Az Égiek felügyelik a világot. Segíteni azonban nem segítenek, bármennyire is imádkozol. Legfeljebb figyelik, hogy milyen érdekes kis ember életed van.

A vonat út első pár órája kellemesen telt. Beszélgettünk, nevetgéltünk, mintha nem lenne semmi különös, és nem állnánk egy háború előtt. Bár jól esett, tudtam, hogy van szabad megfutamodni, hanem szembe kell szállni. És én is pontosan ezt terveztem tenni.
- Megállunk - szóltam. A vonat lassított, fékezett, majd megállt.
- Hol vagyunk?
- Tetrasban. Már rengeteg szigeten áthaladtunk - felelte anyám. - Nem számoltad, mennyit jöttünk?
- Természetesen nem - motyogtam. Mégis ki számolná ezt a rengeteg megállót?
- Mindegy is. Ugye csak a nagyobb megállóknál álltunk meg, mert ez Express - szállt be a beszélgetésbe apám. - Ennek ellenére rengeteg megállót hagytunk a hátunk mögött, és mindegyiknél megálltunk tíz - tizenöt percre, az állomások nagyságától függően. Most lesz a leghosszabb megállási idő, mert utána jön a nyílt Garab - tengeren való átkelés a vízalatti alagútban. Természetesen csináltak vész kijáratokat az alagútból, amelyekhez pár négyzetméternyi mesterséges szigetek épültek.
- Igen, igen értem - szakítottam félbe apám monológját. - Leszállhatok? Ha már úgyis állunk itt egy órát.
- Nyugodtan.
- Köszönöm - fogtam meg a kalapom, , kimentem a fülkénkből.

A folyosón csak páran álltak. Elindultam a közelebbi ajtó felé.
- Elnézést, bocsánat - szabadkoztam, miközben jelzés értékűen megböktem egy urat, aki köztem és a kijárat között állt.
- Semmi baj, csak nyugodtan - mosolygott rám a fiú. Szemből látszott, hogy nagyjából velem egy idős. Barna haja, és smaragdzöld átható szeme volt, amivel egyenesen engem nézett. Zavarba jöttem a pillantásától. - Én is éppen azon gondolkodtam, hogy leszállok. Jöjjön!
Bólintottam, és mentem utána. Nem együtt megyünk végül is, a peronon majd valószínűleg úgy is elválunk. Nem megyek sehová idegenekkel.
Udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, amit egy apró biccentéssel köszöntem meg.
Leszálltunk. Én úgy gondoltam, sétálok egy kicsit a városban, van egy híres kikötőnegyede, amit mindenképp meg akartam nézni. Persze, otthon, Antonban is van egy nagy kikötő, de ez kifejezetten híres. És itt van a legnagyobb kikötői imaház.
Lassú léptekkel kisétáltam a hatalmas állomásról, és balra fordultam, arra, amerről jöttünk, ugyanis arra van a híres nevezetes kikötőnegyed.

Legnagyobb meglepetésemre a fiú is követett. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem vettem volna észre. Nehéz volt. Ráadásul megszólított.
- Elnézést! Ne vegye zaklatásnak, de úgy tűnik, maga ismeri ezt a helyet. Már járt itt? Mindegy is - folytatta. - Nem tudna nekem segíteni? Én ugyanis egyáltalán nem ismerem ezt a helyet.
- Nos - mondtam kissé kelletlenül, de titkon valahol örültem, hogy együtt megyünk. Akkor is, ha ő el tervez kanyarodni, mondjuk az Astoria Bazilika Citadella felé. - Amerre megyek, van a kikötő. Talán halott róla. Tudja...
- Igen! - vágott közbe. Arcán halvány mosoly ült. - Hallottam róla, és el terveztem oda menni. Azt mondja erre van?
- Igen - bólintottam.
- És maga is arra megy?
- Igen - bólintottam ismét. - Elkísérne? - tettem fel a kérdést, amit előbb vagy utóbb, de ő is fel tett volna.
- Persze, szívesen - válaszolt örömmel.
Csendben sétáltunk. Talán, hogy megtörje a csendet, talán csak eszébe jutott pár illemszabály, mindenesetre megszólalt.
- Naschel vagyok - mondta meg a nevét. De a vezeték nevét még most sem.
- Szép név - jegyeztem meg, majd hozzátettem. - Engem Rachelle Levendule -nak hívnak.
- Az is szép név. A Három Testvér egyike vagy? - mosolygott.
- Csak a nevem. A tiéd honnan származik?
- Keletről - felelte rövid szünet után. Kelet. Arra van az ország Glasbrouck melletti határa. Arra megyünk. Megértem, hogy eljött onnan. De akkor miért megy vissza? Biztos katona. De akkor miért ebben a vasúti utazott az első osztályon? Vagy eleve Antonban született? Vagy egyszerűen menet közben szállt fel.
Tovább sétáltunk, én pedig megunva a csöndet, illetve belegondolva, hogy tulajdonképpen idegen vezető lettem, tehát kalauzolnom kéne őt, mutogatni kezdtem a híres építményeket.
Végül elértünk a kikötőhöz. A tenger illat erősödött, és megjelent mellette a halszag is.
Megpillantottuk a tengert. Csodálatos látvány volt. Csak néztük az gyönyörűen csillogó lazurit kék vizet, a hullámokkal, amelyek innen fentről, a dombról, egészen kicsinynek tűntek.
Csak álltunk csendben, és néztük a vizet. Tekintetünkkel követtük a hullámokat, és figyeltük, ahogyan megcsillan a habokon a ragyogó, arany napfény.
Nyugodt volt az egész, talán túlságosan is az, bár lehet, hogy ez csak az utólagos meglátásom.
Hirtelen hatalmas hőhullám csapott meg minket. Megtántorodtam, de sikerült talpon maradnom. Igyekeztem látni valamit, ami a felkavarodott kőpor miatt elég nehezen ment.
Észrevettem Naschelt, aki kicsit arrébb volt tőlem, egészen pontosan épp elesett, és az erő elkezdte belökni a tengerbe. Utánanyúltam, megragadtam a karját, és talpra segítettem.
Ekkor azonban még egy lökés érkezett, amitől ismét eldőlt, de még időben elkaptam, és szorosan magamhoz húztam. Hallottam a meglepett szuszogását, de nem törődtem vele. Lehajtottam a fejem, hogy semmi ne menjen a szemembe. Hallottam Naschel halk imáját az Égiekhez,és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy követem a példáját, de aztán elhesegettem a gondolatot. Van hatásosabb módszer is.
- Menj el - kértem suttogva a szelet, és reméltem, hogy Naschel nem hallotta.
A hőhullám elsöprődött, ő pedig megszólalt.
- Ez mi volt?
Tehát meghallotta.
Hátrébb léptem, hogy a szemébe nézhessek, de még így is zavarba ejtően közel volt hozzám.
- Micsoda?
- Tudja, miről beszélek! - mondta határozottan. De ez a nagy magabiztossága úgy tizenöt másodperc csönd után szertefoszlott. - Vagy nem? - kérdezte az ajkába harapva. Látszott rajta, hogy elbizonytalanodott.
Hazudhattam volna, de nem akartam. Viszont az igazságot sem akartam kiadni.
- Hát... - kezdtem.
- Hallgatom - fonta össze a kezét a mellkhasán.
- Ön hisz abban, hogy az Isteneknek különböző képességeik vannak? - kérdeztem. Jó indító kérdésnek tűnt. Rám meredt. Valószínűleg nem, sőt, még gondolkozott el ezen.
- Maga szerint? - hárította el a kérdést.
- Szerintem vannak az Istenek, és vannak azok a mellék Istenek, akiknek csak speciális dolgokban van erejük, bár abban nagyon. És ők közelebb vannak hozzánk, és kedvesebbek. Mégse hozzájuk imádkozunk, és nem is emelünk nekik templomot - fejtettem ki a véleményem.
- Érdekes. És ez hogy jön ide?
- Időnként, ha valami ilyen erős természeti jelenség van, olyan olyan érzésem, hogy van ott még valami. Egy természeti elembe, beköltözött lélek - magyaráztam. Oldalvást rá pillantottam, és láttam rajta, hogy tényleg érdekli. - Ilyenkor pedig azt érzem, hogy meg kéne szólalnom, vagy legalább köszönnöm illene. De mégsem teszem. Egyszerűen csak hagyom lenni. Ha meg zavar, mint most, akkor kérem, hogy menjen el. Tehát ez az egész jobban megfogalmazva, szóval szerintem a természeti erőkbe, elemekbe beleköltöztek emberi vagy Isteni lelkek, esetleg valami olyan emberhez hasonló lény lelke, amiről még soha senki se hallott. És ők segítenek.

Naschel hallgatott. Ha ezt kívülről hallanám, és nem ismerném az Istenek világának határait és kereteit, akkor biztos elhinném, és teljesen logikusnak tartanám. De így... Nehéz elhinni.
- Mi a véleménye? - törtem meg az csendet, mert kezdett kínossá válni. Főleg nekem, aki ugye kitárta egy tulajdonképpen idegen előtt az egyik legnagyobb titkát, egy fura, hihetetlen elméletet. Nem vagyok normális.
- Elnézést, hogy mindezt önre zúdítottam. Csak ugye maga kérdezte, de persze válaszolhattam volna finomabban is. Mint ahogy illik - túrtam idegesen a hajamba. Miért nem tudok normálisan viselkedni? Pedig jól tanítottak. Eddig ment. Bár persze nem mindennap adja ki az ember az egyik legnagyobb titkát egy idegennek, úgy, hogy senkinek sem mondta el addig. Se család, se barát. Hajajj.
- Semmi gond. Igazából nagyon érdekes, amit mond - mosolygott rám udvariasan. - Ezért is gondolkodtam el rajta. És mondja, ez igaz? Nem csak kitalálta?
- Természetesen - válaszoltam hűvösen. Nem akartam kimutatni a sértettségemet, úgyhogy maradt ez a hangnem.
- Elnézést - szabadkozott sietősen. - Nem úgy értettem. Mármint nem szándékoztam megsérteni magát.
- Semmi baj - mosolyogtam rá keserűen. - Viszont szerintem kéne vissza. Ha csak nem akarjuk lekésni a vonatot - tettem meg hozzá halkan, suttogva. Felvonta a szemöldökét.
- Semmi - legyintettem. Elindultam lassú léptekkel.
- Mondja el! - ragadta meg a karom. - Kérem - tette még hozzá lágyabban. -
- Segítek.
Kétkedve néztem rá. Ő csak mosolygott. Határozottan, bátorítóan.
- Hogyan?
- Előbb mondja el.
- Jó - sóhajtottam. - Apám hadnagy. Ő mehet harcolni. Fivéreim is, egyikük meg fiatalabb is nálam..Sok más idegen férfi is, akiknek nem is ismerjük, hogy mennyire lehetnek erősek harcnál. Lehet, hogy alig vagy semennyire. Ellentétben például velem. És én szívesen mennék. Tudom valamelyest bánni a fegyverekkel, vannak remek stratégia ötleteim. Meg ugye ott van ez - haraptam a számba. - Ez az egész természet feletti erős dolog. Szerintem figyelnének az imáimra és kéréseimre Végső soron azt is bevethetem. Elvégre senki se tud róla. Mármint önt leszámítva - javítottam ki magam.
- Senki? - nézett rám döbbenten.
- Senki - feleltem, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyire volt ezt jó ötlet elmondani.
- Oh - ennyi volt a reakciója. Már majdnem elértük a vasútállomást.
Hallgatunk.

- Segítsek? - kérdezte végül.
- Az előbb már megígérte - nevettem. Majd elkomorodtam. - De nincs nagyon ötletem, hogyan lehetne. A meggyőzés kizárható, mivel már többször is próbáltam, és nem lett sikere. Hogyan lehetne? Zsarolás? Nem, nem akarom.
- Van egy ötletem - mosolygott rám. - A leányrablásban benne vagy?
- Naná - viszonoztam a mosolyát.
Nevetve szálltam fel a vonatra, és indultam el a fülkénk felé.
Csak itt jutott eszembe valami.
Tegezett. A végén.
És bár a családnevét sem tudtam, nem zavart.

1421 szó

Aliz 👁️