- Itt a központi sziget széle! - szólt Leila izgatottan. Én is az ablakot fürkészem. Épp most keltünk át egy kicsi szigetről ide egy hídon át. Láttuk a várost, de ami engem jobban megfogott, az a Palota volt. Persze, már láttam párat, de ez... Valahogy más.
- Oda megyünk? - böktem az épületre.
Apám bólintott.
- A kapuban elválunk. Ti, lányok, mentek az egyik oldal szárnyba, ahol pihentek, és holnap, vagy holnap után indultok északra. Mi megyünk az uralkodóhoz, találkozunk más kormányzókkal, és holnap délelőtt indulunk a határhoz.
Apám mindezt úgy mondta el, mintha mi sem lenne természetesebb. De hagyjuk. Én úgy is megszököm.
Naschel majd eltereli rólam a gondolatokat, illetve ő segít előkészíteni a szökést.
Bő fél órán át utaztunk még a szigeten belül, ami tényleg hatalmas volt. És gyönyörű.
Az utak rendezettek, az utcák kacskaringósak. Víz is van elég, rengeteg a csatorna, és van pár tó is nyírfa ligetekkel.
Tőlünk jobbra volt a Palota, balra és előre a központ. Ott hihetetlen épületek voltak. Hatalmas kupolák, rengeteg múzeum, amiknek elképesztően megmunkált volt a homlokzatuk. Az ottani parkokba csak úgy odabigyesztve szebbnél szebb szobrokat tettek, mintha nem is lenne olyan nagy kunszt. Pedig az.
A vonat fékezett, majd csikorogva megállt. Fél perc után a kalauz kinyitotta a vagon ajtaját, és elkezdhettek leszállni az utasok.

- Megyek előre - pattantam fel, és kinyitottam a fülkénk ajtaját. Ha minden igaz, nemsokára jönnie kéne Naschelnek. Végigsétáltam a folyosón, de még egyszer hátranéztem. A túlsó ajtó felől egy ismerős alak közeledett. Pont, ahogyan a tervben.
Nyugodt léptekkel szálltam le a vonaton, és szépen, lassan elindultam az állomásépület irányába.

Richard

Mikor Rachelle elment, Leila azonnal felállt, és indult volna el, Apa azonban megállította.
- Majd Richard megy előre Renimenyvel. Aztán mész te édesanyáddal, én pedig hátul. Nézem, hogy nem hagytunk el semmit.
Bólintottam, és Renimeny sarkában kiléptem a folyósóra. Itt azonban beleütköztem egy nálam pár évvel idősebb fiúba.
- Bocsánat! - mondtuk szinte egyszerre. Nevettünk.
- Tényleg bocsánat! - szabadkozott.
- Ugyan már, inkább én kérek elnézést, elvégre én mentem magának!
- Fátylat rá! - mondta. - Különben jó pár percen át erről vitatkoznánk.
- Rendben. De enyém az utolsó szó! Elnézést!
- Gyerekes vagy! - fordult vissza Renimeny. Valószínűleg csak úgy tett, mintha menne, de közben hallgatózott.
- Miért is? - kérdeztem vigyorogva. A fiú csak csendben hallgatott minket.
- Ezzel az "enyém az utolsó szó" viselkedéssel -forgatta a szemét. Ezt Rachelletől tanulta. - Ne mondd, hogy nem veszed észre!
- És ha tényleg nem veszem észre?
- Szörnyű alak vagy - mosolygott kedvesen. - Nem tudom, hogyan fogsz feleséget találni, aki hajlandó hozzád menni.
- Pénzből - feleltem magabiztosan.
- És az neked jó?
- Nem. Úgyhogy majd találok valakit, aki el bír viselni.
-

Annnyira azért nem elviselhetetlen - szólt közbe a fiú.
- Nem maga élt együtt vele majdnem húsz éven át! - reagálta le Renimeny egy mondattal.
- Gyerekek! Ti meg mit csináltok ennyi ideig? Már mi is összeszedtük a bőrőndöket! - hallottuk Anya hangját.
- Semmit, gyertek! - szólalt meg Renimeny.
- Rendben. Richard, szívem, megfognád ezt?

Rachelle

Térképpel a kezemben megkerültem egy újabb sarkot. Elvileg itt lesz egy kocsma, ahol találkozni fogok Naschellel.
Megálltam egy szürkés fekete épület előtt. Egy emelet volt rajta, viszont egyáltalán nem volt olyan düledező, mint amire számítottam. Sőt, meglehetősen új volt.
Benyitottam a kókuszpálma illató ajtón, és körbenéztem. A falak egyszerű fehérek voltak, dísznek puskákat akasztottak rá.
A pult mögött egy idős, hordóhasú férfi ült, homloka ráncos, szájából és ruháiból pedig szállt a pálinka szag. Háta görnyedt, orrából nátha csöpögött, viselkedése pedig úgyszintén csöpögős és behízelgő volt.
- A kisasszony parancsol valamit? - kérdezte. Valószínűleg észre vette a ruháimból, hogy jómódúan éltem.
- Egy pohár minél tisztább vizet. Ha lehet - tettem hozzá, mert nem igazán voltam szomjas, de a kocsmában illik kérni valamit, ha már bort nem iszol. Mármint így gondoltam, sohase jártam eddig ilyen helyeken. Istenek, ha apám ezt látná!
-Ízesítést kér bele?
-

Egy kis citromot, ha lehet - feleltem bizonytalanul, ami valószínűleg hallatszott is a sok "ha lehet" megnyilvánulásomból.
- Természetesen - hajolt meg, és kotorászni kezdett a csilingelő üvegpoharak között.

Leültem az egyik sarokba, egy ablak melletti asztalhoz a citromos vizemmel. Frissítő volt; finom és hűvös. Ráadásul a kocsmáros úgy érezte, kell még pár másféle gyümölcsöt belefacsarnia, úgyhogy egy rossz szavam nem lehet.
Az ablak homályos volt, de azért ki lehetett látni. Az utcának a jobbik oldalán volt az épület, úgyhogy a domb lejtése miatt látni lehetett a tengert a gyönyörű, lazurit kék tajtékos hullámaival. Láttam a fő kikötőt, ami akorra lehetett, mint a mi szigetünkön a fő kikötő. Ami meglepőbb volt, az a rengeteg gyümölcs ültetvény.
Szép sorban, rendezett deszka kerítéssel, pálmafákkal szegélyezve. Köztük fehér homokos vagy kavicsos út húzódott, ilyen messziről nem volt látható.
- Rachelle! - meleg leheletet éreztem a tarkómon, és egy kezet a vállamon. Megpördültem, és szembe találtam magam Naschel melkhasával.
- Ö... Szia!
- Neked is szia - fürkészte az arcom. Szívesen lehajtottam volna a fejem, de álltam a tekintetét.
- Minden flottul ment? - kérdeztem inkább.
- Igen, igazán kedves öcséd van - mosolygott, én pedig úgy szintén mosolyogva bólintottam.
- Családi vonás - magyaráztam legyintve, mire ő nevetett.
- Nálad? - tért vissza az előbbi kérdésre.
- Minden rendben.
- Örülök.
Naschel rám mosolygott, majd kibámult az ablakon. Utána viszont vissza fordult egy pillanatra.
- Ez milyen ital?
- Sima, tiszta víz, kicsi gyümölcs ízesítéssel.
- Köszönöm. Akkor megyek, és...
- Hagyd csak! - szakítottam félbe. - Majd én megveszem, a vendégem vagy!
- Igazán nem kell - szabadkozott, de én már felálltam.
- Újratöltené a poharamat? Ugyanazzal mint eddig - mosolyogtam a kocsmárosra. - És ha lehet, a barátomnak is készítene egyet?
- Természetesen, kisasszony. Ahogyan gondolja. Tehát két tiszta víz, igen, bele citrom, Istenek, hol a citrom? Ó, itt! Akkor ezt bele...
- Tessék - ültem le Naschellel szembe. - Most készíti.
- Köszönöm - mosolygott rám hálásan. - Tényleg.
- Nem tesz semmit, én köszönöm - hárítottam. - Jövök neked ennyivel. Sőt, többel is.
- Biztos? - kérdezte vigyorogva. Látszott rajta, hogy kihasználná a helyzetet. Valószínűleg eddig nem élt túl jómódúan. Majd most fog.
- Igen - bólintottam határozottan.

Richard

- Leila, ne menj el! - hallottam Anya hangját. - Balra megyünk.
- Anya, hol van Rachelle? - nézelődtem.
- Nem tudom, de nem érek rá. Leila, a lábad elé nézz ott egy lámpa! És elejtetted a zsebkendődet!
- Anya - próbálkoztam újra. - Hol van Rachelle?
- Pillanat, Richard, várj, mit kérdeztél?
- Hol van Rachelle? - ismételtem meg a kérdést.
- Rachelle? - döbbent meg. - Ó, Égiek, hol van Rachelle?
- Mi? - torpant meg Leila. Végre. - Eltűnt Rachelle?
- Azt hiszem - mondta idegeskedve Apa.
- De hová? - értetlenkedett Renimeny.
- Ugye nem elrabolták? - ijedt meg Leila.
- Nyugalom, a Központ jól védve van.
- De akkor hol van Rachelle?

1026 szó

Aliz🗣️