtartotta a távolságot illő képpen. Ez amúgy sem lett volna nehéz, hiszen Félix nem fáradt azzal, hogy megvárja Corinne-t. Azonban az már feltűnt neki, hogyha a lány megállt...

- Most mi van?- kérdezte nyersen- Elfáradtál kicsi lány?

- Á-áll-álljunk meg p-pihenni...- lihegte Corinne hulla fáradtan a fiúnak.

- Már most? Hiszen még csak öt órája gyalogolunk!

- Az oké... De ilyen tempóban?

- Jaj már! Ne nyafogj, inkább gyere!- kiáltotta vissza neki a fiú, majd tovább sétált. Viszont Cori meg se indult... Túl fáradt volt... Ráadásul úgy érezte, hogyha még egyet lép, akkor ott összeesik...

- Mi lesz már?!- ordította Félix a lánynak dühösen.

- Nem érdekel mit mondasz, de én pihenek!

Félix ekkor két nagy lépéssel a lány előtt termett, és gúnyos vigyorral a száján megkérdezte:

- Hogy mondtad kicsi lány?

- Nem bírok tovább menni Félix! Túl fáradt vagyok, ráadásul még csak meg sem vársz!

Félix arcán ekkor az idegesség jelei jelentek meg... A szeme vörössé változva szikrázott, majd a keze is remegésbe kezdett...

- Ha azt mondom, hogy megyünk, akkor megyünk... Még ha cigányok potyognak az égből, akkor is!

Azzal megragadta a lány kezét és elkezdte vonszolni maga után. Ám Cori nem adta meg magát ilyen könnyen... A lány ugyanis a fejébe vette, hogy kitart az érve mellett, így most visszarántotta Félixet, és lecövekelt.

12.Fejezet:

- A pokolba veled Corinne! Mégis mi bajod van neked?!

Félix dühösen szembesült a lány konok ellenállásával. Ám a lány nem rettent meg...

- Neked mi bajod van?! Olyan furcsa vagy! Ez így nem jó! Ha van valami gondod, akkor mondd bele egyenesen a szemembe! És... Au!

Félix ekkor megszorította a lány csuklóját, hallgatásra bírva ezzel őt.

- Szóval már nemcsak a cselekedeteimet vonod kétségbe, hanem a most már viselkedésemet is... Kicsit elkallódtál kicsi lány... Gatyába rázzalak?

- Nem tennéd meg!

- Miért ne? Hiszen te csak egy kolonc vagy a nyakamon...

Félix utolsó szavai még vízhangoztak a lány fejében, majd dühbe csaptak át... Corinne ökölbe szorította a kezét, majd ütött vele... Ám Félix még időben elkapta a kezét.

- Te kis boszorka... Arcon vágtál volna, ha nem állítalak le, mi...? Rossz fát tettél a tűzre Corinne!

Azzal hátracsavarta a lány mindkét kezét, és magához vonta.

- Most mondd a szemembe, hogy gyűlölsz... Most mondd!- követelte a fiú belepillantva a lány ijedt szemébe. Ám a lány csak ijedten pislogott. Nem mert megszólalni... Túlságosan félt, hogy a fiú bántja...

- Nos? Lenyugodtál? Mehetünk?

- Csak azt szerettem volna tudni, hogy mi a bajod, erre te már bántottál volna...-suttogta a lány cérnavékony hangon. Ekkor Félix hosszasan nézett Corinne sebzett jégkék szemébe, majd végül megszólalt:

- Nem Corinne. Nincs igazad. Soha nem bántanálak téged... Érted? Soha...

- Akkor miért...?

- Miért viselkedek így? Mert dühös vagyok Corinne azért.

Cori ekkor lesütötte a szemét...

- Miattam, igaz?- kérdezte.

- Is. De valójában nem rád. Egy múltban történt esemény miatt. De azzal ne foglalkozz, mert úgysem fogom elmondani...

- Értem.

Corinne csak ennyit mondott. Nem mert a fiú vörös szemébe nézni...

- Most gyűlölsz, igaz?- kérdezte a fiú szelíden.

- Nem.

Félix nyelt egyet a válasz hallatán, majd fenyegetően még jobban megszorította Cori csuklóját, amitől a lány csaknem felsikoltott.

- Nem szeretem, ha az emberek a képembe hazudnak.

- Én nem hazudtam. Nem gyűlöllek, csupán megijesztettél.

"Vajon igaz? Tényleg nem gyűlöl? Igazat mondott?"

Félix szerette volna kideríteni az igazságot, így még jobban magához húzta a lányt, és mélyen belenézett a (még most is) halványkék szemébe.

"Tuti, hogy olvas a gondolataimban..."- nézett fel Cori a nála magasabb fiúra, majd megrémült. A fiú szeme borostyánsárga színűvé változott át... Az pedig érzéketlenséget jelent... Ha most dühös lesz... Most az egyszer meg kell próbálnia nem felidegesíteni a fiút... Vagy kiszabadulni... Bár jelen esetben ez nem volt könnyű feladat, hiszen ő maga a fiú pulóverébe volt teljes egészében belepréselve, a keze pedig hátra lett ugye csavarva...