A szakállas férfi leszállt a lóról, majd odalépett hozzánk. Egyenesen Sophiet figyelte. Igyekeztem minél jobban elrejteni őt, de a férfi ezek után szigorúan a szemembe nézett.

- Mit akarnak ilyen késő éjjelen? - kérdeztem a férfit.

- A katonáim rebesgetik, hogy valamit át akar adni őfelségének.

- Mindegyikük azt mondta lehetetlen, akkor mégis miért jött ide maga?

- Bocsásson meg a késői bemutatkozásért. A nevem Sir Anthony Fyord a palota őrség parancsnoka vagyok. A fülembe jutott, hogy maga át akar adni valamit az uralkodónak. Ha elmondja mi lenne az szívesen segítenék benne.

- Mi a biztosíték, hogy nem csap be minket?

- Ha megbizonyosodom arról, hogy nem egy veszélyes dolog, akkor azonnal a császár elé viszem.

- Rendben. - mondtam, majd Sophiera néztem. - De maradjon közöttünk. Küldje el a katonáit addig. Nem tudom, hogy megbízhatok-e magában, de elég módszer van a tarsolyomba, hogy ne akarjon átverni.

- Legyen. - mondta és egy intéssel a katonák elindultak visszafelé, amerről jöttek. Amikor biztos távolságba értek, megsimitottam Sophie fejét biztatásképpen, aki most teljesen visszafogva magát egy vízgömböt hozott létre a kezében. Én addig le sem vettem a szememet a férfiről, aki hatalmas meglepetséggel figyelte őt, majd letérdelt előtte. - Ön birtokolja a víz erejét. - mondta, majd lehajtotta a fejét. - Kérem engedje meg, hogy Őfelsége elé vezessem.

- Emma is velünk jöhet? - kérdezte és szorosan a karomba kapaszkodott. Ha ő nem lenne én se lehetnék itt.

- Ha úgy kívánja...

- Sophie. A nevem Sophie.

- Értettem. Ha úgy kívánja Sophie kisasszony, akkor őt is magunkkal visszük.

Nagyokat pislogtam, mivel én ebbe nem gondoltam bele, hogy ez megtörténik. Sophie ragaszkodott hozzám és magával akart vinni. Örültem neki, de mit csinálok én ott vele? De lényegtelen még ez, hiszen annyi a feladatom, hogy elvigyem őt a császárnak. Onnantól kezdve, pedig egyedül maradok és azt csinálom, amit csak akarok. Semmi okom nem lesz arra, hogy maradjak, hiszen ő már megtalálta a helyét. Nekem is hasonlóan kell tennem.

Sophie a parancsnok előtt ült, míg engem egy katona mögé segítettek fel. Egyenesen a palotába mentünk. Nem volt sem megállás sem kitérő. Boldog voltam, hiszen Sophienak közel van a célja. Örülök, hogy segíthettem neki, de a magány akkor is kicsit ott motoszkált bennem.

Beértünk a palota elé, majd gyors lépésekkel a katonák mutatták az utat. Bár nem tudták miről van szó, de engedelmeskedtek a felettesüknek. Átmentünk pár folyosón, majd egy hatalmas teremben találtuk magunkat. Tele volt az egész arany és piros színekkel. Gondolom ez a királyi család színkombinációja, mint a dorveni ezüst-kék.

Hárman mentünk be a terembe. A parancsnok azonnal odament a császárhoz, amíg mi szépen lassan közelebb mentünk, majd a fülébe suttogott valamit. Viszont utána a férfinak felragyogott az arca. Nem tudtam mi fog történni. Biztos jó helyen lesz Sophie?

- Fehér hajú gyermek. Sajnálom, hogy e késői órában ide hívtunk, de a melletted álló hölgy nagyon sokak érdeklődését felkeltette a titokzatos kérésével, ami jobb is, hogy nem derült ki. Ezért köszönettel tartozom neked. Viszont már nincs szükség rád. - mondta, majd az őrség felé nézett. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz.

- Azonnal elhagyom a palotát, de egy kérdésem van.

- Hallgatlak.

- Vigyáznak Sophiera, igaz?

- Természetesen. Ő lesz a palota egyik legfontosabb tagja.

- Remek. - mosolyodtam el.

A következő percekben igyekeztem elhagyni a palotát. Viszont nem számoltam azzal, hogy Sophiet elhoztam ide azzal nincs teljes biztonságom. A palota kapujában a két őr úgy gondolta, hogy szabadon elvehet tőlem bármit. Kacérkodva odajöttek hozzám, majd éreztem, ahogy az egyiknek a keze végig simul a derekamon, majd magához húz. Az undor és a hányinger kerített uralma alá. A másik katona, addig nemes egyszerűséggel leszakította a nyakamból a nyakláncot én pedig a földre rogytam. Egy fojtogató érzés kerített magába.

"Add vissza"

"Ne vedd el!"

"Az tart vissza" - kiáltotta egy bennem lakó hang.

Éreztem, hogy a testemet elönti a forróság, majd ahogy a katonákra néztem, akik jót nevettek rajtam. Mérges voltam. Szörnyen mérges. Éreztem, hogy a testem hőmérséklete szépen lassan csillapodik, majd a következő dolog, amit észrevettem, hogy az ijedt tekintetük az enyémbe furódik. Lassan felálltam és a két férfi felé léptem. A testemben megnőtt az erő, aminek nem értettem a mi létét. A két férfi felé nyúltam a nyakláncomért, de ekkor azt a bizonyos kék szempárt pillantottam meg.

- Emma nyugodj meg! - hallottam a hangját. Honnan tudja a nevemet?

- A... nyak...lánc... - mondtam tagoltan.

A férfi körbe nézett, majd a két őrre nézzett, akiknek a kezében ott díszelgett az ékszer. Felém nyújtotta, de nem láttam rendesen, hogy miért nem tud közelebb jönni. Majd megfogta a nyaklánc két végét és óvatosan felém lépkedett. Ekkor már nem láttam és nem hallottam. A dühöm teljesen maga alá temetett, de amikor a nyaklánc kattant a nyakamon a világ minden zaja megszünt én, pedig eszméletemet vesztettem.