Amikor felébredtem egy gyönyörű szobában találtam magamat. Kapkodva vettem a levegőt és ijedten a nyakláncomhoz nyúltam. Megnyugodtam, amikor megérintettem, de a melegsége eléggé nyugtalanított. Mi történt velem tegnap? Hol vagyok? Kérdések százai szálltak a fejemben. Lassan fel álltam az ágyról és elindultam az ajtó felé. A hideg kő nem esett jól, de meg akartam tudni, hogy hol vagyok. Viszont az ajtóhoz közeledve megpillantottam magamat a tükörben és hangos sikítás közepette kaptam bele a hajamba. Ez nem lehet igaz...

A következő pillanatban az égszínkék szemű férfi csapta ki az ajtót én, pedig értetlenül néztem rá és a hajamat tapogattam tovább.

- Mi a fene történt tegnap? - kérdeztem és leültem a földre, mert elment a lábaimból az erő. A piszkos szőke hajamból, ami a derekamig ért most világos piros lett, ami nem emlékszem mikor történt.

A férfi az ajtóból nézett mosolyogva, majd közelebb lépett és a kezét nyújtotta, amit nem fogadtam el. Fel akartam tenni neki a kérdést újra, de ekkor megszólalt.

- Gondolom nem tudott semmiről.

- Mégis miről?

- Szépen lassan megmagyarázom. - mondta, majd újra a kezét nyújtotta és felsegített. - A mostani sikításból megértettem, hogy végig el lett maga elől titkolva. - leültetett az ágyra, majd oda húzott egy széket. - A nyaklánca nem "ajándék" volt, hanem egy pecsét, amivel elrejthetik az emberek mágikus erejét. Néhány darab van belőle csak és drágán adják őket, de...

- Már bocsánat, de milyen erőről beszél?

- Maga a Tűz. - elnevettem magamat, hiszen ez biztosan csak egy rossz vicc lehet. Az nem lehet igaz. - Amikor a nyakláncodat elvették, akkor a harag és minden egyéb érzelem azonnal a felszínre tört. Ezzel megégetve mindent, ami körülötted van.

- Eddig értem, de van egy olyan emlékem, amiben maga közel jön hozzám. Hogyan?

- Nálam volt a nyaklánc. Addig a pontig sérthetetlenné válok elméletben az tűzzel szemben, amit magából bocsátott ki.

A fejem fájt, majd szét akart hasadni... Nem tudtam elhinni azt, amit ez a férfi mondott nekem. Nem lehetek... Nincs hozzá nekem semmim, ami... Nem megy. Nem tudok egy épkézláb gondolatot összetenni. Túlságosan fáj.

- Mikor derül ki ez az egész, hogy...? - kérdeztem.

- Általában születéskor meg tudják mondani. Milyen emlékei vannak a szüleiről?

- Őszintén? A lehető legrosszabb. - sóhajtottam, majd a hátam mögé tettem a kezemet és rá támaszkodtam. - Az én életem sosem volt olyan, mint egy hercegnőé. És soha nem is lesz. Ezzel a múlttal nem tudom magamnak megengedni, hogy könnyedén nevethessek és most ez az egész. - néztem a kezemre, majd láttam, hogy a férfi egészen jól szórakozik rajtam. Sóhajtottam. - De úgy látom még lehetek komikus, mert magát igazán el tudom szórakoztatni.

- Bocsásson meg. Viszont ilyen hangulat változásokat egyetlen nő sem tud produkálni. Komolyan mondom, hogy magával érdemes beszélgetni és nem csak üres csevegés. - mondta, majd felállt. Megdörzsölte óvatosan a karját, majd folytatta. - Hamarosan jön magához a szabó és méretet vesz. Mivel maga is egy elem, így jogosan maradhat a palotában.

- Komoly sérülés? - kérdeztem és a karjára mutattam.

- Az maga hibája. - mondta.

- Láthatom? - kérdésem hatására a szemöldöke az egekbe szökött. Most én mosolyodtam el rajta. - Ne aggódjon, ha nem akkor nem. - mondtam és fel akartam állni, de ekkor az ajtóhoz lépett és hallottam, ahogyan a zár hangja kattant egyet.

Kérdőn néztem a férfira, aki elkezdte kigombolni az egyenruháját, majd a székre tette. Ijedten néztem rá, hiszen akkor már látszott az égés. Édes Istenem nem akartam ezt tenni. Kérlek bocsáss meg. Bár csak felületi égés volt, mégis hólyagokkal teli volt. Ha egy is kiszakad, akkor megmaradhat a helye.

- Van ebben a városban patikus? - szegeztem neki a kérdést, amivel újra megleptem. - Mivel ha egy hólyag is kiszakad, akkor nyoma marad.

- Maga nem mehet sehova. - mondta és elkezdett visszaöltözni.

- Értékelem a gesztust, de oda megyek ahova akarok. - mondtam és elindultam az ajtó felé, de egy határozott lépéssel előttem termett és az utamat állta.

- Talán ez akkor volt így, amíg a saját országában volt, de most már kötelességei vannak.

- Kötelességről nem beszélt nekem senki.

- Éppen azt próbáltam elmagyarázni. Már a császári család egyik tagjának számít, pontosan úgy, mint az eddigi elemek. De ezt később apámmal tudja, majd megvitatni.

- Az apjával?

- Igen. A császárral.

- Azok után, hogy gyönyörűen kipenderített a kastélyból? Mert a maga a... - mondtam és elcsuklott a hangom. Ő A KORONAHERCEG?!?!

Jót mosolyogva elhagyta a szobát, engem pedig ott hagyott a gondolataimban. Ezért nem lehet hozzáérni és ezért nem akart segíteni, mert azt hitte tudom, hogy ki ő. Miközben fogalmam sem volt róla...