Hoseok szemöldök ráncolva nézett az üveg ajtó felé. Majd sóhajtva tárta ki az egyik hatalmas ablakot. A fény ragyogott a bőrén. Teste szinte magába szippantotta a sugarakat. Sóhajtva fordult Jimin felé, és suttogva formálta a szavakat.

- Légy kedves a vendégünkkel öcsém. - szólalt meg már háttal a kinti csodásan tiszta égnek.

- Vendég? - kérdezte zavarodottan Jimin. A feszültségtől eddig eltompult érzékei hirtelen kiélesedtek, és tekintetét egyből az ajtóra emelte.

- Meddig akarsz még kint ácsorogni? - indult a kijárat felé az idősebb. Ekkor az ajtó nyikorogva kitárult,  és Jungkook lépett be rajta. Tekintete továbbra is égett a haragtól, de már nem volt csillapíthatatlan. Az előbb végig hallgatott beszélgetés kissé lenyugtatta. Úgy tűnt Jimin nem közömbös felé, ellenben Taehyung iránt csak valami sötét indok húzza.

Léptei lassúak, és nehezek voltak, szemeit pedig végig Jimin sötét íriszein tartotta. Amikor Hoseokhoz ért, megállt, és szemöldök ráncolva fordult a vékonyabb, de magasabb férfi felé. A fény ura ragyogó volt, és melegséget sugározott, ami tovább nyugtatta háborgó lelkét.

- Úgy gondolom mondandód van. - tette össze mellkasa előtt a karját várakozóan. - A mestered most meghallgat, igaz Jimin? - fordult szigorúbb tekintettel a rózsaszínhajú felé. Jimin sóhajtva bólintott, számára ez az egész felesleges időhúzásnak tűnt.

- Meghallgat, mi? Csodálom, hogy most nem menekül előlem, mint eddig. Na mi van? - fordult veszélyesen fénylő szemekkel, a nála jóval alacsonyabb istenhez. Csak most tűnt fel neki, milyen apró. - A bátyád előtt nem utasítasz rendre? Nem játszod a fagyos tanítót, akit még gondolatban sem érhetek el? Hát vedd tudomásul, gyűlöllek! -  Ahogy Jimin előtte állt, rezzenéstelen, nyílt tekintettel, és kifejezéstelen arccal, hirtelen eluralkodott rajta valami. - Gyűlöllek! - ismételte, és szavaiba beledübörgött a torony fala. - Hogy tehetted? - kérdezte megragadva Jimin vállát. - Úgy érzem elárultál. - vált egyre szorosabbá ujjai fogsága. - Fogalmam sincs, hogy mi történt köztetek, de képtelen vagyok elviselni, még a gondolatát is, hogy vele vagy. Egyre rosszabb, és rosszabb képek lebegnek a szemeim előtt, én ezt nem bírom. - Jimin nem felelt, csak az őt erősen, fájdalmasan szorongató kézre tette apró ujjait.

- Engedj! - mondta parancsolóan.

- Nem! - döngte ismét falrengetően. -  Nem értem, hogy tehetted. Feltudnék robbanni, bántani akarlak, és őt is bántani akarom. Valamit bántani akarok, én... azt érzem megőrülök, ha nem tehetek semmit. - ragadta meg hirtelen a másik vékony, selymes bőrű nyakát. Jimin nem lépett hátrébb, nem állította meg. Hagyta, hogy kidühöngje magát a fiatalabb. Ismerte jól mit érez. Ő minden érzést kiválóan ismert, így tudta a fiú jobban szenved, a lelki fájdalmától, mint ő a testitől. Ám Hoseok, ezt már nem hagyhatta, közbe szólt.

- Jungkook engedd el. Ő a bátyád, és a mestered. Kötelességed megadni neki a tiszteletet. - szólt rá szigorúan. Jungkook meg se hallotta, csak a haragot érezte, ami felemésztette minden gondolatát, és a meghasadni készülő szívét.

Az idő mintha lelassult volna, a levegő pedig hirtelen nehéz lett. A kinti, eddig tiszta eget, felhők lepték el egy pillanat alatt, és hangosan dörgő villámok jelezték, hogy valami érkezik. A csodálatos színes üveg ablakok, hangosan csapódtak a falnak, és ezer, meg ezer darabra törtek. Ismét megdörrent az ég, és a sötétbe villanófényben kibontakozott egy magas, és széles árnyék  a párkányon. A férfi nem mozdult, csak fenyegetően állt az ablakba. Sötét ruhája vizes volt az esőcseppektől, melyek tócsát hagytak Hoseok lakosztályának padlóján. A férfi elrugaszkodott a párkányról, és ahogy a földre érkezett, arcát megvilágította egy közelben becsapódó villám. A Mindenek urának arcáról minden kedvesség eltűnt. Vizes hajába túrva simította hátra tincseit, így már szemei is láthatóvá váltak. Tekintete szigorú volt, és léptei haragosak, szinte döngött a föld alatta.

- Engedd el Jungkook! - állt meg legfiatalabb testvére mellett. Hangja mély volt, és dörgő akár csak a kinti ég. - Uralnod kell a haragodat, mert miattad a Földön az emberek halomra ölik egymást, és családok fordultak egymás ellen. Ha nem csillapítod le magad, nekem kell. - szavai súlyosak voltak, fenyegetőek, és olyan veszélyt ígértek, amit az ifjú istennek éreznie kellett, még sem érték el a kívánt hatást. Így Jin, legfiatalabb öccse Jimint szorongató karjára fogott, és mintha csak egy vékony ágat tartana, úgy roppantotta ketté az izmos karokat. Jungkook üvöltve rogyott össze a fájdalomtól. - Szóltam. Most pedig, ideje lenyugtatnom téged. - emelte fel fenyegetően a kezét, de ekkor Jimin közéjük állt, és szorosan átölelte a legidősebb istent. A rózsaszínhajú szemei megbűvölően csillogtak, ahogy ránézett. Hirtelen, mintha a levegő is felforrósodott volna, ahogy nyugtató bársonyos hangján megszólalt.

- Bízd rám. - kérte a Mindenek urát. Jungkook karja lassan teljesen meggyógyult, ám haragja nem csillapodott. Egy hosszú pillanatig a két dühös tekintet egymásba veszett, majd Jin sóhajtva lépett hátrébb. Az ég tisztulni kezdett, és az eső is csillapodott.

- Végül is, a te utódod, neked kellene rá hatnod, és kordában tartanod... - mondta kissé dorgáló hangon. Jimin letérdelt öccse elé, és a fénylő arany szemekbe nézett.

- Most először, és utoljára. - ennyit mondott, majd lassan megszüntette köztük, az eddig olyan nagy igyekezettel fenntartott távolságot, és telt ajkait a másik formás szájára illesztette. Jungkook meglepetten pislogott, de ahogy orrát elöntötte az édes illat, és az eddig ismeretlen, de mennyei íz, a benne dúló harag tova szállt. Lehunyta eddig meglepett szemeit, és átadta magát a finom  játéknak, amit Jimin kezdett ajkaival. Libabőrös lett a rátörő érzésektől, bizsergett minden porcikája, és érezte, ahogy teste egyre jobban felhevül, pedig Jimin csak egy helyen érintette, még is többet érzett, mint eddig bármikor. Jimin az ajkait finoman, és lassan mozgatta. Forró nyelve óvatosan csúszott át hozzá, és olyan érzékien simogatta meg Jungkookét, hogy a fiú belenyögött a csókba. Ekkor a rózsaszínhajú lassan eltávolodott, és lehunyva tartva szemeit, hosszan beszívta a körülöttük szikrázó levegőt. 

Jungkook nyílásra nyitotta a száját, úgy érezte most még több mondani valója van, mint mikor betört Hoseok otthonába. Ám mielőtt megszólalhatott volna, Jimin után csak az elillanásának szele maradt. Felugorva nézett körbe, de a férfi egyre halványuló illata, egyértelművé tette, ismét megszökött előle.

- A fene! - indult a kijárat felé, de mielőtt kitehette volna a lábát, az ajtó becsapódott előtte.

- Kicsi Jungkook....Ideje végre megismerkednünk. Nem gondolod? - kérdezte elmosolyodva Jin. Kook a történtek után, kissé tartott a legidősebb istentől, így csendben meghajolva bólintott.

- Állok szolgálatodra, Jin-hyungnim. - mondta közelebb sétálva, miközben gondolataiban rég Jimin után kutatott. Érzékeit ismét a rózsaszínhajúra élezte, és mélyet szippantva a levegőbe kereste a férfit, de szokás szerint, ha Jimin nem akarta, hogy megtalálja, akkor nem is találta...

***

Eközben Jimin az alvilág komor és ködös tereit járta. Teste görnyedt volt, és keze mellkasát markolászta. Úgy festett, mint akinek vállát olyan hatalmas súly nyomja, melyet már lábai sem bírnak. Bőre megrepedezett, és az apró repedések alól sárga fény szűrődött ki. Pont olyan volt, mint egy csodás porcelán baba, amit épp most törnek össze.

- Yoongi! - kiáltotta el magát megtorpanva. Semmit se látott az alvilág ködében, és most érzékei is gyengék voltak, akár csak ő maga. Összerogyva várta a véget, ami érezte, hogy megállíthatatlanul közelít. - Tudom, hogy hallasz... tudom, hogy nem érdekel, de segítened kell... - sóhajtotta, és próbált mozdulatlan maradni, mert érezte, minden pillanatban, egyre több pajzsán a repedés. Ekkor a levegő hirtelen kitisztult, mintha csak egy huzat kivinné a ködöt. Ott állt előtte Yoongi. Az alvilág ura cinikus szemekkel nézte öccse szenvedését.

- Te kerested magadnak a bajt, most meg én takarítsak utánad? - kérdezte a szenvedőt leguggolva.

- Állítsd meg! Érzem, hogy ki akar törni. Segíts! Te tudod, milyen! Ha lehetne te nem szabadulnál meg tőle? Kérlek! - nézett könyörgő szemekkel. Ám mielőtt bátyja válaszolhatott volna, a gyengeségtől összeesett. Yoongi sóhajtva nyúlt a karja alá, és felemelte.

- Ideje volt már, hogy visszatérj. - indult meg, maga után húzva a porba, az élettelennek tűnő testet. Mögöttük a ködfátyol, úgy borította be ismét a tájat, mintha semmi sem történt volna.

***

Jungkook bizonytalanul lépkedett Jin mellett. Az istenek atyja hatalmas, és erős volt. Eddig legyőzhetetlennek gondolta magát, ám legidősebb bátyja rámutatott, mennyire törékeny is valójában. Jimin és Namjoon valamiért nem engedték az emberek közé. Jin felülbírálta döntésüket, és levitte a Földre, ám az most teljesen másképp festett.

- Ideje megismerkedned azokkal a teremtményekkel, akikért felelősséggel tartozol, és ideje megtanulnod, hogy miért fontos, hogy ismerd, és kontrolláld az erődet. - mutatott körbe.

A Jungkook által ismert Föld, zöld és puha fűvel fedett, hatalmas öreg fákkal keretezett volt. Csak úgy ontotta magából a békét, és az életet. Amit most látott az ennek a gyökeres ellentéte volt. A fű elporladt, és a fák is a tűz martalékai lettek. Az életet felváltotta a halál szaga, amit a rengeteg, csatában elesett ember hullája árasztott. Messze sikolyok, és üvöltés zaja zavarta meg a halottaknak járó békét. Néhol a földet vér áztatta, és néhol még mindig lobogott a tűz, jelezve, hogy közel vannak a csatázó tömeghez.

- Mi történt? - kérdezte ledöbbenve Kook.

- Te, Jungkook, a háborúból születtél. Téged az acélos férfiak, és nők haragja táplál, te a dühből nyered az erődet, az agresszióból. Ha téged elragadnak ezek az érzések, az embereket is elragadják, és annak ez lesz a vége. - mondta szomorúan szemlélve a kifakult tájat. Leguggolt a földre, és tenyerét a porba nyomta. - Az emberek a mi teremtményeink, a mi döntéseink következményei. Gyengék, és védtelenek. A mi erőnknek, és szeszélyünknek vannak ki téve. Épp ezért vigyázunk úgy rájuk. - mosolyodott el. Hirtelen a tenyere felől, gyönyörű, dús fű kezdett el nőni, egyre nagyobb körökben, amíg ismét be nem borította az egész erdőt. A fák új ágakat növesztettek, és lomba borultak. Szinte már nyoma se volt a pusztításnak, csupán a halott emberek üveges tekintete emlékeztette Jungkookot, hogy mit tett. Jin ledörzsölte kezéről a maradék földet, és ismét elindult.

- Én gonosz vagyok? - kérdezte megtörve a csendet Kook.

- Nem. Egyikünk sem az. Van mocskos része mindannyiunknak. Például Hoseok csodás meleg fénye, a föld egyes részein naponta szedi áldozatát. Az emberek túl hevülnek, leégnek, kiszáradnak miatta. Namjoon éjszakája sokaknak fagyást okoz, és a sötétség lehetőséget ad, hogy olyan rossz dolgokat tegyenek, amit nappal nem tudnának, amit a fényben szégyellenek. Yoongi pedig, egyszer minden ember életét elveszi, amikor annak lejárt az ideje. Még ha korán, és váratlanul is történik, ő akkor is teszi a dolgát. Jimin képes olyan érzelmeket kelteni, amik az embereket meggondolatlanságra, és arra késztetik, hogy bántsák egymást. Ezt érezted te is. - hallgatott el egy pillanatra. - Tae pedig, az életet adó vizével, képes megfullasztani is.

- De az ő erejük jót is szül...de nekem? - rázta a fejét, ahogy rádöbbent az ijesztő igazságra.

- Nos, az emberekben sajnos van egy agresszív vágy, hogy birtokoljanak, legyőzzék a többit, és hatalmat szerezzenek. A te erőd segíthet abban, hogy olyan emberekben ébressz harci kedvet, akik valóban jó vezetők lennének, és támogathatod, hogy elérjék a céljukat. Segíthetsz évek óta húzódó konfliktusokat egy rövid harccal lezárni. - sorolta, de látta, hogy nem győzte meg öccsét. - Tudod mit? - mosolyodott el. - A végtelen hosszú életed alatt, lesz időd, hogy kitaláld. - gyorsította fel lépteit. Ahogy az erdő széléhez értek megállt, ruházata megváltozott, és tincsi is ismét éjfekete színekben tündököltek. - Gyere, nézzünk körbe. - intette a fiatalabbnak, és határozott léptekkel indult a város kapui felé.

A háború alatt megsérült embereket, szekereken szállították a város falon túlra. A város fala körül pedig, halmokba gyűjtötték az elesetteket. Ezeket a halmokat sorban meggyújtották, és elbúcsúztak a bátor katonáktól, akik életüket feláldozva védték a várost, és lakóit. A fekete hatalmas füstgomolyagot messze vitte a szél, elrémisztve a többi sereget, és üzenve mindenkinek. Jungkook bűntudatosan leszegte a fejét, ahogy a síró asszonyokra, és gyerekekre nézett.

- Hogy hozhatnám helyre? - kérdezte Jint, amikor már a halandók utcáin sétáltak. Bátyja kacagva fordult felé.

- Néz körbe, annyian vannak, akik rászorulnak. Segíts nekik, gyerünk, fedezd fel a várost. - mutatott körbe.

- Biztos? - kérdezte megcsillanó szemekkel a fiatalabb.

- Persze! Én addig a fogadóban leszek. Itt adják a legjobb ráment. - dörzsölte meg kacagva az állát, és el is indult. Jungkook azt se tudta hol kezdje, mindent látni akart, de azonnal. 

Végig sétált a piacon, a száz, meg száz színes fűszer mellett, illatos növények, és húsok között. Mosolyogva nézte a gyerekeket, akik nevetve fogócskáztak a főtéren. Ámulva lépett a templomba, aminek hatalmas falain, szebbnél szebb történetek mesélték el, miben hisznek ezek az emberek. A papok, amikor odaért, épp áldozatot mutattak be az isteneknek, és kérték őket, hogy vigyázzanak a halottaikra. Elkomolyodva lépett egy hatalmas kovácsolt vas asztalhoz, amin gyertyák rengetegei égtek.

- Gyújtasz egyet te is katona? - hallott egy vékonyka hangot. Meglepetten fordult meg. Egy nő állt mögötte. Azelőtt még soha nem látott nőt közelről. Más volt, mint ők férfiak, apróbb, vékonyabb, finomabbnak nézett ki. A lány zavartan elfordult a méregető tekintettől.

- Nem vagyok katona. -mondta végül, és elvette a felé nyújtott gyertyát. - De szeretnék gyújtani egyet. - a tűzbe tartotta a gyertya kanócát, és elhelyezte az asztal közepén. - Nem ismerek egy imát se. - közölte zavartan.

- Segítek. - lépett mellé a lány. - Istenek, óvjátok meg védelmezőinket a túlvilág felé vezető úton. - mondta széttárva a két karját, majd mélyen meghajolt. Jungkook ámulva figyelte mennyivel másabbak egy nőnek a vonásai, de még is az istenekhez képest, mennyivel fakóbb az élet bennük.

- Van valami az arcomon? - kérdezte zavartan a lány.

- Nem. Csak én még nem találkoztam... veled. - próbálta szépíteni a mondatot, ahogy rájött milyen furcsa lenne, ha azt mondaná, amit eredetileg szeretett volna.

- Én sem veled. - vigyorodott el a lány. - Maoi vagyok. - hajolt meg vidáman, hosszú barna tincsei előre omlottak közben, eltakarva az arcát.

- Jungkook. - bólintott az isten is.

- Tényleg nem vagy katona? - kérdezte meglepett szemekkel. Kook mosolyogva rázta a fejét. - Ez hihetetlen, egy ennyire erős férfi, biztosra vettem, hogy katonai kiképzést kapott. - gondolkodott el.

- Sajnálom, ha csalódást okoztam. - mondta Jungkook. Menni szeretett volna tovább, hogy minél többet megismerhessen a városból. Nem tudta, meddig tart a felfedező túrája, de mindent látni akart.

- Jól jönne egy ilyen férfi a nagybácsikámnak. - nyomkodta meg az isten izmos karját. - Sokat segíthetnél neki.

- Segíteni? - kérdezte meglepetten Kook. - Azt szeretnék!

- Tényleg? Ő kovács, mostanában sok dolga van, és nem bírja egyedül. - sóhajtotta szomorúan. - Gyere bemutatlak neki. - indult meg kifelé. Jungkook örült, hogy ismét a szabadba lehet. A templomba nehéz, és fáradt volt a levegő, míg kint illatok milliói keveredtek, de egyik sem volt olyan édes, és ellenállhatatlan, mint Jiminé. Ahogy ismét eszébe jutott mestere, szíve gyorsabban kezdett verni. A csók, amit a férfi neki adott, a legcsodálatosabb dolog volt, amit kaphatott tőle.

- Jungkook, ő itt a nagybátyám,  Hijoon. - mutatta be a hatalmas darab férfit a lány. Jungkook meghajolt az idősebb előtt, aki egy pillanatra se hagyta abba a munkát. Az ifjú isten ámulva figyelte, ahogy a felhevült fém, az erős ütésekre, hogyan alakul ,és formálódik. A kovács mögött pedig szorosan sorakoztak a már megformált fémdarabok, köztük az élesebbnél élesebb fegyverek.

- Katona? - kérdezte Maoit a férfi.

- Nem, neked jött segíteni. - felelte a fiút figyelve, aki ámulva ment a kardokhoz.

- Megfoghatom őket? - kérdezte izgatottan Kook.

- Persze. - bólintott a kovács megállva a munkába, és alaposabban szemügyre véve új segédjét. Jungkook izgatottan húzta végig kezét a csillogó fémeken, majd meglátott egy díszes fényes kardot, aminek a markolata eltért a többitől, és jóval nagyobb is volt. - Áh, látom tetszik az Igazságosztó. Úgy készítettem, hogy nagyon nehéz legyen, ezért csak a legkiválóbb harcosok tudják használni. Szerintem te fel se tudod emelni. - kacagta kissé rosszmájúan. Kook szemei ravaszan megvillantak.

- Ha felemelem, és képes vagyok vele mozogni, megkaphatom? - kérdezte elmosolyodva.

- Persze kölyök, sőt, ha a szolgálatomba állsz, akkor készíthetsz magadnak saját kardot is. - támaszkodott kalapácsára. Jungkook megmarkolta a díszes kardot, és a magasba emelte. Furcsa érzés volt, mintha a karja először lenne teljes egész, mintha a kard csak a keze folytatása lenne. Először finoman oldalra lengette, majd hirtelen olyan bravúros figurákat csinált, amit csak a legprofibb katonák képesek. A levegőbe szúrt egy utolsót, majd leengedte a fegyvert.

- Csodálatos. - mondta lenyűgözve.

- Kölyök, ott van egy fegyvertartó öv, és kardhüvely. Vidd a kardot, és menj fel a várba, mond, hogy Hijoon küldött a kovács, és mutasd be mit tudsz. - mondta elkomolyodva a férfi, majd az ifjú isten vállára tette a kezét. - Te nem kovácsnak születtél, hanem harcosnak.

- De én segíteni akarok. - nézett Kook szomorúan.

- Te fiam, úgy segítesz a legtöbbet, ha beállsz a seregbe, és véded a várost. - veregette háton. - Na nyomás! - kiáltotta.

Jungkook bizonytalan léptekkel indult a hatalmas épület felé. A vár nem olyan volt, mint a sok toronyból álló palota, amiben az istenek laktak. Inkább volt tömbszerű, és ormótlan, nem vonzotta, hanem elijesztette a szemeket.

- Hová ilyen sietősen? - állt elé hirtelen Jin. A fiatal isten keze rögtön a kardra markolt.

- Csak felfedezem a várost, ahogy kérted. - hazudta Jungkook szemrebbenés nélkül. Majd kikerülve a Mindenek urát indult tovább.

- És megfogadod a kovács tanácsát? - sétált mellette Jin. A fiú meglepődött, és nem is tudta tagadni, érzései rögtön kiültek az arcára. - Tudod, az én szemem mindent lát. Szerinted, minek hoztalak ide?

- Minek? - állt meg a hatalmas vas kapu előtt Kook.

- Előbb én kérdeztem, ha válaszolsz, én is válaszolok. - mosolyodott el szélesen Jin.

- Azt hiszem, megfogadom, igen. Tudni akarom, mit tartogat itt a sorsom. - hallgatott el a vas kaput nézve. - Érzek valamit.

- Tudom. - állt elé az idősebb. Mosolygott, de azzal a kiismerhetetlen felsőbbrendű mosolyával. - Az utunk itt elválik Kookie. Azért hoztalak a földre, hogy megtanulj az erőddel bánni. Ez itt fog a legjobban menni, ha az erőd sűrűjében vagy. Addig fogsz itt maradni, amíg úgy nem látom, hogy kellő fegyelmet, és tapasztalatot szereztél. - figyelmeztette az ősatya.

- Hogy? - lepődött meg Jungkook.

- Vagy te nem szeretnél itt maradni? - kérdezte összeszűkült szemekkel Jin.

- Én nem tudom... hív valami... - nézett az ajtóra. - Azt érzem nekem itt kell lennem. - Jin ebben a pillanatban erősen mellkason vágta. - Áú! - kiáltott fel meglepetten Kook.

- Helyes öcsém, amúgy se nagyon lett volna választásod. - lépett távolabb. - Néha elküldöm Namjoont hozzád, addig is minden jót! - zárta rövidre az ősatya, és köddé vált.

- Várj! - kiáltotta a semminek Kook. Ekkor döbbent rá, Jin szavai mit jelentenek. Lehet, hogy évtizedekig nem láthatja majd Jimint. Elüvöltve magát nézett az égre. Már visszacsinálta volna az egészet. Főleg, ha tudta volna Jimin milyen állapotban van...