Jennifer

árnyak a sötétben

Azt szokták mondani, csőstül jön a baj. Nos, eddig ez az én életemre különösen igaznak bizonyult. Ha a reggelem rosszul indult, és kiborítottam a kávét, akkor szinte előre borítékolható volt, a nap többi részének a bukása. Rossz jegyet kaptam a suliban, aznap csalt meg Mark Hastings, akivel a végzős évemben jöttem össze, és annyira szerelmes voltam, hogy nem láttam a nyilvánvalót. Na, de hogy még ennek tetejében a tavaszi bálra szerzett ruhám is elszakadjon?

És ez csak egy nap volt a számtalan közül, amikor úgy éreztem, minden rossz, ami csak megtörténhet, velem megtörténik egyetlen napon. Summer úgy hívta, Jennifer-újabb-peches-napja.

Lehunytam a szemem egy pillanatra. Summer hangját hallottam, ahogy hangosan felnevet. Még dél sem volt, és én ott álltam, nekidőlve a konyhapultnak, az ujjaim úgy markolták a pult szélét, hogy egészen belefehéredtek, miközben Javier és a pasi – aki sötét ballonkabátot viselt – engem bámult. Egyikőjük összezavarodottan, míg az utóbbi ölni tudott volna a tekintetével.

- Rendben. Hallgatlak. – Javier lesújtó tekintete görcsbe rántotta a gyomrom. Végre kezdett rendeződni a viszonyunk, erre tessék.

- Mielőtt idejöttem volna, valóban megkeresett egy nő. Valami Janet, vagy Jane...

- Jane Willow. – vágott a szavamba a ballonkabátos.

- Igen, szóval ő...

- Mit akart?

- Információkat, rólad. Szentül hitte, hogy tudom hol vagy. Nála voltak a felvételek arról az éjszakáról, amikor meglőttek. Bizonyítékai voltak, ha akartam sem tudtam volna letagadni! – éreztem, hogy a magyarázkodásom kezd pánikszerűvé válni.

Nem féltem Javiertől, erről már szó sem volt, pedig tudtam, hogy még mindig megtehetné, hogy egyetlen lövéssel elintéz, aztán a holtestemet a folyóba dobja. De éreztem, hogy nem bántana. Soha.

- Mit mondtál neki? – úgy összeszorította az állkapcsát, hogy szinte sziszegésnek hallatszódott a kérdése.

- Semmit. Nem tudtam hol vagy, de ha tudtam volna se mondtam volna el! Nem vagyok hülye, Javier... Tisztában vagyok a jogaimmal és a kötelezettségeimmel. Ha elmondom neki, bajba keverem magamat is, mert azzal elismerem, hogy valaha az életben közöm volt hozzád, ő meg úgy vág sittre, hogy öröm lenne nézni.

- Szóval beismeri, hogy csak önmaga védelme miatt tette, és nem azért, hogy Javiert megvédje? – a ballonkabátos előrébb lépett Javier háta mögül, ahova nem sokkal azelőtt Javier kényszerítette, és amitől bevallom őszintén, azért megremegtek a térdeim. Amikor a pasi elkapott, Javier ugrásra készen állt meg előtte, és tisztán látszott a szemében, hogy képes lenne átharapni a torkát azért, hogy engem megvédjen.

- Nem ismerek be semmit, de egyébként maga meg kicsoda? – fordultam a pasi felé, mert kezdett idegesíteni, hogy mindenbe belekotyog, ráadásul bunkó módon még csak be sem mutatkozott.

A férfi idegesen a csípőjén támasztotta meg a kezeit. Ahogy a kabátja arrébb csúszott, egy pisztoly csöve került elő. Fegyvertokja volt.

- Allen Reyes, FBI.

- Allen az én emberem. – vette a védelmébe Javier a helyzetet, amikor a férfi jelvényét látva, akkorára kerekedtek a szemeim, mint egy-egy kistányér. Először megszólalni sem bírtam, mert annyira szürreális volt az egész helyzet, hogy kellett pár másodperc, ameddig felfogtam, hogy mibe is csöppentem. Már azon sem lepődtem volna meg, ha valahonnan előugrik egy stáb kamerákkal, és közlik, hogy az egész csak egy átverés volt, én pedig be lettem húzva a csőbe. De a kamerásokra várhattam, magamnak kellett megoldanom az egész káoszt, amibe keveredtem.

- Tehát ha jól értem... – tartottam fel a tenyeremet. – Itt áll egy FBI-ügynök a te házadban, és engem von kérdőre, amiért szóba álltam a kollégájával? Ez valami vicc?

- Azért nem lehet összehasonlítani a két helyzetet. – az Allen nevű fickó megint közbe magyarázott. – Én mindent elkövetek, hogy ezt az egészet, és Javiert megvédjem. De magában Jennifer, nem bízom. Remélem, megérti.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem. Elfogyott a türelmem. Hatalmas önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne ugorjak neki az ötvenes évei közepén járó férfinak, és rúgjam jól bokán. Amellett, hogy bunkó volt, még idegesítő is. Valljuk be, gyönyörű kombó.

Javier zöldjeibe néztem, amik kétségbeesetten villogtak rám. Elvetette a sulykot, és ezt érezte.

- Tudjátok mit? Elmentek ti a fenébe! – megráztam a fejem, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elviharzottam Javier mellett. Siettemben dühösen meglöktem őt a vállammal, de látszólag ez neki meg sem kottyant, ellenben engem egy pillanatra kibillentett az egyensúlyomból. Viszont nem törődtem vele. Csak el akartam onnan tűnni. Minél előbb.

A ház előteréig sem jutottam, amikor meghallottam, hogy mögöttem lohol.

- Jennifer, várj! Kérlek!

- Eszem ágában sincs, szállj le rólam! – fújtattam dühösen, és kettesével szedve a lépcsőfokokat, az emelet irányába indultam. Nem az Allen nevű FBI-os pasira haragudtam, hanem Javierre. Azt hittem, azokon a körökön már rég túl vagyunk, hogy ártani akarjunk a másiknak, és fájt, hogy ezt hiszi rólam. Akkor sem árultam el őt (pedig akkor még minden okom meg volt rá) most meg már főleg nem tenném ezt.

- Félreérted!

- Mit? Mit lehet ezen félreérteni? – megtorpantam, és hagytam, hogy Javier beérjen. Az arcom előtt pár centire fékezett le. Egy lépcsőfokkal lejjebb állt meg mint én, így majdhogynem egy magasságba kerültünk.

- Allen apám legfőbb bizalmasa volt, és a barátja. Fontos vagyok neki én, és a többiek is, csak meg akar védeni.

- Úgy, hogy engem gyanúsít, miközben ő dolgozik az FBI-nak? Nem gondolod, hogy ez nem fair? – pislogtam.

- Ne csináld már! Hiszen Isabella is tégla.

- Az lehet, de Isabella még nem vádolt meg azzal, hogy fel akarlak nyomni. – dühösen összefontam magam előtt a karjaimat, és inkább a korlát felé fordultam. – Ez elég gyenge érv volt.

- Tudom. Ne haragudj!

Felvontam a szemöldököm.

- Ezt most jól hallottam?

- Micsodát?

- A nagy, és tévedhetetlen Javier Navarro elismeri, hogy rajta kívül másnak is lehet igaza? Hűha, ezt mondd még egyszer! – ingattam a fejemet nevetve, mire kicsit Javier is elmosolyodott, de aztán komolyan a szemembe nézett.

- Oké, ezt most megérdemeltem. Allen elvetette a sulykot. – lassan, és gyengéden a kezem után nyúlt. Nem húzódtam el. Annak ellenére, hogy haragudnom kellett volna rá, vágytam az érintésére, nagyon is. – De valld be, van alapja a vádjainak. Jobban mondva volt.

Nagyot sóhajtottam, mert eljött az igazság pillanata. Persze nem állítom, hogy már nem érdekelt, mi van az alagsorban, de a tervem, hogy lebuktatom az egész Navarro családot, egy eleve halva született ötlet volt. Na, meg persze azóta sok minden változott. Például kiderült, hogy nem ők azok, akiken bosszút kell állnom az öcsém haláláért.

- Volt igen. De a helyemben te nem akartál volna bosszút állni? Egész életemben arra vártam, hogy Charlie gyilkosa megbűnhődjön. – lehajtottam a fejemet, mert nem akartam Javier szemébe nézni. Úgy éreztem, túl lesújtó lett volna. – Haragudtam, dolgozott bennem a vágy, hogy megkapd, amit megérdemelsz. Ezért nem hibáztathatsz.

- Szóval Allennek igaza van? – Javier elengedte a kezem, én pedig hirtelen rákaptam a tekintetemet.

- Természetesen nem. Az FBI-os nő még jóval azelőtt keresett meg, hogy idejöttem volna, és nem mondtam neki semmit. És csak hogy tudd, Simonnal is azért találkoztam, mert őt is megkereste, és információt akart belőle kihúzni velem, meg veled kapcsolatban.

Javier zöld szemei dühösen megvillantak. Az addigi lágy arcvonásai Simon említésére megkeményedtek, és láttam, ahogy egy pillanat alatt visszaölti magára azt a megközelíthetetlen és kőkemény énjét, amit mindig is hordott, és amit csak alig pár órája sikerült lehámoznom róla.

- És?

- Tartja a száját. – feleltem. – Azt hiszem. – tettem hozzá aztán inkább mégis, mert nem voltam benne biztos.

Simon az a fajta ember volt, aki túl merev, és kötelességtudó volt mindenben. Az iskolában a dolgozatnál nem mert valószínűleg csalni, nemhogy egy olyan esetben, ahol már az FBI is képbe került. Szóval nem, egyáltalán nem ittam volna rá mérget, hogy amint a kávézóban felállt az asztaltól, nem rohant azonnal Jane Willow ügynökhöz, hogy beszámoljon. Bár az azért némileg megnyugtatott, hogyha így lenne, akkor Javier már rég rács mögött lenne. Vagy nem?

Idegesen rágcsáltam az ajkamat, mialatt végig Javier dühös arcán tartottam a tekintetem.

- Miért nem szóltál róla? – kérdezte, de elnézett a fejem felett.

- Miről?

- Hogy a kis barátod is az FBI látókörébe került.

- Jézusom, mégis mikor kellett volna szólnom, mondd? Két veszekedésünk között? Vagy épp akkor, amikor nemes egyszerűséggel levegőnek néztél?

Dühösen markoltam rá a korlátra.

- Mondjuk, bármikor? Rögtön azonnal?

Javier tekintete élesen villant rám, és egyel feljebb lépett, nyilván azért, hogy érzékeltesse, felettem áll. Éreztem, hogy a szememet forró könnyek kezdik el marni, de nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy elbőgöm magam előtte.

- Most igazságtalan vagy. – leheltem. – Nem szóltam rólad senkinek. Sem az FBI-nak, sem Simonnak, és kettőnk közül én vagyok nehezebb helyzetben. Én hazudozok hetek óta mindenkinek, aki valaha is fontos volt nekem. Miattad, Javier. Mégis mit vársz még tőlem?

Javier megrázta a fejét, de továbbra sem nézett rám. Kiszúrt egy pontot valahol a lépcső tetején, és inkább azt szuggerálta, mintha attól bármi megoldódhatott volna.

- Mondjuk azt, hogy legalább nekem ne hazudj... – sziszegte, miközben végre rám nézett.

Ó, bár ne tette volna.

A harag, a csalódottság, és talán mélyen legbelül a gyűlölet kevergett a tekintetében, bár ez utóbbiban nem voltam biztos. Csak azt tudtam, hogy elszúrtam. Kiteregettem a lapjaimat, neki adtam magam, felületet adtam egy maffiózónak, egy veszélyes férfinek arra, hogy a szívemet a kezébe vegye, majd úgy csavarja ki, ahogy csak neki tetszik. És ezt is tette, mert Javier Navarro ehhez értett a legjobban. Én meg voltam olyan hülye, hogy egy pillanatig is elhittem, hogy ez másképp lesz.

Cseszd meg, Summer az ötleteidet!

- Tudod mit...? – kezdtem bele, de az Allen nevű pasas most már kitudja hányadjára a szavamba vágott.

- Javier! Beszélnünk kell.

A lépcső alján várakozó fickóra néztem. Fogalmam sem volt, mennyit hallott a beszélgetésünkből – pontosabban veszekedésből – de már nem is izgatott. Csak el akartam tűnni ennek a kettőnek a közeléből, mert úgy éreztem, én vagyok a bepalizott préda a nagy vadak között.

- Tehettek egy szívességet... mindketten.

Még utoljára Javierre néztem, olyan lesújtóan, amilyen lesújtóan csak tudtam, aztán ahelyett, hogy felmentem volna a szobámba, mint egy leszidott tinédzser, inkább lefele indultam el, a kamu FBI-os fickó irányába. Ha másom nem is, de büszkeségem azért még maradt. Azt az egyet Javier soha, de soha nem fogja tudni elvenni tőlem.

Szívem szerint azonnal összecsomagoltam volna, hogy a ma estét már otthon, a saját ágyamban tölthessem, és elpanaszolhassam Summernek az összes rosszat és jót, amik az elmúlt hetekben történtek velem. De helyette csak remegő lábakkal az udvar irányába indultam, ami elég nagy volt ahhoz, hogy elbújhassak egy csendes sarokban, ahol senki nem háborgat, és senki sem veszekszik velem olyan dolgok miatt, amiket nem én irányítok, és soha nem is én irányítottam.

Hiszen hogy tehettem volna már arról, hogy az FBI ráállított Javierre egy ügynököt? Elég sok volt a rovásán, és bár azt hitte magáról, hogy sérthetetlen, nem volt az. Én megvédtem, mert nem volt más választásom, és mert így akartam, mert... fogalmam sem volt, miért. Csak azt tudtam, hogy valami megváltozott. Bennem. Épp ezért volt igazságtalan a vádaskodása, meg az, hogy olyan csúnyán a torkomnak ugrott.

Az emlékek visszakúsztak a szívembe, a kezemben lévő kavics pedig hangos csobbanással érkezett a medencébe. Olyan dühös voltam, hogy az sem igazán izgatott, hogy valószínűleg nem túl okos ötlet teledobálni a medencét kavicsokkal, valamin mégis muszáj volt kitöltenem a dühömet.

A beszélgetésünk lejátszódott bennem újra meg újra, és minél többet gondoltam rá, annál jobban fájt, ráadásul úgy éreztem, valakivel muszáj megbeszélnem, különben becsavarodok. Ez a valaki pedig nem lehetett Summer, mert akkor minden másról is be kellett volna neki számolnom, és azt nem tehettem. Pedig mindennél jobban hiányzott már.

A közös nevetgélésbe fulladó estéink, amikor kínait rendeltünk, bugyuta sorozatokat néztünk, és Summer órákig áradozott nekem Andrew Graysonról, aki egy ideje már tetszett neki. Elmosolyodtam, mert arra gondoltam, hogy ameddig az én életem totálisan összekuszálódott, az övé valószínűleg épphogy megoldódik, és talán most is Andrew karjaiban éli a totálisan nem összekuszálódott, boldog életét. Úgyhogy vele nem beszélhettem.

Luna szintén kiesett a listámról, mert minden bizonnyal másnapos, de még ha nem is lenne az, akkor is szívesebben hallana bármi másról, mint a seggfej bátyjáról. Én pedig nem vagyok annyira önző, hogy ezzel nyaggassam.

Tehát kizárásos alapon maradt Isabella.

Nagyon sóhajtva kászálódtam fel a vastag pálmafa tövéből, és mielőtt visszamentem volna a házba, leporoltam a nadrágomra tapadt koszt, meg apró kavicsokat. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy sem Javier, sem a többiek autója nem áll a felhajtón, így abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán Isabella itthon van-e de meg kellett próbálnom.

Órák teltek már el a veszekedésünk óta, egészen pontosan két és fél. Ennyi ideje ücsörögtem odakint, és ennyi ideje nem érdekelte Javiert, hogy egyáltalán élek-e még. A gondolatra ismét szomorúság hasított belém, úgyhogy nagyot nyeltem, és vettem egy mély levegőt, hogy visszanyerjem az irányítást az érzéseim felett.

Gyors léptekkel körbejártam a házat, és minden helyiségbe bekukkantottam, miközben Isabellat szólongattam, de válasz nem érkezett. Senkitől. Nagyon úgy tűnt, hogy teljesen egyedül vagyok, úgyhogy megálltam a hallban, és gyorsan írtam neki egy SMS-t, mindezt olyan hangnemben, hogy még véletlenül se érezze azt, hogy követelőzök, vagy ellenőrizni akarom. Hiszen semmi közöm hozzá, hogy hol van, és mit csinál. Annyira jóban pedig még egyáltalán nem voltunk, hogy ilyen dolgokba beavasson. Ami azt illeti, csak én avattam be. Mindig mindenkit. Javier, Luna, Isabella... Mindenki úgy járkált be a bizalmamba, mintha mindig is joguk lett volna hozzá, pedig tulajdonképpen alig ismertem őket, és tisztában voltam vele, hogy ezt én rontottam el.

A gondolat keserű érzéseket keltett bennem, ráadásul elemi erővel tört rám a magány is, szóval a legjobb ötletnek azt találtam, hogy keresek valami nasit, meg egy idióta műsort a tévében, és bámulom egészen addig, ameddig valaki haza nem ér, vagy el nem alszom. A telefonomat a farzsebembe csúsztattam, és épp indulni akartam a konyha irányába, amikor egy tompa puffanást hallottam a lenti folyosó irányából. Aztán még egyet.

Lemerevedve füleltem, hogy hátha hallom újra, de egy darabig csak csend felelt. Pár perccel később nem puffanást, hanem sokkal inkább egy olyan hangot hallottam, mintha valaki fémrudakkal csörömpölne. Lassú léptekkel indultam el a folyosó irányába, és minden izmom égett a vágytól, hogy megtudjam, honnan jön, és mi az. Főleg, amikor a következő puffanást már egész jól be tudtam azonosítani. Az alagsori ajtó előtt álltam, ami résnyire nyitva volt, és tisztán hallható volt, hogy a zajok lentről jönnek.

- Isabella? – kiabáltam bele a sötétbe. – Te vagy az?

Semmi válasz nem érkezett.

Eleve az is furcsa volt, hogy az ajtó nyitva volt. Soha nem felejtették nyitva, még véletlenül sem, ráadásul tisztában voltam vele, hogy ez az egyetlen hely, ahova soha nem tehetem be a lábam. Azonban valami különös oknál fogva éreztem, hogy valami nem stimmel.

A pokolba Javierrel, meg a szabályaival!

A puffanások, és a csörömpölések egyre gyakoribbak lettek, ahogy lefele haladtam, és egy vörös lámpákkal megvilágított folyosóra lyukadtam ki. Jobbról, és balról ajtók nyíltak, én pedig egyre növekvő feszültséggel a szívemben indultam meg az egyik ajtó felé, ami a folyosó végén volt. Ekkor már egyértelmű volt, hogy a kemény vasajtó mögül jön a zaj, és az is egyértelmű volt, hogy úgy hangzik, mint egy kétségbeesett állatnak a szabadulási kísérlete. Azért bíztam benne, hogy amikor kinyitom az ajtót, nem egy vicsorgó oroszlán ugrik az arcomba. Bár erősen kételkedtem benne, hogy Javier ilyesmi állatokat tartana az alagsori szobáiban. De tudnom kellett, hogyha nem állat, akkor mégis micsoda. Vagy kicsoda...

Bárcsak ne tettem volna. Bárcsak soha ne nyitottam volna ki azt az ajtót...

De a kíváncsiságom, és a dacom győzött. Lenyomtam a kilincset, és remegő térdekkel léptem be a szobába, ahol egy magas, viszonylag nagydarab fickó ült egy széken, méghozzá megbilincselve. A csörömpölés a bilincs rángatásától keletkezett, a puffanás pedig annak volt köszönhető, ahogy a lábával kétségbeesetten rángatózott. Az arca, és az inge csupa vér volt, a szemei pedig kétségbeesettséget tükröztek. Rettegett. Tőlem rettegett.

- Ne... - szólaltam meg a lehető leghalkabban. – Ne félj, nem foglak bántani.

Meglepte a higgadtságom, mert abbahagyta a kapálózást, aztán rám nézett.

- Ki vagy te?

- A nevem Jennifer, és én... én... hallottam a zajokat, de... Ó te jó ég, várj! Kiszabadítalak! – amilyen gyorsan csak tudtam, elé léptem, és kényszerítettem magamat, hogy a hatalmas sokkból ébredjek fel, mert egy megkínzott, kétségbeesett embernek szüksége van rám.

A szívem csak úgy repdesett a félelemtől, és a csalódottságtól egyaránt. Hiszen ez a férfi ékes bizonyítéka volt annak, hogy Javier milyen ember is valójában. De nem akartam erre gondolni. Nem volt szabad erre gondolnom egészen addig, ameddig ki nem szabadítottam, és biztonságos helyre nem vittem.

- Nem tudsz, hacsak nincs nálad a bilincs kulcsa. – felelte a férfi a lehető legnyugodtabban.

- Nem kell ide a kulcs. – mondtam, majd a lófarokba fogott hajamból előhalásztam egy hullámcsatot. Szakállas trükk volt, de az egyetlen olyan, amiben a sok hollywoodi film nem hazudott. Soha nem próbáltam még, de gondoltam, csak nem lehet olyan nehéz. Talán egy kicsit túl bizakodó voltam, mert több hosszú perc elteltével még mindig a bilincs zárjával matattam, de az csak nem akart kinyílni.

- Nézd, kedves tőled, hogy segíteni akarsz, de innen nem menekülhetek. Élve legalábbis semmiképp.

- Ezt Javier tette veled? – kérdeztem a férfi mögött állva, aki egyre nyugodtabb volt. Fogalmam sincs, miért ezt a kérdést tettem fel neki, mert pontosan jól tudtam a választ. Mégis úgy éreztem, hogyha kimondja, az valósággá válik, és arra nem álltam készen.

- Fogva tart, mert túl sokat tudok. – felelte. – Egyébként Mason vagyok.

- Túl sokat tudsz? Mivel kapcsolatban? – vontam fel a szemöldökömet.

- Navarro rengeteg embert tett már el láb alól, és nem tűri azokat, akik beleköpnek a levesébe. Én meg rosszkor voltam rossz helyen, tudod? Idő kérdése, meddig kínoz majd, mielőtt megöl. Nekem már nincs esélyem, de neked még lehet. Menj, tűnj el innen, ameddig még tudsz!

Nagyot nyeltem, mert bár tudtam, hogy Javier nem egy ma született bárány, de mindaz, amit Mason mondott róla, túlságosan szörnyű volt, és könyörtelen. Én nem ezt az arcát láttam. Nem ezt az énjét ismertem meg.

- Nem. Nélküled nem megyek innen sehova. – feleltem a férfinek, miközben egyre kétségbeesettebben próbáltam meg kiszabadítani a bilincs fogságából.

Több mint valószínű, hogy igaza volt. Menekülnöm kellett volna. Futni, ameddig a lábam bírja, és soha többet vissza sem nézni. De attól függetlenül, hogy a jövőmet már elszúrtam, még nem felejtettem el, hogy mire akartam feltenni az életemet. Mason bajban volt, szüksége volt valakire, aki nem hagyja cserben, én pedig nem tehettem meg, hogy magamat mentve, hagyom őt a székhez bilincselve meghalni.

- Jennifer...

- Mindjárt megvan.

- Öt percre is ezt mondtad. – tekerte meg a fejét lemondóan. Én azonban nem adtam fel, és milyen jól tettem. Nem tudom, hogy mi okozta az áttörést, vagy mit csináltam másképp az előző próbálkozásaimhoz képest, de a zár végre kattant egyet, a bilincs pedig leoldódott Mason kivörösödött csuklójáról.

Szinte felnyüszítettem a boldogságtól, és úgy éreztem, hogy már csak pár lépésre vagyok attól, hogy kijuttassam őt innen. Hevesen dobogó szívvel álltam a férfi elé, aki megkönnyebbülve tápászkodott fel a székről, és kinyújtóztatta az elgémberedett végtagjait, amik kitudja hány napja voltak ugyanabban a kényelmetlen pózban.

- Jól van, sietnünk kell. – ziháltam, ugyanis a zsebemben megrezzent a telefonom.

Isabella: 𝚂𝚒𝚎𝚝ü𝚗𝚔 𝚑𝚊𝚣𝚊! 𝙽𝚎 𝚌𝚜𝚒𝚗á𝚕𝚓 𝚜𝚎𝚖𝚖𝚒 𝚋𝚞𝚝𝚊𝚜á𝚐𝚘𝚝, 𝚘𝚔é?

A fenébe, a kamerák!

Teljesen megfeledkeztem róluk, így minden bizonnyal már mindenki tudja, hogy kiszabadítottam a foglyukat. Minden bizonnyal már Javier is tudja.

- Ebben egyet értünk.

Meg akartam fordulni, hogy közöljem Masonnel a helyzet állását, ám ekkor egy erős szorítást éreztem a karomon, majd Mason az ajtó irányába kezdett el ráncigálni.

- Hé, most meg mit művelsz?

- Hát nem egyértelmű? Kiszabadítalak Navarro karmai közül. – felelte, mialatt végig haladtunk a folyosón, majd a lépcső melletti ajtót feltépve a sötétből előkerített egy pisztolyt, amit aztán egyenesen rám szegezett. Annyira meg voltam rémülve, és össze voltam zavarodva, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogyan került az a kezébe, de úgy tűnt, jól ismeri a helyet. – Leroy örülni fog, hogy végre láthat.

- Leroy?

- Mondd, muszáj neked annyit kérdezősködnöd? Inkább legyél hálás, hogy megmentelek. – rángatott magával.

Próbáltam ellentartani, de nem voltam olyan erős, mint ő. Esélyem sem volt.

- Hogy te mentettél meg? Még mindig ahhoz a rohadt székhez lennél bilincselve, ha én nem jövök! – förmedtem rá felháborodottan, mert pár perccel ezelőtt nem így viselkedett, én pedig bedőltem neki. Már megint bedőltem valakinek, akinek nem kellett volna.

Mason felröhögött.

- Hát, arról nem tehetek, hogy naiv vagy és buta. Tudod, a nőkben benne van ez a fura ösztön, hogy mindig mindenkit meg akarnak menteni, mint egy törött szárnyú madárkát, aztán meg gondoskodni róla. Furák vagytok ti nők, sosem tanultok.

- Te meg egy szexista barom vagy! – idegesen rángatóztam a szorításában, de semmit nem értem el vele. Gyors léptekkel ráncigált fel a lépcsőn, nekem pedig kavargott a gyomrom. Hányingerem volt magamtól, meg attól, hogy Masonnek tulajdonképpen igaza volt. Naiv voltam, és buta. – Engedj el!

- Persze, szívesen. Amint Barnes elé viszlek. – kinyitotta a lépcső tetején az ajtót, és körülnézett. Hallottam, hogy odakint egy autó ajtaja csapódik be, és bár még mindig iszonyatosan haragudtam Javierre meg arra, hogy elrabolt, és fogva tartott egy embert – függetlenül attól, hogy az illető egy seggfej –, azért megkönnyebbültem. Nem vágytam arra, hogy Mason sikerrel járjon, és Barnes karmaiba lökjön.

De azt sem akartam megvárni, hogy én legyek a szegény szerencsétlen, akit végül aztán meg kell menteni. Küzdenem kellett, ezért hát megpróbáltam mindent. Az oldalába könyököltem, sípcsonton rúgtam, végül pedig a szabadon lévő kezéhez hajoltam, és amilyen erősen csak bírtam, beleharaptam.

Mason a fájdalomtól felordított, és kis híján elejtette a pisztolyt, de szerencsétlenségemre visszanyerte az irányítást a helyzet felett. Sokat segített neki az a tény, hogy volt vagy száz kiló, én pedig épphogy ötven. Egy hosszú káromkodás hagyta el a száját, majd átvette a másik kezébe a fegyverét, a sebesülttel pedig jó erősen a hajamba markolt, és az előtér közepén lerántott a földre.

A fejbőrömbe nyilalló fájdalomtól könnybe lábadt a szemem, de nem adtam fel a próbálkozást, hogy kiszabaduljak. Már csak azért sem, mert Mason a pisztolyát az ajtóra szegezte, és feltett szándéka volt, hogy bárki is lép be rajta először, azonnal lelövi.

- Mit akarsz? – kérdeztem reszkető hangon, közben pedig próbáltam lefejteni az ujjait a hajamról. – Meg akarsz halni?

Mason ismét felröhögött.

- Ugyan miért halnék meg? Az én kezemben van a fegyver, elfelejtetted?

- Te vagy a naiv, ha azt hiszed, hogy vagy annyira jó, hogy te lősz először.

Nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt megtaposni az egóját, annak fényében, hogy épp a hajamat markolta, és minél inkább dühösebb lett, a szorítása annál erősebb, de ezzel legalább elértem, hogy kibillenjen a koncentrációjából.

- Nem ismersz te még engem. – felelte.

- Nem, téged nem. De Javiert igen.

Behunytam egy pillanatra a szemem és azt kívántam, bárcsak így lenne. Bárcsak ismerném, és bárcsak érdekelné, hogy a tettei, meg a veszekedésünk ellenére is épp azon vagyok, hogy megmentsem. Bele sem akartam gondolni, hogy mi lesz akkor, ha ő, vagy bármelyikük belép azon az ajtón, és tényleg Mason lő először.

- Örülök neki. De most már kussolj!

- Mason, gondold át! Nincs esélyed, hallod? Meg fogsz halni. – felszisszentem, ahogy közelebb rántott magához, a fejem pedig a térdének csapódott. Megpróbálhattam volna menekülni, de minél inkább kapálóztam, csak magamnak okoztam még nagyobb fájdalmat, így hát maradt az érzelmi manipuláció. – Ha halott vagy, akkor pedig nem tudsz elvinni Barneshoz. Ezt akarod? Csinálhatod sokkal okosabban is. Nekem vannak ötleteim, csak hallgass végig!

- Fogd már be a pofádat! – ripakodott rám, ezzel belém fojtva a szót.

Nagyot nyeltem, mert a következő pillanatban Mason egész teste megfeszült, és úgy koncentrált a nyíló ajtóra, mint a sas a prédájára. A fegyverét az ajtóra szegezte, az ujja a ravaszon volt.

- Hahó, megjöttem! Jennifer, itthon vagy?

Isabella hangja tört át a feszült csenden, engem pedig elfogott a rettegés. Mi lesz, ha nem reagál időben? Mi lesz, ha túl későn veszi észre?

- Ne! Isabella, ne! – sikítottam, ahogy csak a hangszálaim engedték, majd ezzel egy időben minden erőmet összeszedve, ököllel Mason térdhajlatába csaptam, bízva benne, hogy összecsuklanak a lábai, és elveszíti a helyzet felett az irányítást. Mason azonban még csak meg sem ingott. Vagy ő volt túl erős, vagy én túl gyenge, és kétségbeesett, de nem működött.

Elszúrtam.

Az ajtó irányába néztem, és a szemem elé úszott könnyfátyolon át még láttam, ahogy Isabella feltűnik az ajtóban, majd elhajol, amikor az első lövések eldördülnek, és aki egyenesen tűzvonalba kerül, az nem más, mint Javier...