„Ha nem éltél igazán, hogy akarsz meghalni? "

Richard

A sereg összeállt. Carallezz országában öt nagy ponton gyűltek össze a harcosok, felkészülve a támadásra. Rengeteg embert meg lehetett győzni. Volt, aki elé csak ki kellett tárni a tényeket. Voltak, akiknek a háború utáni világról kellett mesélni, hogy mi lesz, ha a Glasok nyernek. Megint másoknak a büszkeségüket kellett elérni; azt akarják, hogy ez a világ, ez a gyönyörű ország ne lehessen a miénk, lemondanának arról, hogy a miénk legyen? Ne élhessünk rajta az szabadon, a mi vezetőink döntésével? A fővárosban összegyűlt tömeg a már eddig is szolgálatban lévő katonákat és őröket beleszámítva mintegy húszezer fős lehetett. Nem rossz létszám, bár nem tudhattuk, hogy a Glasoknak mi áll rendelkezésükre. Két nagy, a fővárosi sereghez hasonló méretű gyülekezet volt nyugatra, Glasbrouck felé. A másik két csoportba mindenki, a felnőttek közül bármilyen korosztályból való személy bekerülhetett, aki a hazáért vállalta a mit sem számító kockázatot.

Apa elintézte, hogy pár hozzám hasonló korú fiúval gyakoroljam a kardozást, lövést, ágyúgolyó gyártást és egyéb hasznos dolgokat. Mind gazdag családból származtak, apjaik az uralkodó kegyeltjei voltak. Mind palota egyik nyugati szárnyában laktak, amelyikben én is. Hamar összebarátkoztam párral közülük, együtt néztük meg a palota környékét. Innen nem messze kezdődött egy hegyen a sziget legnagyobb gyümölcsültetvénye, amit egy vulkanikus hegyen termesztettek. Amikor hajnalban vitorlázni mentünk, láttuk, ahogyan az emberek mennek ki a földekre. A hegy azon az alig lejtős oldalán, ami a város fele nézett, főleg búza, kukorica és árpa vetések voltak, amikortől olyan volt a hegy oldala, mintha valamilyen puha szőnyeg borítaná. Az én szobám ugyan az udvarra, azon belül is a lövészeti része nézett, Leila és apáék szobája viszont erre. Gyönyörű onnan a kilátás, bár én sem panaszkodhatom, leköt, ahogyan mások mérkőzését figyelem, és megvitatom a szobatársaimmal, amikor éppen pihenünk. Nyolcan vagyunk egy szobában, így valamelyikük biztosan ráér, hogy velem beszélgessen. Magának a szobának érdekes volt a kialakítása, 4 - 4 egyszerű, keskeny faágy van mindkét szinten, ugyanis galériás. Az már más kérdés, hogy a matracok túlságosan puhák voltak, mivel olcsó birka bőrrel lettek kibélelve, akárcsak a takarók.

Minden reggel hatkor keltünk, negyed hétkor reggeliztünk, fél hétkor volt a sorakozó. Ma sem volt másképp. Egyik szobatársam, Bartalt mögött sétáltam az ebédlőnkbe. Ezt voltaképpen egy olyan helyiségként kell elképzelni, ami az épületen kívül volt, azonban a sötét fagerendák ritkás falat képeztek neki, a tetőt régi cserepek alkották. Hat hosszú asztal volt bent, két oldalukon úgyszintén hosszú padok, mindenkinek ki volt jelölve a maga helye. Balról jobbra ültünk le, értelemszerűen tőlem balra Bartalt, jobbra pedig egy másik szobatársam, Reiner ült.

- Nem kérsz még egy szeletet? - nyújtotta felém a maradék kenyeret Bartalt, mire azonban válaszolhattam volna, Sasharg - aki szintén a szobatársam - kivette a kezemből, és emberfeletti gyorsasággal, jóízűen megette.
- Azt hiszem, nem.
- Még biztos éhes vagy, nem kérsz egy kis tarját?
- Nem, Sasharg, köszönöm, jól laktam - utasítottam el a felém nyújtott húst. - Bár esetleg még eszem egy almát, de ez minden.
Sasharg értetlenül nézett rám e kijelentés után, de végül csak vállat vont, és nem firtatta a dolgot.

Egy kimerítő, másfél órás vívás edzés után egy építkezésre mentünk segíteni. Bár igyekeztünk a város határa felől megközelíteni, így is megbámultak minket az utcákon az emberek. A hőség és az izzadság miatt ingünk levettük, és az építkezéssel szemközti kávézóban ücsörgő lányok legnagyobb örömére vissza sem vettük. Ez a város legújabb negyede volt, aminek építését a király személyesen rendelte el a szegényebb emberek támogatására, oktatóink pedig remek lehetőséget láttak ebben arra, hogy bizonyítsuk rátermettségünket. Egészen délután hatig dolgozhattunk, egyedül délben tartottunk szünetet, amikor kihoztak nekünk három üst forró levest ebédre. Négykor az oktató magához hívatta párunkat, akik kiemelkedőbbek voltak szellemi feladatokban, hogy próbáljunk mi tetőt tervezni pár megadott házra. Hatkor azzal az utasítással küldött el minket, hogy úgy készüljünk, hogy holnap még visszajövünk ide, és futás van a Lavander - tóig, ahol fürödjünk le. Az utolsó tízként odaért ember készíti holnap a reggelit. Szerencsémre (na meg a jó erőnlétemnek köszönhetően) még egyszer sem kellett betöltenem azt a posztot.

A tó maga mesés. Nincs messze palotától, mintegy 1200 méterre lehet. A város felett egy domb tetei fennsíkon pihen, mögötte az Ermond - hegység elválasztja a szőlős tengerparttól. Van mellette egy vadászkunyhó és egy liget mindenféle fának tanösvénnyel. A Lavander - tavat egy forrás táplálja, ami itt jön ki egy barlangból. Már egyszer jártam ott, a bejárati alagút szűkös, de egy négykézláb közlekedő ember elfér benne. Ahogy a keskeny folyosókon másztam, az jutott eszembe, hogy mintha tilosban járnék, az oktató pedig azért vezet erre, mert kimondottan ezt az utat szánja nekem. Idővel a nyílás kiszélesedett, már fel lehetett állni, mégha kicsit görnyedten is. Körülbelül száz méter görnyedés után az út elágazott, egyenesen kellett továbbmenni, majd hamarosan meg is érkeztem egy terembe, ami telis - tele volt cseppkövekkel, a talaj és plafon jórészét ezek fedték. Itt találkozott össze utam ismét a kristálytiszta forrás medrének vonalával. Ha a tó mesés volt, mi mást mondhatnék erre a helyre? Szinte vártam, hogy megjelenjenek a bányásztörpök vagy apró fénytündérek, akik a bányászokat kísérik útjuk során, és csak évekkel később derül ki, hogy nem ingyen. Még egy darabig itt pihentem, feljegyeztem pár dolgot, élveztem a hely varázsát, majd lassan hazaindultam, otthon senkinek sem említettem meg, hogy az oktató elküldött ide. Hadd maradjon csak az enyém.

Rachelle

Már két hete itt vagyunk a táborban. Kezdek aggódni amiatt, hogy felesleges volt idejönnünk. Persze, nem számítottam arra, hogy frontvonalon fogok harcolni, és mikor segítséget hívnak, hátba szúrom őket, de azt hittem, hogy mozgalmasabb életem lesz. Viszont az is igaz, hogy bele kell jönnöm ebbe az életbe, mielőtt továbbmennék. Így történt, hogy minden nap órákon át végeztem edzéseket. Legtöbbször futottunk, vadásztunk (ide tartozik a lovaglás és az íjászat is), úsztunk vagy párbajoztunk, de Shirley a legkülönfélébb ötletekkel állt elő. Kellett már lebontanunk egy kisebb lankát, majd a kinyert mészkőt formáznunk és falat építenünk belőle, vagy összeszerelnünk egy "egyszerű" emelőszerkezetet. Emellett Shirley -vel remekül összebarátkoztunk. Sokat mesélt az eddigi életéről, a faluról, ahol felnőtt, apja kutyatenyészetéről, húgáról, aki mindig a patakban játszott, a mozgássérült nagyapjáról és két nagyanyja finom süteményeiről. Megígérte, hogy egyszer megtanítja nekünk a titkos családi receptet. A többi ember gyakran váltotta egymást, bár a szűkszavú őrök és a bőbeszédű Ámán nem változott.

Naschel maga sem, ugyanaz a megfontolt, nyugodt, személy volt, akinek sokszor egy szinte észrevehetetlen, komolytalan mosoly ült az arcán. Az sem változott benne, hogy szívesen és könnyedén ismerkedett új emberekkel. Nem egyszer láttam, hogy Shirley fülébe súg valamit, mire az felnevet, és egy hosszú beszélgetésbe keverednek. Én már óvatosabban meséltem, ha a múltunkról volt szó, nem akartam beletenni véletlenül egy részletet, ami nem egyezik a Naschel által elmondottakkal. Örültem, hogy jó társaságra akadtunk, de épp emiatt féltem is, hogy nehezebb lesz majd megtennünk a fontos lépést a hazánkért, amelyhez ő, én és családjaink tartoztunk. A családom, amit már hetek óta nem láttam. Eleinte jól meg voltam nélkülük, azonban egyre inkább hiányoztak. De semmi lehetőségem nincs, hogy találkozzak velük, ennyi ellenséggel körülvéve. Akikről a családom semmit sem tud...

- Felkészültél? - zökkentett ki a gondolataim közül Naschel. Mi? Mire? - Itt vagy? Indulnunk kell a parancsnokhoz
- A parancsnok... - észbe kaptam és bólintottam. - Ó, igen.

Pár napja kaptuk a hírt, hogy a parancsok, aki ezt az egész tábort vezeti beszélni szeretne velünk. Természetesen sokat készültem rá, Naschellel alaposan átbeszéltük, hogy pontosan milyen múltunk is volt, mi a motivációnk; egyszóval mindent, ami az álcánk része volt. Nem tudtam másra gondolni, minthogy harci bevetésünkről lesz szó, emiatt pedig kissé izgatott lettem. Azóta persze eltelt pár nap, és szinte ki is ment a fejemből a gyakorlatozás során.

Megragadtam Naschel karját, és magammal húztam, keresztül az udvaron. Átellenben a szobánkkal egy magas, kétszárnyú autó terjeszkedett, melyet biztonsági okokból jó vastagra csináltak, az ezeket a deszkákat tartó vasláncok pedig olyan erősnek tűntek, mintha a világon a legerősebb ágyú sem tudná eltörni. Az ajtó előtt egy őr pihent, aki jöttünkre felállt, és kitárta előttünk az ajtót.

Egy csarnokba jutottunk, melynek falát valamilyen fehér kő alkotta, ami eléggé hangszigeteltnek tűnt. A csarnok túloldalán egy apró magaslaton egy szerény trón volt, melyben egy 40 - 50 év körüli férfi ült, bár korát nehéz volt meghatároznom, mivel arcát álarc fedte, így csak enyhén őszülő hajából és testtartásából tudtam erre következtetni. A terem közepén egy hosszú faasztal volt, körülötte sok - sok székkel. Naschellel helyet foglaltunk a trónhoz két legközelebb eső széken.

- Üdvözllek titeket. Remélem, nem megy fáradtság, hogy ide hívtalak titeket. Ne aggódjatok, nem körtönfalazok sokáig. Mához két hétre támadást indítunk Carallezz egyik határközeli városa, Liberta ellen. A tervünk már jórészt készen van, majd az osztagvezetőtök elmondja nektek. Noha még nincs kijelölve, hogy ki lesz az, van némi elképzelésem, azonban szeretném, ha előbb elmondanátok, hogy miben milyen teljesítményt nyújtotok.
- Bocsánat a kérdésért, parancsnok, azonban megtudhatnám, hogy miért kérdezi ezt tőlünk? Ugyanehhez az információhoz könnyűszerrel hozzájuthatna, ha pár már jól ismert emberét megkérdezné.
- Természetesen. Azonban olyan vezér vagyok, aki szereti jobban megismerni katonáit. Lefogadom, hogy a ti szátokból hallva mást fogok leszűrni, mintha más mondaná.

Körülbelül fél órán át tartott a csevej. A parancsnok a végén kijelölte a helyüket: mindkettőnket Quint osztagában helyezett el. Quintet már valamelyest ismertem, kedvenc harcmodora során egy kétkezes, lapos kardot használ. Ez a taktika sokkal jobban rámegy az ütés erejére, mintsem a sebességére. Tőle kicsit tanultam az ilyen fegyverek használatáról, egyszer például felállított rönköket kellett átvágnom egy ilyen pengével. Nem mondom, hogy a kedvencem lett, ráadásul nem is próbálgattam sokat, Quint ugyanis hol itt volt, hol nem, látszólag elég mozgalmas életet élt.

Aznap Naschellel lövészetet gyakoroltunk, Shirley segített nekünk. Bár a tanácsok nagy részét már korábban is hallottuk tőle, azért megköszöntünk, hogy emlékeztetett minket rájuk. Shirley remek volt a távolsági harcmodorokban, szinte lövészárokba született. Amikor már hosszú órák óta próbáltunk minél pontosabban lőni a puskával, és a kör alakú célpontból néha már kettőt láttunk, Shirley leállított minket, hogy meditáljunk, mondván, hogy a koncentráció a célzás első, és talán legfontosabb eleme, főleg egy kezdő számára. A meditáció során leültünk az udvar egyik sarkába, ahol volt pár cserepes orchidea is, és megpróbáltuk felidézni az álmunkat vagy a nemrég velünk történt apró eseményeket. Természetesen ebből sok volt, ide tartoztak az apró balesetek és ügyetlenkedések (például mikor földet kellett hordanunk, Naschel pedig elejtette az egyik vödröt, így az beleborúlt egy nyitott ládába) vagy az új hírek és információk, amiket megtudtuk (például hogy Shirley régebben osztagvezető volt).

Éjjel nehezen aludtam el. Már elhatároztam magam, hogy nem fogok senkit sem bántani a honfitársaink közül, azonban az agyam azon kattogott, hogy mi lesz, ha emiatt lebukok. El tudnám valahogyan kerülni ezt a helyzetet? Aligha. És akkor a lebukást sem. Ez nem jó. Gyanítottam, hogy hiába is töprengek ezen, addig, amíg nem kerülök bele ebbe a helyzetbe, nem tudhatom a megoldást. Azonban ennek ellenére sem sikerült kiverni a fejemből a gondolatát.

Az éjszaka során a szobánkat elhagyhattuk, ha volt rá okunk, a táborhelyen kívülre azonban csak engedéllyel mehetünk. De ez nekem tökéletes megfelelt, mivel csak abban reménykedtem, hogy ki tudom szellőztetni a fejemet a kinti, esti hűvösségben.

Mikor kimásztam az ágyamból, Naschel mintha kissé megmoccant volna, de úgy tűnt, békében aludt tovább. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd kiléptem a folyosóra. Ügyeltem arra, hogy lépteimmel be verjek nagy zajt, míg kint nem leszek.

Az udvart bevilágította a Hold fénye. Meglehetősen világos volt, annak ellenére, hogy már közeledett az újhold ideje. Szerencsére hoztam magammal egy báránybőrből készült leplet, amit magam alá teríthettem. Beleburkolóztam a köpenyembe, hisz' az éjjel még a meleg évszak ellenére is túl hideg ahhoz, hogy egy szál hálóingben kint lehessek. Így viszont nyugodtan nézhettem a csillagokat. Teli volt velük pöttyözve az égbolt, szerencsére egy felhő sem volt az égen.

Váratlanul egy kez súlyát éreztem meg a vállamon. Megdermedtem, a tőröm markolata felé nyúltam, amit mindig magamnál tartok. Mindig... kivéve alvásnál. Mi fog most történni velem? Megöl? Elrabol? Egyáltalán hogyan jutott be? Mi van az őrséggel? Éreztem, ahogy a szívverésem egyre gyorsul a pániktól, ezen az sem segített, hogy a vállamon pihenő kézfejhez tartozó kar lassan átkarolt.

- Nyugalom, csak én vagyok - hallottam meg Naschel suttogását nem messze a fülemtől. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. - Minden rendben van? Mit keresel itt kint?
- Igen, persze. Csak nem tudtam elaludni. Igazából egy kicsit aggódok.
- A két hét múlva esedékes harc miatt izgulsz?
- Igen. A saját honfitársaim ellen kell harcolnom. Képtelen lennék rá.
- Ne döntsd el ezt előre. Ők számodra mind idegenek, csak a hazádhoz való kötődés miatt akarod megvédeni őket, nem igaz? Azonban azzal többre mész, ha nem buksz le. Most még könnyedén elkapnának. Nincs itt az ideje.

Lehet. De...
Valami nedves volt a szemem alatt. Könnyek. Megráztam a fejem. Nincs ideje a sírásnak sem.

- De ha ilyen könnyen elmegyek amellett, hogy meghal pár carallezzi ember, én...
- És ha amiatt, mert nem harcolsz hal meg egy szeretted? Például Shirley? - Naschel maga felé fordított, és a szemembe nézett. - Abból, hogy ellenséges országból származik, nem következik, hogy rossz ember lenne. Hisz' ismered őt, a barátod. Megér ennyit a hazaszeretet?
- Megér vagy sem, nem szabad meginognom, mert akkor a későbbiekben is azt teszem. Ahol lehet, hogy nem "csak" néhány idegen katona élete a tét.
- Tudod mit? Hagyjuk ezt most. Hülyeség most ezen gondolkodni, nem igaz? - Naschel rám mosolygott, hogy jobb kedvre derítsen, mutató ujjával letörölte a könnyeimet. - Még van két hetünk. Én pedig azután is itt leszek neked, hogy segítsek. Ne aggódj, jó?
- Jó.

Úgy egy éve nem frissítettem ezt a könyvet, elnézést kérek miatta, el is távolodtam tőle, aztán kissé új ötletekkel is tértem vissza. Nem tudom, hogy ezután mikor fogom írni, mindenképpen szeretném folytatni, hiszen még sehol sem tart a történet, csak meg is kell írni.
Majdnem úgy tettem ki, hogy egy hosszú bekezdés véletlenül E/1 helyett E/3 -ban volt, úgyhogy ha bárki akár ilyen, akár másmilyen hibát észrevesz, szóljon. Ugyanez vonatkozik arra is, ha valami érthetetlen vagy csak kíváncsi vagy valami hátterére.
Köszönöm, ha elolvastad!

Aliz ✨