- Siess Abrams!

- Fogd be, és inkább pakolj Matild!

A hangok élesen vágtak bele Corinne fejébe. A lány kinyitotta a szemét. Komor tekintettel végigmérte a szobát, ahol feküdt. Kezével belemarkolt a jól ismert szófába, amin aludt. Abba a régi bútorba, amiből már jócskán kiálltak a rugók, és szinte mindig beleálltak a hátába. Hiába szerette a szófát, mégis milyen jó volt, amikor még saját ágya volt! Mikor is volt már az? Hát nem ma... Még amikor az apjával lakott. Az apjával, aki 4 évesen elhagyta őt és öngyilkos lett... Az apjával, akit úgy szeretett... Az apjával, aki mindig mesélt neki az elveszett anyjáról... És aki mindig pátyolgatta... Egészen a halálig...

Corinne merengve emlékezett ezekre. Akkor még nevetett, sírt, dühöngött... De most... Ezekből egy se maradt... Minden megváltozott, amikor ide került... Matild nénihez és Abrams bácsihoz. Ahhoz a középkorú párhoz, akik gyűlölték amiatt, hogy a nyakukba szakadt. Számtalanszor megpróbáltak megszabadulni tőle, mind sikertelenül. Ezért hát a gyűlölet még erősebben fellángolt a lány iránt. Ám lehetőség mindig van...

- ABRAMS!!! GYERE MÁR! OMLIK LE A HÁZ!

Matild néni hangja felébresztette Corinne-t a merengésből.

"Omlik a ház?"- a lány értetlenül pislogott maga elé. Smaragdzöld szeme elárulta, hogy meg van lepődve, és igencsak fél. Corinne villámgyorsan kipattant a szófából, majd a táskája és a takarója után kapott. Miután mindkét tárgyat megkaparintotta egyenesen kirohant a házból. A nagy futása közben jó pár vakolat és tégladarabtól menekült meg, majd épségben kivetette magát az omló házból. Kint a kétségbeesett Matild és Abrams állt, akik megkövülten bámulták a romba dőlő házukat. Amikor pedig észrevették Corinne-t elkerekedett szemmel és kedvességgel fogadták;

- Hogy-hogy nem haltál meg ott abban a házban?! Volt merszed még élve maradni?!- Matild néni csak úgy tombolt dühében.

- Meg kellett volna halnom? Ott kellett volna maradnom?- kérdezte Corinne komor tekintettel.

- Te nekem itt ne szemtelenkedj! Évek óta nevelünk, és csak púp vagy a hátunkon!- szólalt meg Abrams bácsi liluló fejjel- Inkább találd ki, hogy hogyan tovább!

Corinne, aki már hozzá volt szokva ehhez a viselkedéshez, most megfordult és elkezdett gondolkodni. Vagyis majdnem...

Mikor ugyanis megfordult olyan látvány fogadta, amitől megrémült. A távolban minden létező épület és jármű ledőlve, szétlapulva, és elpusztulva hevert.

"Vége..."- gondolta Corinne- "Mindennek vége... Az életemnek... Az otthonomnak... A világomnak... Eljött a pusztulás napja..."

2. Fejezet:

Három sanyarú nap telt el így...

Éhezve, otthontalanul, és nyomorúan. Az életben maradt emberek a romok között kutattak maradékok után, amit még megehettek. Voltak, akik a kannibalizmusra kényszerültek, mert nehéz volt az élelemszerzés, voltak, akik pedig ölték a másikat egy kis morzsaszemért, amit még elfogyaszthattak...

Szörnyű napok voltak ezek, amit fokozatosan kevés ember élt meg. Főleg úgy, hogy voltak olyanok is, akik a halálba menekültek, mert nem bírták elviselni a sok kínt és szenvedést...

De hőseink, Corinneék, még éltek.

Igaz, ők is szenvedtek, de nem dobták el az életüket csak úgy. Ám ők is kényszerültek szörnyű dolgokra...

- Nincs élelmünk! Se tüzünk! Se pedig fedél a fejünk fölött! Mi lesz így velünk?- sopánkodott folyamatosan Matild néni keservesen. A harmincéves nő ez idő alatt jelentősen lefogyott, arca beesett, és legyengült. Igaz Abrams bácsi sem járt jobban... Ő ugyanis beleőrült a sok szörnyűségbe, és szinte már egy vadállattá vált...

Eközben Corinne- nak semmi baja nem volt. Rajta látszott a legkevesebb változás. Ő ugyanis olyan egészséges volt, mint a makk. Matild néni már meggyanúsította azzal a váddal, hogy titokban élelmiszert tart, amitől ő még életben van. Ám a lány ezt a vádat visszautasította, azzal az érvvel, hogy élelmiszere csak akkor lenne, ha csomagolt volna, de mivel ezt egy omló házban nem tette meg, így nincs nála semmi, ami fogyasztható lett volna.

Ám Matild néni és Abrams bácsi nem elégedett meg az érvvel, így továbbra is szemmel tartották őt; és közben őrült ötletük támadt...

- Mi lenne, hogyha ŐT ennénk meg?- kérdezte Abrams sóvárgó tekintetet vetve a távolban ülő Corinne-ra.

- Remek ötlet...- helyeselt Matild- Úgyis kicsattan az egészségtől... És tudnánk belőle tartalékolni is...

- Még remekebb ötlet! Az ilyen kis csitrik amúgy is halált érdemelnek... Mikor kapjuk el?

- Most!

- Máris? Biztos nem fog gyanút fogni?

- Épp ezért kell még előtte megfogni a nyomorultat... Meg már úgyis éhes vagyok... Te nem?

- De. Igazad van. Most kell elkapnunk.

- Induljunk.

Azzal óvatosan megindultak Corinne felé...

*

Corinne merengve bámult a távolba. Gondolatai messze kalandoztak amikor meghallott egy baljós mondatot...

- ..... Most kell elkapnunk...

Corinne meglepetten fordult hátra, ám ekkor már két határozott kéz szorította meg a karját, és rántotta le a TV roncsról, amin ült. Abrams és Matild állt előtte, akik igen csak nyálcsorgatva figyelték őt. Ám mielőtt még a lány egy szót szólhatott volna, újra megragadták, majd elkezdték fojtogatni, verni, és cibálni. Corinne eszeveszetten vergődött, ahogy csak tudott, de semmit nem ért vele. Eközben smaragdzöld szeme kitágulva bámult a nagyvilágba, és bár hiába kiáltott, tudta, hogy senki sem fog a segítségére sietni... Most mi tévő legyen?

3. Fejezet:

Corinne már elkezdett fuldokolni Abrams fojtogatásától, és igencsak érezte, hogy nincs már sok hátra... A pánik kezdett elhatalmasodni rajta... Ám ekkor hirtelen a semmiből egy véres szabja tűnt elő, ami keresztül metszette a fiatal házaspárt a kannibál- akciójuk közben...

Matild és Abrams ekkor meglepett kiáltással elernyedt, közben az ijedt Corinne a földre pottyant. A lány zihálva szegte fel a fejét a támadóra, aki ily módon megmentette. Ám ekkor elállt a szava...

Egy szárnyas fiú állt előtte, aki gúnyos vigyorral nyugtázta a lány reakcióját.

- Na mi van?- röhögcsélte- Nem félsz, hogy a szüleid után mész?

Corinne válasz helyett inkább tetőtől- talpig végigmérte a jövevényt.

Amaz fekete pulóvert, sötétkék nadrágot, hosszú, villás farkat és egy pár hatalmas, fekete, tollas szárnyat viselt. Kezében a díszes markolatú szablyája pihent, még szürke szemével a lányt pásztázta. Majd megrázta a fejét, amitől a kócos, fekete haja csak még inkább belelógott az arcába. Látszott rajta, hogy nem tetszik neki a lány hallgatása...

- Mi van már? Néma vagy, vagy mi?- türelmetlenkedett.

Corinne erre már kinyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán.

- Ne játszd már a hülyét!- bődült el dühösen a démon- Tudom, hogy nem vagy néma! Akkor nem kiáltottál volna!

Azzal a fiú felkapta a szablyát döfésre készülve. Ekkor azonban Corinne is kapcsolt...

- Ne, kérlek várj!- kiáltotta kétségbeesetten.

A démon kezében megállt a szabja, de nem lett leeresztve.

- Na végre! Legalább megjött a hangod. És most felelj a kérdésemre- követelte komolyan.

- Mi volt a kérdés?- kérdezte félénken Corinne.

- Ne már! Ne játssz az idegeimmel kicsi lány! Nem jó ötlet viccelődni velem...

- Eszem ágában sincs... De tényleg nem tudom a kérdést...

- A kérdés az volt, hogy nem félsz, hogy követed a szüleidet, kicsi lány?

- Nem vagyok "kicsi lány"!- kiáltotta Corinne, mikor érezte, hogy kezd megjönni a hangja.

- Már megint nem a kérdésemre válaszoltál!- dühöngött a démon, majd témát váltott- Amúgy miért hiszed, hogy nem vagy kicsi? És ezzel most nem a méreteidre gondoltam... Hány éves vagy?

- Két nap múlva töltöm be a 15-öt.

- Kevés- vigyorodott el a fiú- Jegyezd meg, amit most mondok "kicsi lány"; 16 évesen még csak nagy vagy, viszont 18 évesen már felnőtt... És te ezek közül még egyik sem vagy, úgyhogy mindörökké kicsi lány maradsz.

A démon vigyorogva fejezte be a mondandóját, de Corinne arcát látva inkább még megkérdezte:

- Szóval, mit szeretnél? Tovább kínlódni vagy megszabadulni a szenvedéstől?

Corinne lehajtotta a fejét. Mit kéne választania? Mi-mitől mentené meg? Mi segítene rajta most? Van értelme kockáztatni?

- Jó lenne, ha sietnél- toporgott eközben türelmetlenül a fiú- Nem szeretnék itt rostokolni veled... Döntsd már el végre!

- Neked ez a dolgod?- tette fel hirtelen a kérdést Corinne- Ezért jöttél fel a pokolból?

- Hogy honnan?!- szűkült össze a fiú szeme.

- Hát a démonok a pokolból jönnek, nem?- kérdezte zavartan a lány.

- A fene jött a pokolból! Nem minden démon onnan származik.

- Miért? Te honnan származol?

- Túl sokat kérdezel kicsi lány...

- Kértelek, hogy ne hívj így! Van nevem!

- Mégis micsoda kicsi lá...

- Kérlek... A nevem Corinne.

- Értem. Szóval "Corinne" döntöttél már végre?

- Mégis mi ügyben?

A démon arca ekkor elsötétedett, majd kiabálva rárontott a lányra;

- A rohadt életbe! Nem tudnál egy kicsit jobban odafigyelni arra, amit mondok?! Veled nem lehet semmit kezdeni! Baromi nagy dinka vagy kicsi lány, ugye tudod, és én baromira unlak, úgyhogy tudod mit? Lelépek! A soha viszont nem látásra kicsi lány!

Azzal kitárta a fekete szárnyait és szitkozódva felröppent a magasba, hátrahagyva az utána kiabáló Corinne-t...