A régi világ elmúlt, az Aranykor után jött az Ezüstkor. Minden egyes korral távolodunk a legelső kortól. Vajon mi lesz az Ezüstök után?

Rachelle

Apámék holnap indulnak. Nekünk meg kell előznünk őket.
A magammal hozott pénzből vettünk jegyet magunknak, egy hálókocsis vonatútra. Este fél hétkor indul.
A jegyet másod osztályra vettük, hogy se a harmad osztályon utazó katonákkal, se az első osztályon utazó magasabb rangú emberekkel ne találkozzunk. Ők ugyanis mind szólhatnak apámnak.
- Biztos, hogy így lesz jó? - kérdezte Naschel. Az állomás mellett ültünk egy kis parkban, az állomás épülete, és a posta között.
- Igen. Nagyon remélem - tudtam, hogy nem azért kérdezte, mert úgy gondolta, hogy nem vagyok biztos a döntésemben, hogy tényleg ezt akarom -e lépni. Hanem mert előre sohase tudhatjuk, hogy miképp lesz majd a jövőben a legjobb. Reméltük, hogy a legjobb végkifejletthez így jutunk el.
- Éhes vagyok. Melyik zsákban van a kenyér? - ásított Naschel, de egy fél pillanattal később ismét éber lett.
- A piros madzagosban.
- Köszi! - mosolygott rám, én pedig elgondolkodtam. Miért segít nekem? Valószínűleg a jólét miatt. Egy kérdés kipipálva. És mi lett volna, ha nem találkozok vele? Vagy ha tényleg el kanyarodott volna az Astoria Bazilika Citadella felé? Vagy ha közölte volna, hogy sajnálja, de ő nem utazik végig a vonattal?
Mindegy is, hagyjuk ezeket a furcsa gondolatokat. Itt van, segít, és végső soron ez a lényeg.
- Merre megyünk? - kérdezte evés közben. - Glasbrouck egy határ melletti városába. És jó étvágyat.
- Értem és köszönöm. Hány perc múlva megyünk oda a peronokhoz? - intett az állomás irányába.
- Még van időnk - legyintettem, majd az állomás órájára néztem. - Negyedóra az indulásig. Kicsit előtte menjünk oda.
- Igenis! - tisztelgett Naschel, amin nevetnem kellett.

- Benézhetek a postára? - kérdezte hosszú csend után. Én addig egy fa ágait számolgattam, mert nem volt jobb dolgom. Egy szóval unatkoztam.
- Persze, nyugodtan! - mondtam kicsit megütközve. - De vannak saját döntéseid! Nem kell engedélyt kérned!
Naschel nem mondott semmit, csak elment.

Richard

Sehol. Egyszerűen Rachelle nincs sehol. Semmi nyomot nem hagyott. Istenek, miért kellett eltűnnie? Mindenki csupa ideg. Kivéve Leila. Ez meglehetősen fura volt. Ő inkább... szótlan. Csöndes. Sima. Mozdulatlan. Lapos. Néma. Kő. Ezek mind illettek rá.
Egy néma kő volt.
Nem tudtam, miért viselkedett így. Ha kiakad, megijed, azt nem így jelzi. Fogalmam sem volt, hogy mi ez.
A palota egyik melléképületébe voltunk elszállásolva, de a főépület a legszebb. A falakon puha, bordó mintás borítás volt, a parkettát pedig bordó szőnyeg borította. Rengeteg a fesmény, amiken csak ámulni tudtunk.

A lakosztályunkról ne is beszéljünk. Igen, kaptunk egy külön lakosztályt. Egy előszoba, két hálószoba, egy fürdő. Ami csak a mienk.
Ez ugyan otthon is így volt, de ez nem a saját házunk, és még is... Annyi mindent kaptunk!
A királlyal este aznap este, vacsora előtt beszéltünk. Megígérte, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy Rachelle elrablóját kézre kerítsék.
- Nincs szükségünk haramiákra. Főleg, hogy most Glashbrouck is fenyeget. Ki tudja, lehet, hogy kémek! - csapott le idegesen. Némán néztük.

Rachelle

A vonatot sikeresen elértük. Némán zötyögtünk szigetről szigetre. Ezek már a határ melletti szigetek. A szárazföldek közt a szemnek láthatatlan falak húzódtak, amikről mindenki tudta, hogy ott vannak. Az átkelés Destercie és Phonete között van, utóbbi már Glashbrouck területén található. Onnan két sziget, és leszállunk. Megsemmísítjük a katonákat.

Átkeltünk. Glashbrouck területén voltunk. Itt a háború üzenete szerint bármikor bárki ránktámadhat. Elég kockázatos válalkozás, de ezerszer inkább ez, mint a menekülés.
Amikor csikorgó kerekekkel megállt a vonat, Naschellel csak egymásra néztünk, és némán bólintottunk. Megcsináljuk. - határoztam el magamban.
- Leszálljunk? Egész sok időt leszünk itt. Talán húsz percet.
- Igen - bólintottam. - Kíváncsi vagyok, milyen...
- Glasbrouck?
- Nem is, inkább hogy milyen Glasbrouckban lenni. Hogy külföldön. Ahol legálisan megtámadhatnak. Azóta, hogy felbontották a békeszerződést. Szerintem minnél többet szokom, annál... higgadtabb tudok lenni egy ilyen helyzetben.
- Rendben. Voltál már külföldön?
- Azt hiszem, igen. Igen, voltam. De mindegy is; mint az előbb is mondtam, nem arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan néz ki Glasbrouck. Az egy dolog. Hanem erre a háborús helyzetre. Akárhányszor is jártam ezelőtt külföldön, olyan volt, mint ha csak az országon belül lennék. Mert a háború csak most tört ki.
- Értem - sóhajtott. Valamiért úgy éreztem, hogy sokkal jobban megért, mint gondolnám.
De csak talán.

Hála az Égieknek, amiért nem adtak minden országnak valami megkülönböztető jegyet, amivel ha csak úgy látsz egy embert egy utcán, rögtön felismered, hogy milyen nemzetiségű. Ez lehetne egy tetoválás szerűség a kézfejen vagy homlokon, de lehetne szem vagy hajszín.
Bennem szerintem semmi különleges nincs. Rá néz az ember valakire, oké, tovább megy, rám néz, oké, tovább megy, rá néz valakire, oké, tovább megy, és a többi.
És nekem ezzel nincs bajom. Nem tudok elképzelni olyan szituációt, amiben ez hátrány lenne, vagy előny lenne, ha feltűnően néznék ki.
És ezerszer jobb, mintha mindenki körbeugrálna, és a százegyedik alkalommal apám vagy valaki mondaná, hogy most aztán elég legyen, válasszak. Olyan százegy közül, akiket egyáltalán nem kedvelek, vagy esetleg rühellek.
Így viszont meglehetősen könnyű elvegyülni, elvégre ugyanúgy nézek ki, mint bárki más. Átlagos vagyok, ahogy itt is mindenki más.
Maga a település is teljesen átlagos, a házakkal együtt. Világos kőből rakott földszintek, fehér emeletek, világos, már - már kékes szürke gerendák. Sötétkék tetőcserepek, világos függönyök, mögöttük az éjjeli sötét színű függöny, ami minden házban hideg színekből áll. Olyan éjjel színű.
Széles úttest, ami csupán a Fő utcán kövezett, mindenhol máshol poros a felvert száraz földtől. Járda sehol, a házfalak előtt padok, növények. Javarészt fehér kerítések, ami majdnem mindenhol fából készült.
- Hova megyünk? - súgtam oda Naschelnek. Nem akartam hangosan beszélni, mert a Carallezi nyelv nagyon hasonlít a Glasra.
- Nem tudom. Piac? Vagy csak úgy séta?
- Piac - bólintottam rá.
Tovább sétáltunk a Fő utcán, ami a Városházáig vezetett. Itt nagyobb házak, és vendéglők szegélyezték az utat. Tétován Naschelre néztem, aki csak megvonta a vállát.
- Menjünk jobbra.
A Városháza mögött egy park húzódott, amögött a tenger. Az utca még jobbrább kanyarodott és kiszélesedett. Az egyik oldalsó sikátoron bekukkantva megláttuk a piacot. Odasiettünk.
Egy kis téren állt, aminek a közepe le volt fedve, mivel zsúfolásig teli volt standokkal. Kívülrébb csak néhány pult ágaskodott, amik könnyen szállíthatóaknak tűntek. Valószínűleg csupán ideiglenesen vannak itt.
- Hal szag van - állapítottam meg ezt az igen egyértelmű tényt.
- Igen, zavar?
- Dehogy is! - most komolyan kérdezte? Születésem óta egy olyan kisvárosban élek, aminek a fele csupa hal szag.
- Valahogy sejtettem - mosolygott.
- Akkor miért kérdezted?
- Csak úgy.
Nézeldődtünk, meg meg néztünk pár dolgot, de aztán mindig tovább mentünk. Ez addig ment így, ameddig éhes nem lettem.
Sóhajtottam.

- Korog a gyomrom.
- Gyere, vegyünk valamit! - ragadott karon.
Átverekedtük magunkat a zöldséges, gyümölcsös és halas standokon arra felé, amerről jöttünk, csak kicsit még jobbrább.
Itt volt a pékség.
- Jó napot, négy buktát szeretnénk kérni - meglepődtem Naschel tökéletes kiejtésén. Nekem is jó volt, ugyanis a carallezi nyelvben is ott van a hangsúly a szavakon belül, meg ilyesmi, de Naschel sokkal jobban beszélt. Úgy anyanyelvi szinten.
- Parancsoljanak - bólintott a pék. - Milyen tölteléket?
- Nekem egy kókuszos és egy kakaós - súgtam oda Naschelnek Glasul. Nem akartam, hogy akár a pék is megtudja, hogy Carallezből jövünk.
- Igen, tehát két kókuszos, egy kakaós és egy maracuja lekváros.
- Renben, tessék - a pék odaadta nekünk a buktákat, és érezhetően még várt valamire.
Ó!
Odanyújtottam Naschelnek a pénzt, aki szívélyes mosollyal vette át. Fizettünk, és mentünk.
- Meg akarunk még nézni valamit? - fordulam körbe.
- Nem, de szerintem amúgy is ideje visszamenni a vonathoz.
- Igaz.
Visszamentünk a Városházáig, onnan pedig már csak a Fő utcán kellett haladnunk.
A vonat indulásáig még két percünk volt, az az felszálltunk, és egy perccel később indultunk is.
Néztem a tájat, ami elsuhant előttünk. Igazából nem nagyon különbözött a carallezi tájtól, sőt, semennyire, de valahogy még is más volt.
Nem baj. Elég annyit megjegyeznem, hogy ugyanolyan mint otthon. Remélem, ez segít az akciónkban.
A háború már hivatalosan is elkezdődött, akár látszott, akár nem. Lehet, hogy minden békésnek tűnt, de nem az. Bármikor megölhettek bárkit.
A háború már elkezdődött.

1281 szó

Mindenkinek kellemes Valentin napot!

Aliz☘️