Réges - régen az Égiek teljes dicsőségben uralkodtak a világon. Ez volt az Aranykor. Az emberek boldogok, erősek, szépek voltak, és mindenben szerencséjük volt - az Égiek áldásával.

Richard

Apa oldalán sétáltam ki az ebédlőből. Némán az istállóba mentünk, ahol a lovászunk felnyergelte a lovakat. A megszokottnál több időbe telt felülnöm a hátasomra, az mozgásom minden részlete kicsit lassú volt. Az imént hallott információk lassan keringtek a fejemben, mivel még mindig le voltam döbbenve. Miért támadtak meg? Mi okuk volt felbontani a Glasoknak a két ország közötti megegyezést? Azt reméltem, Apa beszéde alatt én is megértem a helyzetet és választ kapok a kérdéseimre.

Némán lovagoltunk, végig vágtázva. Egyikünk sem szólalt meg, csak a lovak patájának sebes kopogása hallatszott. A két ló a környék leggyorsabbjai közé tartozott, így igen hamar megérkeztünk a főtérre, és megálltunk az Abondantz Templom mellett a Városháza előtt. Apával leszálltunk a lóról, és megbíztuk Christiant, hogy vigyázzon a hátasokra, amíg mi bent leszünk.

Itt már a bejáratnál négy katonai egyenruhás férfival találkoztunk. Egyikük előrelépett, elmagyarázta, hogy ők a király küldöttjei. Apa is bemutatkozott, engem is bemutatott. Együtt bementünk az emeleti óriási jegyzőkönyvtárba. Három férfi eltűnt a polcok sorai között, az pedig, aki az előbb is beszélt hozzánk, ismét megszólalt.

- Katonákat kell toboroznunk, ma már el is küldenénk egy századnyit, méghozzá azokat, akiknek már vannak harci tapasztalatai. Ehhez át tudunk itt nézni papírokat, de segítségül kérnénk önöket.

Én bicentettem csak, Apa viszont látványos gondolkodásba kezdett.

- Lássuk csak... A Berl család vadászattal foglalkozik, jól forgatják az íjat, szerszámíjat, dárdát és egyéb ilyen eszközt. Azon a déli birtokon a két fiúcska tanult kardot forgatni. Sőt, már nem is fiúcskák, férfiak azok. Aztán...

Apa még regélt pár percet, majd a beszédesebb katonával elmentek együtt papírokat nézni, én pedig egyedül tettem ugyanezt. Félórát töltöttünk itt, majd mi ketten elhagytuk az épületet. A küldöttek ott maradtak még. Mikor én már kiléptem az ajtón, Apa hátrafordult, hogy váltson néhány szót velük.

Ezután a szomszédos épület, az Abondantz templom felé vettük az irányt. Végignéztem a boltozat faragásaim, lenyűgözött az épület nagysága. Felmentünk a széles ajtóhoz vezető lépcsőn, és bementünk.

A templom kívülről is meglehetősen inpozáns látványt nyújtott, de belülről még hihetetlenebb volt. A főhajóban alacsony padok sorakoztak, mindegyik párnákkal lefedve, hogy a hívők kényelmesen ülhessenek. A bejárattal szemben állt Abondantz oltára, körülötte óriási vázákkal, melyekbe adományt vagy áldozatot lehetett tenni. A pénzt a templomra és a vallási közösség egyéb kiadásaira szánták, a terményt, ételt, gyapjat és hasonlókat viszonzásul szokták adni a bőség istenének. Az oltár felett a leghíresebb vallásos jeleneteket színes üvegcsempékből kirakott mozaikképek ábrázolták. Ranzos ébredése és az Istenek bástyájának újraépülése közvetlenül középen, egyik oldalán a templom oltalmazójának, Abondantz égi városának képét, másik oldalon A Három Testvér, Renimeny, Rachelle és Richard erőegyesítését láttam. Már ezerszer láttam ezt a mozaikot, mégis mindig megnyugtatott, talán mert Apa róluk nevezett el minket.

Oldalra mentünk, a templom bal oldalába, ahol a rövid folyosón keresztül egy apró, boltozatos terembe jutottunk. Itt volt az alacsonyabbik torony alja, amiben fent van a vészharang. Nekünk pedig pont arra volt szükségünk.

Apa beszélt egy pappal, felvázolta neki a helyzetünk. A pap bólintott, kiküldött minket a térre, amíg ő megszólaltatja a vészharangot.
Visszasétáltunk a fehérre meszelt falú folyosón át a bejárathoz. Kilépve élesen arcunkba csapott a csípős, hideg szél. Megborzontgtam.

- Figyelem! - apa hangja úgy hasított a csendbe, mint mikor egy nyílvessző beletalál a természet egyik vadába. - Először is, mindenki nyugodjon meg. Való igaz, nem ok nélkül szólt a vészharang, de mindannyiunknak jobb, ha csöndben és nyugtalan végighallgatják mondandómat. Nem sokkal ezelőtt Carl úrral egyetemben kaptam egy levelet ll. Arthur királytól, amit fel szándékozom olvasni. Arra kérném önöket, hogy csendben és nyugodtan hallgasság végig. Vitatkozni azután is ráérünk.

Csendben hallgattuk Apát, ahogy sorrol sorra, mondatról mondatra, betűről betűre haladva teljesen kifejezéstelen arccal felolvassa a levelet. A levelet, ami megváltoztatta az életünk sodrását.

- Carallezz már jó ideje békét ápol minden más országgal. Arthur Gold király elődjeihez hasonlóan arra törekedett, hogy önállóan, saját területeink felhasználásával építsük gazdaságunkat, és ez igen jól meg is valósult. Békében éltünk, arra figyelve, hogy neveljük a következő generációt, kiépítve ezzel saját nemzetünket! Aki harcolna az oldalamon, hősies caralezzi katonaként, lépjen előre!

A tömegből szinte minden férfi kivált és előrébb jött, a hátramaradtak főként olyanok voltak, akiknek még fiatal gyermekeik voltak.

- Önökre két kötelesség vár, és épp emiatt kétfelé is kell majd, hogy oszoljanak. Egyfelől meg kell védenünk a nemzetünket, mint egységet, kiállni jogaiért, értékeiért! Másfelől vigyáznunk kell a személyes értékeinkre, családunkra, szeretteinkre - apa itt kis szünetet tartott, végigtekintve az emberek gyülekezetén. Én is ezt tettem, láttam, ahogy néhányan óvatosan egymásra néznek, mások a gyerekeiket csitítják. - Itt van ez a föld, a szülőhazánk, ahol felnőttünk, mindenkinek a saját földje, háza, üzlete, a saját élete. Ez nem csak nemzet kérdése, de mégis ha már ez nem Carallezz lenne, ez a föld se lenne igazán a miénk. Még kell védenünk ezt is! Épp emiatt a megyében összegyűlt jelölteket két részre osztom. Az egyik pár napon belül elmegy innen, főként a fővárosba, hogy a frontvonalon vívjanak diadalmas csatákat. Míg ők hovatartozásunkat s becsületünket védik, addig a hátramaradottak ama fontos szerepet töltik be, hogy megvédik azt, ami kézzel foghatóan ideköt minket. Azt kérem sorakozzon fel tőlem baloldalra az, ki mindenképp maradni szeretne, és jobboldalra, aki velem tartana messzi földre. Középen maradjon az, aki egyik úthoz sem ragaszkodik különösebben.

A tömeg megmozdult. Néhány olyan férfi, aki eddig nem jelentkezett harcra, beállt a baloldalunkra, ezzel az ottani tömeg mintegy felét alkotva. Jobb oldalon kicsit kevesebben álltak, középen voltak a legtöbben. Apa őket jobbra terelte.

- Richard, te jössz - súgta oda apám, és kezembe nyomott egy apró papirost.. Kérdőn néztem rá, de ő már hátra is húzódott, hogy az imént érkezett Carl úrral átbeszélje a részleteket. Nagyot nyeltem, hátha ez segít legyőzni izgalmamat és félelmemet. Úgy láttam, ekkora tömeg elé kiállni ijesztőbb bármilyen harcnál.

- Jó napot! Richard Levendule vagyok, édesapám beszédét folytatom. Azokat, akik a távozást választották vasúttal fogjuk a fővárosba szállítani. A legelső járat fél óra múlva indul - pillantottam a lapra. Pár másodpercig szemeimet a sorokon futtattam, hogy összeszedjen gondolataimat. - Néhány emberünk nemsokára jön, és kiválasztja azokat, akik ekkor jönnek, a többiekre később kerül sor. A maradóknak Carl úr fog további utasításokat mondani, aki majd az ő soraikat fogja erősíteni. Ne felejtsék, hogy akiket hamari távozásra osztanak be, fél órán belül legyen az Antoni vasútállomáson. Egyetlen táskát hozzanak csak, azt addig szedjék össze, és köszönjenek el családtagjaiktól.

A hátam mögül kilépett négy férfi, a király küldöttjei. Elindultak a felsorakozott katonajeltöltek felé. Néhány papír volt kezükben, elkezdték kiválogatni a leginkább katonának valókat.

Rachelle

Hosszan vártunk egy padon ülve. Renimeny mellettem unottan, mégis elegánsan dobolt a lábával. Én hol a szoknyám szélét csavargattam, hol a táskámat piszkáltam.

- Az Istenekre, mikor jönnek már? - sóhajtottam. Ez a várakozás megőrjít. Állítólag felnőtt létemre illene türelmesebben viselkednem. Persze amikor ezt mondják, csak forgatom a szemem, hiszen ez nem ezen múlik. Majd ha ideje lesz, kinövök a türelmetlenségből, bár nem hinném, hogy ez valaha is be fog következni. Mikor már nem tudtam a szoknyám textilét többféleképp hajtogatni, és kétszer ki-be pakoltam már a táskámat - megszámolva a ráhímzett hat lepkét és huszonnyolc virágot - felálltam, hogy hátha a járkálás izgalmasabbnak fog bizonyulni.

- Jó - szólaltam meg hirtelen. - Elmegyek sétálni. Talán beugrok a pékségbe.
- Rendben, de siess! Apánk és Richard lassan itt lesz, a katonákról nem is beszélve.
- Minden jó lesz - nyugtattam meg. - Gyors vagyok, akár egy paripa! Időben itt leszek!

Nem éppen elegáns mozgással kisiettem az épületből. Odakint lelassítottam, hogy jobban lássam, hova lépek. Már sötét volt, és hiába világították meg az olajmécsesek némileg az utat és kerteket, elég egy apró kátyú, és máris kimegy a bokám.

A vasútállomástól egy széles úton sétáltam. Egyik oldalán nagyon házak, mögöttük kisebbek barátságos kertekkel, másik oldalán többemeletes épületek sora. Abban az irányban volt a város főtere, arrafelé egyre több üzlet volt, és a házak és magasodtak.

A pékség az egyik sarkon állt, a zöldre festett ajtó felett egy "John apó péksége" felirat hirdette, hogy jó helyen járok. Bár az ajtó nyitva volt, odabent sehol senkit sem rajtszám találtam. Persze gondolhattam volna. Kellett apáméknak mindenkit összecsődíteni! Legalább John apót itt hagyhatták volna. Szegény öregúr hiába Anton egyik legjobb és leghíresebb péke, kardozni már aligha fog.

Körbe a falon üvegezett szekrények voltak, amik szerencsémre nem voltak zárva. Szereztem egy zacskó apró pogácsát és két mákostekercset. Odamentem a pulthoz, papír és írószer után kutakodtam. Az ablakban találtam néhány virág mellett, így a pulton átmászva megszereztem őket, és gyorsan írtam egy levelet John apónak, az aprópénzt pedig betettem a fiókba.

Visszafelé jobban siettem, féltem, hogy nem érek oda időben. A pályaudvar épülete előtt jártam, mikor kiáltások, sétáló lovak patáinak kopogása és lábak dobogása ütötte meg fülem. Besiettem az épületbe, leültem Renimeny mellé.

- Tessék - adtam a kezébe az egyik mákostekercset. Meglepetten nézett rám.
- Köszönöm!
- Jönnek - tettem meg hozzá. Csak bólogatott, látszott rajta, hogy nem teljesen figyel rám, mivel el van ragadtatva a mákostekercs nemes ízétől. Kifejtettem hát előbbi állításomat.
- Jön Apa, Richard, Carl úr, meg a kijelölt katonák.
- Úgy tűnik, vége a békének. Pedig örültem volna, ha békés életünk lett volna. Megyünk északra?
- Hogy?
- Apánk biztosan Shashiába küld minket.
- De miért? - kérdeztem döbbenten. Mi a hülyéért mennénk oda? Északra, a hidegbe? Megtámadnak minket, mi pedig elmenekülünk miközben mások az életüket áldozzák. Apa ezt komolyan gondolta?
- Hogy biztonságban legyünk - sóhajtotta. Ő szerintem még nálam is jobban szerette ezt a vidéket, csodálom, hogy ennyire nyugodt, miközben elszakítják innen.

- De hát jobban harcolunk az átlag embernél! - akadtam ki. Éveken át tanultunk küzdeni különféle fegyverekkel. - Vagy Apánk már nem bízik a saját vérében sem?
- Biztos nem ez a helyzet. Tudja, hogy vagyunk elég erősek, hogy megvédjük magunkat, de nem hagyhatja, hogy belekeveredjünk egy háborúba. Arra vannak a katonák. Csak menjünk el, jó?
- Nem - mondtam dühösen. Felálltam, és ismét járkálni kezdtem. Éppen visszavágtam volna, mikor meghallottuk a lovak és a bakancsok hangját.

- Rachelle! Ezek ők?
- Igen - bólintottam még mindig dühösen. Hallottuk, ahogy a lovakat elvezetik az istállóba, a következő pillanatban óráig Richard bukkant fel előttem.

- Szervusz - ölelt meg a fiú óvatosan. - - Minden a legnagyobb rendben?
- Igen - feleltem bizonytalanul. Folytatni szerettem volna durcámat, de nem biztos, hogy Richard előtt kéne. - Meddig megyünk?
- Végig a Központi szigetig. Ott majd átszállunk. Miért feketés a fogad?
- Kaptam egy mákostekercset - legyintettem amolyan "ez most nem lényeges" stílusban, hogy tereljem a témát, elvégre apám azt kérte tőlem és Renimenytől, hogy maradjunk itt és ne mozduljunk sehova. - Lejött?
- Most már igen - mustrálta a fogam. - Kitől kapt...

- Hová szállunk át? - tereltem vissza a beszélgetést.
- Ti, mármint te, Anya, Renimeny és Leila az ország észak - nyugati részére mentek, ahonnan hajóval keltek át egy Istenek háta mögötti szigetre, ahol feltöltitek a készleteiteket, és indultok tovább Shashiába.
- Shashiába? - döbbentem le ismét. Tehát Renimenynek igaza volt. Sajnos.
- Igen. Ott biztonságban lesztek - mosolygott rám megnyugtatóan. Csakhogy én nem tudtam, és nem is akartam lenyugodni, és ennek egyáltalán nem a félelem volt az oka.
- Nehogy elküldjetek egy világvégi országba!
- Ott biztonságban lesztek - mondta ismét. Miért oktat ki? Persze, fiú, erősebb és jobb kardforgató nálam, de még mindig én vagyok az idősebb.
- És ha nekem nem az a legfontosabb? Ha én itt akarok maradni veletek, és nem megfutamodni, hanem szembeszállni?
- Akkor is mentek. Apa megmondta. Mondanám, hogy sajnálom, de ez így lesz a legjobb.
- Ahh - fordultam sarkon, és elindultam a kijárat felé.

A vasútállomás elé egy lovaskocsi érkezett. Az utasok leszálltak, és elindultak felém.

- Szia Rachelle! - ölelt meg Leila. Visszaöleltem.
- Rachelle! - lépdelt felém anyám is. Ruhája rendezett, haja fésült, arca nyugodt. - Minden rendben?
- Igen. A legnagyobb rendben.
- Örülök - halványan rám mosolygott, megszorította a kezem, majd tovább ment.

Elégedetlenül néztem utána. Még ő sem kérte ki a véleményemet afelől, hogy én mit szeretnék tenni. Úgy tűnt, itt egyedül én vagyok elégedetlen. Mások nem. Ez van. Mindenesetre én nem fogok visszavonulni.

A kijáratnál lendületesen megfordultam, észre se véve, hogy ott van az orrom előtt egy ereszcsatorna, amiben sikeresen felbotlottam és elestem.

- Segíthetek? - nyújtotta valaki felém a kezét, én pedig felnéztem a tulajdonosára. Egy körülbelül annyi idős fiú lehetett, mint én. Fekete haja, és barátságos zöld szeme volt.
- Igen, köszönöm - mosolyogtam rá. Viszonozta.
- Daniel vagyok - mutatkozott be. - Teljes nevemen Daniel Ethern.
- Rachelle Levendule.
- Örvendek a találkozásnak. Vigyázzon magára, most különösen veszélyes ennyi ember között.  Maga mi okból tartózkodik itt?
- Apámnak foglaltam helyet a vonaton. Meg a seregének. És maga?
- A maga apja seregébe jöttem.
- Ó! Hát... én is örvendek a találozásnak - bólintottam felé egy aprót.
- A viszont látásra - csókolt kezét, amire az illedelmesség szerint enyhe pírral az arcomon kuncogtam.
- Magának is. És további kellemes napot! - kiáltottam utána. Ő erre még egyszer visszafordult és rám kacsintott.
- Meglesz!
Aztán elment, felém pedig máris anyám tartott.

- Rachelle! Az Istenekért, gyere ide! Indul a vonat, ne maradj le róla!
- Miért kell elmenni északra? - kérdeztem makacs dühhel. Reméltem, nem hangzott túl nyafogósan.
- Mert ott biztonságban leszel - magyarázta édesanyám kedves hangján, amit mindig is arra használt, hogy összetartsa a családunkat, csak én ezúttal nem voltam erre nyitott. Ez a kedvesség inkább irritált, azt akartam hallani, hogy ő is ellenkezzen apám képtelen ötlete ellen. Majd ha fagy, akkor akarok ilyen biztonságot!

- Nem maradhatok Carallezzben?
- Te is tudod hogy nem. Gyere velünk. Majd megnézheted, milyen szép Sashia, jó?
- Nem szeretnék, jó?
- Édesem, ezt nem te döntöd el - nézett rám anyám lágyan, mégis megróvóan. Én pedig úgy döntöttem, hogy nagyon is én döntöm el, mi legyen a saját életemmel.

Ennek ellenére bólintottam. Ezt ráérünk majd a vonaton megbeszélni. Ha meg ott sem hagyják, akkor elszököm. Nem is tudják, hogy milyen hasznos lennék a csatában.
Hála az égieknek.

----------------
Sziasztok, végeztem a második fejezet átírásával, úgy haladok, akár egy csiga. Ha tetszett, megköszönnék egy csillagozást, ha hibát találsz vagy megjegyzésed van, írd meg kommentben.
Aliz