Jungkook, csendben követte Jimint a hatalmas kastély, labirintus szerű folyosóin. A tudásból szerzett emlékek halványan kezdtek derengeni neki, így sejtette, hogy merre mit talál, de még bizonytalan volt. A rózsaszín hajú isten, kecsesen lépdelt előtte, míg nem a fehér márvány folyosóról, egy sötét fa borítású átjáróhoz értek. Ekkor megtorpant az idősebb, és felé fordult.

- Biztos vagyok benne, hogy az éjszakát, inkább a saját lakrészeden szeretnéd tölteni. - mondta félreérthetetlenül elutasítóan. Jungkook nem tudta, miért bánik vele, így a másik, de semmiképp sem akart egyedül lenni.

- Nem. Szeretnék veled maradni. - mondta határozottan. Maga is meglepődött, hogy hangja mennyire közönyös.

- Rendben... - sóhajtotta ismét elindulva Jimin. Egy barna, dupla szárnyú ajtóhoz értek, és amint az idősebb belökte, Kook megpillanthatta a másik otthonát, ami egy hatalmas, hatszög alakú terem volt. Mindenhol a faburkolat köszönt vissza, és a óriási ablakok végeláthatatlan sora, melyekről hosszú, és sűrű függönyök rengetege lógott le. A nagy termet nem sok bútor töltötte meg. A közepén egy méretes ágy állt, míg az egyik oldalt egy medence, a másikon egy minden jótól roskadozó asztal. - Mit látod, a vendégeim, általában velem alszanak. Ha szeretnéd, hozatok egy ágyat. Vagy alhatsz velem is. - kacsintott egyet a házigazda. A fiatalabb végig nézett a helyiségen, és végül az ágyon pihent meg tekintete.

- Nekem mindegy. Ahogy te óhajtod. - felelte ismét érzelem mentesen. Jimin szemöldök ráncolva nézett rá. Általában nem ezt a reakciót kapta, ha ilyet ajánlott valakinek.

- Nos akkor... - csettintett egyet, mire egy igen apró, és kényelmetlennek tűnő ágy jelent meg az egyik távoli sarokba. - Íme a helyed... de ha kérhetem, mielőbb fürödj le. - mutatott végig a másik sárral, és vérrel fedett testén, aprót grimaszolva.

- Rendben. - bólintotta a fiatalabb, és ruhástúl belépett a medencébe. Jimin döbbenve figyelte, ahogy a férfi bele gázol az ő csodás, tiszta fürdővizébe, és épphogy elmerül benne, indul is kifelé.

- Ne, ne, ne... - állította meg vállára téve a kezét. - Mit csinálsz? - kérdezte felháborodva. - Nem így kell fürödni... Ősatya segíts... - sóhajtotta. - Először is ezektől szabaduljunk meg. - mutatott a háborútól mocskos ruhákra, amik azonnal el is tűntek. - Most menj vissza, és dörzsöld a bőröd, amíg lejön róla a mocsok. - utasította, ám Jungkook csak nézte őt. - Most mi van?

- Minek ez? Úgy is megint mocskos leszek. - állapította meg gyermeki logikával. Jimin elmosolyodva lépett a vízbe. Ahogy lábujja hegye benedvesedett, ruhái azonnal eltűntek. Jungkook elpirult a csodálatos, meztelen test látványától, és inkább a vízfelszínt kezdte tanulmányozni.

- Ennyire mocskos többet biztos nem leszel. - fogott egy szivacsot kezébe a szőke, és finoman elkezdte dörzsölni a másik mellkasát. - Látod, így kell. Óvatosan, nehogy felsérts a szép bőröd. - mondta hirtelen sokkal érzékibb hangon. Kook nyelt egy hatalmasat, mert eddig ismeretlen érzések járták át. - Furcsa, hogy még csak most születtél, de már hegek vannak rajtad. Nem lehet egyszerű a háború istenének lenni. - jegyezte meg észre se véve a másik zavarát.

- A tudásban, azt láttam, hogy te az érzelmek istene vagy. - szólalt meg a fiatalabb összeszedve a gondolatait.

- Igen. - bólintotta Jimin, és a másik háta mögé lépve, végezte mosását.

- Elvileg olvasol mások érzéseiben, és irányítani is tudod azokat. - folytatta megfontolva minden szót a barna.

- Igen, ezeket is tudom, de emellett rengeteg dolgot még. - mosolyodott el Jimin, a másik széles izmos hátát, és formás fenekét figyelve.

- Akkor azt is tudod, hogy én mit érzek? - tapogatózott a fiatalabb.

- Próbálom a családunk tagjainak érzéseit kizárni, és nem figyelni rájuk. A múltban, több konfliktust okoztam, azzal, hogy, ahogy ők mondják, a fejükbe másztam. - fogta meg Jungkook csuklóját, és folytatta a karján a fürdetést. - Miért?

- Még magam se tudom igazán, mit érzek. - fordult szembe a rózsaszín hajúval, és zavartan a sötét szemeibe nézett.

- Nos, a combomat bökő merevedésedből ítélve, izgatott vagy. - mutatott a másik ölére. Kook ijedten kapta oda a kezét, és zavartan lépett hátrább.

- Én nem... - kezdte a tiltakozást, de Jimin rá se hederítve elhagyta a medencét, és már köntösben fordult ismét felé.

- Kutasd fel az emlékeidben, mit szokás ilyenkor csinálni. - nézett végig az erőtől duzzadó férfin. - Én addig meglátogatom legkisebb bátyád. - indult a kijárat felé, magára hagyva Jungkookot.

Jimin lépései visszhangoztak az üres folyosókon, míg az épület, egy félig nyitott részéhez érkezett, ahol pirosra festett, díszes oszlopok sora mellett haladt el. Taehyung otthona sokkal nyitottabb volt, mint az övé. Az oszlopok végén egy átrium állt, hatalmas medencével, melyben még halak is úszkáltak, és gyönyörű tavirózsák ékesítették. Az átrium túloldalán volt a vizek istenének lakosztálya. A falait hatalmas festmények díszítették, és egy bársony baldachinos ágy várta minden éjjel tulajdonosát. Jimin rengetegszer járt az épület ezen szárnyában, mint Tae mestere. Próbálta az emberekről szerzett tudását teljesen átadni a férfinak. Sóhajtva lépett az átrium zöld gyepére, és amint talpa érintkezett a fűszálakkal, a szélcsengő magától csilingelni kezdett, jelezve a vizek urának, és a lelkek segítőjének, hogy vendége érkezett. A medence vize burjánzani kezdett, majd szétnyílva kiemelkedett belőle a kék hajú istenség. Mosolyogva nézte bátyját.

- Ilyen hamar öcsénkre untál? - kérdezte a vízen lépkedve. Jimin a medence széléhez sétált, és a halakra függesztve gyönyörű tekintetét, válaszolt a pimasz kérdésre.

- Hiába kapta meg a tudás, akárcsak te, ő se tudja még használni. Olyan, akár egy gyerek. - mondta vontatottan.

- Hm, érdekes. Nagyon másnak tűnik, mint mi. - állt meg bátyja előtt a kék hajú.

- Mind különbözőek vagyunk. Mindenkinek meg van a saját erőssége, és gyengesége. - emelte sötét szemeit a kíváncsi tekintetre. - Ha már a gyengeségeknél tartunk. - kezdett el vörösen fényleni az eddig fekete szempár. - Kezdek lemerülni. Megéheztem.

- Gondoltam, hogy ezért vagy itt. - sétált a hálója felé Tae. Út közben egy törülközőt felkapott, és maga köré terítette, majd belépett a festményekkel teli helyiségbe. - Ha Jin megtudná, mivel helyettesíted az érzelmekből nyert energiád, nagyon megfedne érte, bátyám. - mondta alaposan végig törölve fedetlen testét. Jimin leplezetlenül bámulta, a vörös szemeivel, a kék hajú istent.

- Jin el van foglalva az egyensúly fent tartásával, és Namjoon szórakoztatásával. - legyintett az idősebb helyet foglalva az ágyon. - Nem kell tudnia ezekről az alkalmakról.

- Gondolom, öcsénk keltett benned vágyat. - kötött Tae magára egy selyem köntöst, hogy elfedje bőrét az arcpirító tekintet elől.

- Jungkook.. hmm, más, ahogy te is mondtad. - lazította meg saját öltözékét Jimin.

- Egyszerűbb lenne, ha hagynád a saját érzéseidet a rendjük szerint sodródni. - tette karba a kezét a kék hajú. - Nem emésztené fel az erődet. Hiszen az érzelmek táplálnak. Nem értem, miért utasítod el őket?

- Nem kell mindenről beszámolnom, igaz? - állt fel hirtelen a rózsaszín hajú. Habár tekintete vörösen izzott, még is fagyos volt.

- Nem, bátyám... - hajolt meg rögtön Tae, és a biztonság kedvéért, még hátrébb is lépett egyet. Jimin, habár külsőleg kisebb, és vékonyabb volt, mint ő, erejét Jintől, és Namjoontól kapta, így rangban is, és korban is jóval Tae fölött állt.

- Ha ma este nincs hozzá kedved, megoldom nélküled is.. - indult el a kijárat feléaz idősebb, de a vizek istene gyorsan elkapta a kezét.

- Nem így értettem. - szólalt meg óvatosan, és a földre eresztve köntösét, felfeküdt az ágyra. Jimin elégedetten elmosolyodott, a meztelen kiszolgáltatott test látványától, majd lecsúsztatta a finom anyagú kimonóját, és Tae lábai közé térdelt.

Vastag ajkait óvatosan a barna bőrre helyezte, és finom csókokkal hintette be, egyre feljebb haladva, a férfi izmos hasán, majd a mellkasán, egészen a nyakáig. Tae izgalma combját súrolta, de mint eddig, most sem érdekelte őt a férfi testi vágya, amit iránta érzett. Pontosan tudta, hogy öccse, miért megy bele, ezekbe az alkalmakba, és azt is tudta, mit tesz, amikor magára hagyja, de ettől, csak még szórakoztatóbb volt számára az egész. Mielőtt a férfiba mélyesztette fogait, még a barna szemekbe nézett, majd megnyalta a finom édes nyakát. Tae sóhajtva markolta a lepedőt a kényeztető érintésektől, majd nyögve élvezte a fájdalmat, amit a rózsaszínhajú apró fogai okoztak neki.

Nem ivott sokat a véréből, csak egy korty is elég volt, hogy feltöltse. Majd rögtön elengedte őt, és már indult is öltözékért.

- Jimin-hyung! - ült fel Tae szomorú tekintettel. - Nem lehetne, hogy most az egyszer...?

- Tae, ha lefekszem veled, akkor elveszítem a kontrollt az érzéseim felett, és tudod, hogy épp azért iszom a véred, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő. - terítette magára a kimonóját az érzelmek istene.

- Legalább mondd el, hogy miért? Miért nem akarsz ismét érezni semmit se? - faggatta már sokadjára bátyját Tae. Jimin csendben, és mozdulatlanul állt, a már oly sokszor hallott kérdés, most valahogy nyitott kapukat döntögetett. Nem tudta mi változott, talán Jungkook érkezése okozta, hogy elnézőbb volt öccsével, de odalépett, és homlokához érintve mutató ujját adta át az emléket, ami oly mély, és sötét érzelmeket hordozott, amit soha többi nem akart átélni.

"Jimin egy településen sétálgatott az emberek, még sárból, és ágakból készített otthonai között. Figyelte az első gyermekeket, kik az állatokkal incselkedve játszottak. Félig az ő teremtményei voltak. A szüleikben ébresztett szerelem gyümölcsei, ezért legalább annyira szerette őket, mint saját anyjuk, és apjuk. Az egyik kisfiú elszakadva a többitől elindult az erdő felé. Jimin aggódóan követte, és óvta minden esetlen lépését. A gyermek egy fához sétált, ahol a földön hevert egy apró madárka. Jimin szíve összeszorult a látványra, és érezte a kisfiú is hasonlóan érez. A gyerek felemelte a kis fiókát, aki ijedten verdesett az apró kezek között. A fészek a fa tetején pihent, olyan magasan, hogy egy olyan apró gyermek biztosan képtelen lett volna felmászni. Ám az apróság még is megpróbálta. Jimin nem szokott beleavatkozni az emberek életébe, most mégis megtette.

- Mire készülsz csöppség? - kérdezte közelebb lépve, ezzel felfedve magát. A gyermek hatalmas kék szemeit ráemelte, és ajkait csodás szeretett teljes mosolyra húzta. Jimin szíve azonnal hevesebben kezdett verni.

- Kis madár kiesett. Visszateszem. - mondta vékony kis hangocskáján. Jimin képtelen volt ellenállni ennek az apró teremtménynek, és kinyújtotta kezét a kisfiú marka alá téve.

- Segítek, add csak ide. - nézett kedvesen a fiúra. A gyerek bólintva adta át a madárkát, aki azonnal megnyugodott, ahogy az isteni teremtmény kezébe érkezett. Jimin elrugaszkodott a földről, és mintha tollpihe lenne felemelkedett a magasba, egészen a fészekig. Mielőtt visszazuhant volna gyorsan a fészekbe helyezte a fiókát. Olyan könnyedén ereszkedett vissza, és hangtalanul, hogy egy ilyen apró gyermeknek is tudnia kellett, emberfeletti lénnyel van dolga.

- Köszönöm gyönyörű uraság. - hajolt meg előtte a kisfiú. Jimin kacagva guggolt le, hogy egymagasok legyenek a gyermekkel.

- Én köszönöm, hogy létezel Kobu. - nézett csillogó, sötét íriszekkel, a nagy kék szemekbe. A kisfiú elpirulva lépett közelebb, és apró puszit lehelt Jimin arcára, majd nevetve futott vissza a játszótársaihoz. Jimin ledöbbenve simította meg az arcát, ahol a gyermek ajkai megérintették.

Ezután Jimin képtelen volt elszakadni a kis településtől. Minden nap meglátogatta őket, és messziről figyelte a fiúcskát. Kobu gyorsan nőt, és nem sokára törzse egyik kiváló ifja lett. Jimin boldog volt, hogy a fiú élete jól alakult. Míg nem eljött a felnőtté avatásának napja. Nem kis veszéllyel járó küldetést kapott az ifjú Kobu. Le kellett győznie, a település mellett élő medvét, aki sokszor megdézsmálta étel raktáraikat. Az érzések istenének aggodalma teljesen eluralkodott. Követte a fiút, és óvta egészen, amíg el nem érkezett a medve barlangjához. Szíve ketté hasadt, mikor látta a medvét felbőszülve neki rontani, és a fiút, aki életért küzdve támadt. Mindkét élőlény az ő közbenjárására létezett. Mindkettőt szerette. Meg kellett állítania őket. Mikor a fiú épp leszúrta volna a medvét, megjelent, és kezét elkapva megállította őt.

- Kérlek ne bántsd! - nézett szomorúan a kék szemekbe. A férfivá cseperedett fiú meglepetten nézett rá.

- Gyönyörű uraság... - mondta döbbenten.

- Kérlek, ne öld meg őt. - simított az izmos karra az érzelmek istene. -  Az egyetlen bűne az éhség. - fordult a megnyugodt állat felé, aki úgy dörgölőzött hozzá, akár egy szeretetéhes kutya. Kobu leengedve a karját, csak bámulta a medvét simogató gyönyörű férfit.

- Ki vagy te? - kérdezte fegyverén megtámaszkodva.

- Jimin a nevem. Én... - kezdte elgondolkodva, de Kobu a szavába vágott.

- Te vigyázol rám gyerek korom óta. - mutatott az istenre a fiú.

- Hát így is mondhatjuk... - mosolyodott el Jimin.

- Tudom, mert az illatod mindig körbeleng. Az a finom édes illat. - hajolt egész közel Jiminhez, és mélyen a nyakába szippantott. Az isten pirulva lépett hátrább. Kezdték olyan érzések hatalmukba keríteni, amit eddig nem érzett még, habár már kiválóan ismerte őket.

- Öhm, köszönöm, azt hiszem. - dőlt az egyik fatörzsnek teljesen zavarban.

- Elképesztően szép vagy. Amikor gyerek voltam, azt hittem egy isten vagy vagy ilyesmi. - lépett közelebb hozzá a fiú, így ismét kellemetlenül közel voltak egymáshoz. - De az képtelenség, igaz? - gondolkodott el, kezével finoman megérintve a másik arcát. - Mégis egy nappal se látszol öregebbnek, mint akkor. - Jimin hevesen vette a levegőt, az érintés miatt. Bármilyen ártatlan is volt a fiú előtte, képtelen volt gondolatait helyes mederben tartani.

- Én kortalan vagyok. - felelte a fel nem tett kérdésre, tekintetével kiutat keresve. Ám a fiú, mintha elakarná zárni az összes lehetőséget, még közelebb lépett. Mellkasuk már egymásnak feszült, és Jimin többé nem tudta tagadni maga előtt, a fiú határozottan belé szeretett. Szinte pulzált a pórusaiból a vágy iránta. És ő is csapdában volt. Akarta a fiút, bármennyire helytelennek tűnt. Kobu ujjai hirtelen ajkára simultak, és szemei is csak a telt rózsaszín párnákat figyelték.

- Én... képtelen voltam kiverni téged a fejemből. - suttogta. - Ha te nem érzel így, szólj, de... - hajolt közelebb, míg végül csókban forrtak össze. Jimin karja szorosan ölelte a fiút, és soha nem akarta elengedni. "

Ezután az emlék felgyorsult. Taehyung látott sok képet, és érzelmet összemosódva. Szenvedélyes éjszakákat, szomorú nappalokat, és rohanó éveket, amik Jiminnek egy pillanatnak tűntek. Kobu csak öregedett, és a halála egyre ijesztőbben fenyegette szerelmüket. Végül Jimin karjaiban érte utol a vég. Yoongi személyesen ment el érte, és úgy kellett kirántania a halandó lelkét Jimin kezeiből. Az érzelmek istene mélyen gyászolt. A fájdalomtól, és a bánattól képtelen volt szabadulni. Ő volt az érzelmek istene, képtelen volt nem érezni, hiszen ebből merítette az energiáját, ebből nyerte életerejét.

Hosszú évek tanulmánya, és kísérletezése vezetett oda, hogy képes legyen valamivel pótolni a elveszett energiát, és elzárhassa saját érzéseit. Az isteni vérben rejlő energia jelentette számára a megoldást. Így végre az lehetett, aki szeretett volna lenni. Ő volt az egyetlen, aki biztonságban volt az érzelmektől, mert ő volt a legridegebb isten.

Tae döbbenten nézte, ahogy Jimin leengedi a kezét homlokáról. Csak egy pillanat volt, amíg feldolgozta az emlékeket, de neki napoknak tűnt. Arcát egy apró könnycsepp szántotta végig.

- Sok munkámba telt, hogy ott tartsak, ahol most vagyok. Senkiért nem kockáztatom, hogy ismét összetörjek. - mondta sötét szemeit összeszűkítve. Tae karján az ezüst karperec fényleni kezdett. Megtelt a váró lelkekkel. Ideje volt, hogy munkáját végezze, és átsegítse őket. - Menj, én is vissza térek a tornyomba. Még sok munkám van Jungkookkal. - a kék hajú bólintva simított végig nyakán, mire egész testét beborító fekete lepel fonódott köré.

- Azért sajnálom, hogy öcsénk nem ismeri meg az igazi arcod. - sóhajtotta szomorúan. - Ráadásul, őt soha nem fogod szeretni.

- Ez ne legyen a te gondod. - fordult el a rózsaszín hajú isten, és elegáns léptekkel távozott.