Féltem, nagyon is. Nem tudtam mi lesz velem.

Csak reménykedni tudtam, hátha csak valami megfázás vagy hasonló...

Marcus is észre vette a folytonos rosszul léteimet.

-Lia, nem kéne orvoshoz menned?

-nem, jól vagyok, mondtam két köhögés közt

Délután Maja átjött, hozta a barátját is. Így míg a fiuk beszélgettek mi külön vonoltunk.

-Lia, ez egyre komolyabb. Orvoshoz kell menned, egyáltalán Marcus tud róla?

-nem, nem tud róla

-ahh, Lia muszály lesz tenni valamit.

És igaza volt, tennem kellett valamit. Élni akartam.
Boldogan.
És megakartam gyógyulni.

-Mac beszélhetnénk?.
-persze

-------------------------------------

Elmondtam neki, teljesen megértette...

Este nagyon rosszul voltam, Marcus ki is hívta a mentőket.

A kórházba érve át kellet esnem pár vizsgálaton. Mint pl. A vérvétel

Míg az eredményekre vártunk. Egy nővér bekísért az egyik szobába.

-kisasszony, önt hívják  Lia.....
-igen
-megjött az eredménye, valóban az a betegsége amit régebben állapítottak meg. Sajnos a szülei nem tudnak bejönni mert az édesanyja dolgozik az apja pedig egy üdülőben van.

Marcus megszorította a kezem.
Mert tudta...
Tudta, hogy a szüleim leszarnak és úgy se fognak bejönni hozzám.

-ne fáradjon, a szüleim nem tudnak és nem is fognak tudni bejönni, válaszoltam sóhajtva

-rendben

-mondja, hölgyem meddig kell Liának bent maradnia?

-hát, legalább egy hét az állapotától függően.

Marcus sóhajtva felém fordult majd megölelt.

-tudod, ez a betegség mitől lesz, kérdeztem kíváncsian Mactől.

-nem

-általában azoknál jelentkezik ez a betegség akiknél a szülő keveset törődik a gyermekével, és a gyerek olyan szinten depressziós lesz, hogy akár ez a betegség is elő jöhet.

Marcus szomorúan rám nézett, majd ajkait az enyémnek tapasztotta.

-------------------------------

Már bő 3 napja bent vagyok, szerencsére nincs szoba társam.
Mac, Jack, Martinus és Maja is rendszeresen jönnek be hozzám.

Én viszont, úgy érzem nem fog menni, nagyon gyengének érzem magam.
Sajnos Marcus elől nem tudom rejtegetni túl jól ismer.

Most is rosszul vagyok, ez a betegség ki fog rajtam. Percenként kell hánynom. És a gyógyszerek sem érnek semmit.

Az orvosok próbálnak mindenféle szart megetetni velem de nem segít.

Most életemben először féltem.
Igen.
Évekkel ezelőtt is úgy voltam vele, meghalok?
Oké
Kinek hiányoznék? A szüleimnek biztosan nem.

De most... itt van Ő.
Szeretnék vele lenni együtt aludni, kelni, kirándulni. Stb.

De még nem lehet. A szemem egyre jobban elnehezül. Hallóm ahogy Marcus szólongat de túl gyenge vagyok ahoz, hogy bármit is válaszoljak.

Nem megy

Feladom.

Annyira sokszor elképzeltem már milyen lehet a menny.
Vagy, hogy mit érzel mikor könnyedén felszálsz a mennybe.

Én nem éreztem ilyet.

Csak hangokat hallottam, hol gyermek sírást, vagy egy fiú, lány beszédét. De nem tudtam be azonosítani ki lehet.

Nem ment. Élni akartam. Felébredni. De túlságosan is gyenge voltam ehhez. Talán órák, napok, hetek hónapok is elteltek már. Nem tudom

Mindenhol sötétség és hangok. Amiket nem értek  mit mondanak.
Néha ugy érzem ismerős a hangja de nem jut eszembe kié.

Ám most más volt, tisztán hallottam a sötétben a beszélgetést.
És a hangok egy ismeretlentől jöttek. A háttérben, sírás volt hallható. És könyörgés, egyre csak azt hajtogatta hogy várjanak. Még ne.

-sajnálom de nagyon kevés az esélye.
8 hónapja van kómában, gépek tartják életben, ebben az esetben a szülők döntik el, mi legyen tovább. Le kapcsoljuk vagy ne?!

-kapcsoljuk, ne szenvedjen tovább, hangzott egy ismerős hang.

-várjunk még egy kicsit

-kedves fiam, erről mi döntünk hisz mi vagyunk a szülei

-maguk nem szülők, ezalatt a 8 hónap alatt egyszer sem tették be a saját lányukhoz a lábuk.
Sőt az egész életét le se szarták és önök nevezik maguk szülőknek?

Ez a hang ismerős volt, melegség árasztotta el a testem.
Küzdeni akartam.
Ám egyszer csak egy üvöltés hasított a levegőbe. És nem hallottam, nem éreztem semmit. Csak élni akartam, ez volt az utolsó gondolatom.