Ha a szívedet követed, megbántódhatsz, ha az eszedet, tévedhetsz.

Rachelle

Szép.
Ez az egyszerű szó volt a legtökéletesebb leírás a tájra, mely a dombon ülve szemem elé tárult. Gyönyörű volt. Egyedül ültem ott, ez tette tökéletessé a helyet. Csak én voltam ott és a csend, távol otthonom zajaitól. A szél alig fújt, a mezőt borító levendulák szinte hang nélkül dőltek jobbra - balra. Az eget halvány rózsaszín festékkel kezdte el bevonni az alkonyat, ami egyúttal azt is jelezte, hogy haza kell indulnom.
Majd. Még van egy kis idő. Csak pár perc. Öt. Nem, hét. Sőt, nyolc. Akkor az már majdnem kereken tíz. Negyedóra? De akkor már lehetne húsz perc...

Bő egy óra tehetett el, mire sikerült rávennem magam, hogy elinduljak hazafelé. Sóhajtva feltápászkodtam, és a virágok sorai közötti ösvényen lassan elkezdtem sétálni. Nyári bakancsom sarkával tapostam a száraz, törhetetlen földet. Noha a levendula viszonylag szárazságtűrő növény, ennyi szomjazás már ártalmas lehet számára.
Kelet felé fordultam, áttértem a tujákkal szegélyezett földútra mely Anton széléig vezet.

A szellő, amely eddig kellemesen simogatta arcomat, egy pillanatra visszavonult, majd a következő minutumban egy hőhullám talált el, egy meleg légáramlat, amely nem csak forró, hanem meglepően erős is. Annyira nem, hogy egy embert felborítson, de az erősebbeknek van esélye arra, hogy kibillentsenek az egyensúlyomból.

Köhögtem, ahogy a meleg szél a számon és az orromon keresztül próbálta a száraz földet bejuttatni a testembe. A szemem könnyes lett a hőtől. Noha tudtam, hogy semmi maradandó bajom nem lesz tőle, a hőhullám le tudhatja bénítani annyira a testem, hogy egy ideig mozgásképtelenné tegyen.

Örültem volna, ha visszatér a hűvös szellő, azonban nem mertem hangosan kívánni. Szereztem már emiatt különös tapasztalatot, nem akartam megismételni. Azonban gondolataim akaratom ellenére is erre kalandoztak, és mint egy varázsszóra, egy újabb, órási léghullám csapott meg. Hűvös szele megbolygatta és darabokra szagatta az előbbi hőhullámot.

- Basszuskulcs! - néztem fel dühösen az égboltra. A két hullám mintha játszadozott volna egymással. - Abbahagynátok, kérlek?
Válaszul a két hullám visszahúzódott, de előtte még a hűvösebbik búcsúzóul lefröcskölt. Örültem a hideg víznek, viszont a természet törvényein túlmutató jelenség felkavart. Ennél már csak az lenne zavaróbb, ha kiderülne, hogy holdkóros vagyok és mindezt csak beképzelem.

Hogy kiverjem fejemből az égi segítség emlékét, futni kezdtem. Ahogy a város egyik szélső terére értem, lelassítottam, és sétatempóban haladtam tovább a bájos utcákon. A macskaköves utcák, a kerekeskutak, a fehérre vagy vajkrémszínűre meszelt házfalak, az olajmécsesek egyszerű emberi volta, hétköznapisága megnyugtatott, segített elfelejteni a mezőn történteket.

Felfelé haladtam a dombon, mely tetején házunk áll, mikor egy aranyos szőrgombóc ugrott fel rám; Rena, a pásztorkutyánk. Nevetve simogattam bundáját, miközben viszonoztam lelkes üdvözlését.

- Szervusz, Rachelle! - hallottam meg apám mély hangú kiáltását. Bár már az ötödik évtizedét tapossa, igen energikus. Öblös léptekkel megindult felém, enyhén őszülő, szőkés tincseit megigazította, hogy ne lógjon a szemébe. Hozzámérve kitárta a karjait, hogy egy ölelésbe húzzon.
- Hol voltál, cinkécske?
Becézésén csak mosolyogni tudtam. Mióta emlékszem, mindig is szeretett becézgetni, ráadásul hobbi szinten talált ki újabb és újabb neveket. Kinéztem belőle, hogy mikor a gyermekeimet fogom nevelni, ő még akkor is csak néha fog a rendes nevemen hívni.
- Sétálni voltam. Te is tudod, milyen szép a mezőről a naplemente.
- Sétálni. Szokás szerint sétálni - dörmögte apám. - Ki gondolta volna, hogy ennyire szeretsz sétálni?

- De apám! Én tényleg sétálni szoktam! - tiltakoztam. Nem tudom, hogy pontosan milyen feltételezések járnak a fejében, de biztos, hogy semmi alapjuk nincs. Ügyelek arra, hogy ne szennyezzem be a Levendule nevét, nem keveredek rossz társaságba. A barátaimat a szüleim mind ismerik, és remekül megvagyok velük is.
- Jól van, tudom - simogatta apám lágyan a hajam. A mellkasára hajtottam a fejem, és beszívtam az ingéből áradó illatot. Ő is a mezőről jöhetett, mert a levendula illata elnyomta a kávéét és a dohányét. Ő hagyta, hogy ráboruljak, mivel tudta, mennyit jelentenek nekem az ilyen pillanatok. És volt egy olyan érzésem, hogy neki is sokat számít az így együtt töltött idő.

Az udvart keresztülszelte az étkezést jelző gong mély hangja, a ház hosszúkás tornácán pedig megjelent Eneth, akit mindenesnek is lehetett volna hívni. Házvezetőnő és titkárnő is volt egy személyben. Ő ügyelt a földjeinken dolgozó munkásokra, a házban főző és takarító nőre, megszervezte a vendégségeket, intézte a vásárlásokat és segítette apámat a munkájában.
- Jöjjenek be az étkezőbe! A vacsora tálalva van! - harsogta Eneth.

Apám sietősen megindult a ház felé, én azonban még megálltam, hogy egy utolsó, hosszú pillanatig még a rosszabbik rózsaszín, csak néhány felhővel díszített eget nézzem.

- A kisasszony megint császkálni volt? - zökkentett ki a gondolataimból Eneth. Megpördültem, hogy szembetaláljam magát a mosolygós arcával. - Csak nem egy fiatalember van a dologban?
- Eneth! Tudod, hogy én nem... Tudod, hogy nincsen semmilyen fiatalember és ha lenne sem találkozgatnék vele titokban!
- Kár - csóválta a fejét Eneth. - Pedig vannak udvarlóid. Például Robert Mill. Igazán kedves fiúcska, különösen a szeplőivel, de szerintem meglehetősen unalmas. No persze ha felé húz a szíved...
- Eneth! - nevettem égő fejjel. Elfordultak, hogy ne lássa pirosló arcom. - Nem kéne apámat az érkezőben fogadnod?
- Ó, szóval tereled a...
- Én mentem! - futottam a ház felé. Eneth követett.

A vacsora szokás szerint jó hangulatban telt. Az étkező gerendás fala és a rézből készült, csicsás gyertyatartók felől sugárzó fény otthonossá tette a helyiséget, de amitől még barátságosabbnak hatott, az a zengő kacagás volt. Boldogan néztem végig a családomon. Történjen bármi, amíg együtt vagyunk, békében és biztonságban, addig az én életem nyugodtnak számít.

Vacsora vége felé Eneth behozta a postát. Apám vígan olvasta végig a virágrendeléseket és a közelgő ünnepséggel kapcsolatos leveleket, majd felszaladt a szemöldöke.
- Mi az, apa? - kíváncsiskodott a húgom, Leila.
- Egy levél az uralkodótól.
- Ugyan miért küldött levelet? - kérdezte Renimeny értetlenül. - Hiszen minden kötelezettségünket ellátjuk és tisztességes életét élünk.

Apám végigfuttatta tekintetét a levélen, majd gondterhelten szólalt meg.
- Felolvasom.

Tisztelt Leonord Levendule!

E levélben tájékoztatom országunk politikai helyzetéről. Országunk, mint tudja közel száz éve nem vesz részt a háborúkban, hatalmi játékokban, és pártatlanul félrehúzódva élt. Most azonban fenyegető levelet kaptunk Glasbrouck királyától, mely szerint három hónap múlva megtámadják Országunkat azzal a céllal, hogy elfoglalják. Ezúton figyelmeztetem önt Antony Carl úrral együtt, akinek szintén szíveskedtem írni. Nem csak mint a megye vezetőjét és egykori hadvezért, hanem mindent barátomat is kérem magát. Értesítse Országunk kétségbeejtő helyzetéről Anton és a megye lakóit. Szükség esetére készítsen elő egy önkéntes katonai osztagot.

Tisztelettel és aggodalommal: Carallezz uralkodója, II. Athur Gold király

Némán hallgattunk. Próbáltuk megemészteni a hallottakat. Richard törte meg a csendet, és cselekvésre késztette apámat.
- Nem kéne most azonnal értesíteni a megyét?
- Eneth, menj, és táviratozz Zackland -be, Forester -be, Soultland -be, Wakkandy -be és Ireseek -be! - kérte meg apám lágyan, mégis parancsolóan Enethet, aki szolgálatkészen bólintott, azonban indulás helyett még az ajtóban állt, hátha kap még további utasításokat. - Richard, keresd meg Christiant, mi hárman megyünk toborozni Antonon belül, illetve pár faluban. Renimeny, Rachelle, ti a vasútállomásra mentek, és intézkedtek, hogy mire befejezzük a városbeli hírterjesztést, addigra legyen helyünk a vonaton. Pár vagonra mindenképpen szükség lesz, az sem baj, ha teherszállítók. A továbbiakban maradjatok az állomáson, amíg mi oda nem megyünk. A Leila és Vanda - nézett gyengéden édesanyámra -, ti maradjatok itthon. A toborzás után még visszajövök értetek, hogy együtt menjünk a fővárosba. Indulás!

Apám szavai után egy pillanatig csend honolt, majd mindenki egyszerre indult útjára. Renimenyvel felöltöztünk, és egy - egy táskába összekészítettük néhány holmit ami fontos számunkra, hiszen egy jó ideig nem fogunk ide visszatérni. Édesanyánk szerencsére felajánlotta, hogy elpakol nekünk ruhákat az útra, így azzal nem kellett vesződnünk, és hamarabb útnak indulhattunk.

Anton felét a földeink vették körül, hogy a közelükben legyünk, a felmenőim a házunkat nem messze a város szélétől, egy dobtetőre építették. Apánk igazán kitett magáért, az utat gyönyörű rózsák szegélyezték a házunktól egészen a város első házáig. Anton előkelő város volt, a főutca főképp hófehér illetve egyéb stílusos színű villákból állt, a mellékutcákban pedig mintha ezeknek a lekicsinyített mását látthattuk volna. A boltok elegánsak, az utcák és utak tiszták, a világítás mindenhol rendben van. A többi városlakóhoz hasonlóan büszke voltam arra, hogy itt élek.

Anton keleti szélén állt a vasútállomás, a maga márvány és vajkrémszínű falaival, üveg kupolájával, amit acélrudak tartottak össze. Az bizonyos, hogy egy hihetetlenül remek építészeti alkotás. Nem gyakran utaztam vonattal, így ritkán jártam erre, most azonban az épület szerkezetének megcsodálásával még várnom kellett.

A kilenc órás vonat már ott állt, várva még háromnegyed órával későbbi indulását. Renimenyvel a recepcióra mentünk, átadtuk apánk üzenetét, illetve foglaltunk neki, Richardnak és az önkéntes katonáknak helyet. A recepciós azután érdeklődött, is ki lesz -e fizetve. Apám adott pénzt arra a néhány helyre, ahol mi fogunk ülni, azonban a katonák szállítását fontosabbnak ítélte, mint a vonat jegyek kifizetését. A recepciós csengetett a segédjéért, hogy csatoljanak hozzá a kilenc órás vonathoz három tehervagont, mi pedig leültünk egy padra, és vártunk.

A saját dolgunkkal végeztünk. Apám pillanatok alatt kitalálta, hogy kinek milyen feladatot kell teljesítenie, és a szerveződésben mi már kivettük a részünket. Nem volt más dolgunk, mint várni, reménykedni, unatkozni vagy az eseményeken gondolkodni. Egyik se tűnt túl kecsegtetőnek, de pillanatnyilag nem is az a nagy cél, hogy elfoglaljuk magunkat. A nagyobb cél ott lebegett előttünk, egy hatalmas háború elkerülése, a kisebb csaták megnyerése, országunk és családunk megvédése.

----------------
Elhoztam az első fejezet javított változatát, kiszedtem pár felesleges hülyeséget, elmondtam pár másikat, hosszát megnöveltem ötszáz szóval, szóval remélem, hogy elnyerte tetszésedet.
Ha hibát találsz, jelezd!

Aliz