Közel két nap utazás után érkeztünk meg a LaCarte fővárosába Elondesbe. A táj teljesen más volt. Magas hegyek helyett, termőföldek voltak mindenfelé. Az út szélén ismeretlen virágok tündököltek a napfényében, ami igazán megindító volt. Viszont a gyomrom teljesen egyben volt. Fogalmam sem volt róla, hogy mik a terveik velünk. Rabszolga, ágyas vagy pedig tényleg csak megakartak bennünket menteni. Hiszen Dorven romokban van. Minden falú porrá lett az emberek , pedig alig maradtak. Hiába kérdeztem a többi nőt. Ők csak azt tudták, hogy menniük kell, mert a férfiakra már nem számíthattak. Talán maradt néhány nő, ami igazán kétségbeejtő. Mivel Dorvenben a nőknek nem volt szólás szabadságuk és csak a férfiak szexuális vágyaikra használták őket - a legtöbbet érzelem nélkül - így semmit nem tudhattunk, hogy itt mi lesz a sorsunk. Viszont azt tudtam, hogy sokkal jobb lesz minden. Valahogy eljuttatom Sophiet az uralkodó elé, majd talán munkát keresek.

Legnagyobb meglepetésemre egy új építésű hatalmas épület előtt álltunk meg, majd mindenkit leszállítottak. Mindenki megszeppenve nézte azt a két-három tucat katonát, aki ott várt minket és akik idáig kísértek. Senki nem szólt semmit.

- Hölgyeim. - mondta az égszínkék szemű katona, majd leszállt a lóról és levette a sisakját. - Legyenek üdvözölve Lacarte fővárosában. Mostantól, amíg rendes munkát vagy házat nem találnak maguknak itt fognak lakni.

- Mégis miért tenne meg ilyen dolgot értünk az ellenséges birodalom? - szaladt ki a számon, de a csönd miatt hangosabb volt, mint vártam.

- Mivel nem Önökkel van a háború, hanem azokkal a férfiakkal, akik a dorveni királyi családot támogatták. A császár elrendelte, hogy aki ártatlan - mondta miközben egyenesen a szemembe nézett. - vagyis többségében a gyerekek és a nők, menedéket és mentességet kapnak. Itt nincs elnyomás vagy mások kihasználása, mivel azt a törvényeink elég erőteljesen büntetik. Menjenek és foglalják el a szobáikat. - mondta, majd mindenki más befelé indult.

Ki-ki nagyobb csomaggal, de én és Sophie nem mozdultunk. Magam sem értettem milyen felindulásból, de a férfi után léptem és megragadtam a karját, aki erőteljesen hátra lökött.

- Senki nem engedte meg, hogy hozzám érjen. - hűvös és szigorú tekintettel meredt rám. - Mit gondol, hol vagyunk?

- Emma. - hallottam Sophie hangját, aki oda térdelt mellém és segített felállni. - Jól vagy? - nézett rám aggódva, majd láttam, ahogy a kék szemeivel a férfira mered. - Most mondta, hogy nincs elnyomás...

- Tisztelet azért van. Nem kapaszkodunk bele hirtelen egy férfiba.

- Igaza van Sophie. - mondtam, majd a segítségével felálltam. - Sajnálom uram. Viszont a segítségét szerettem volna kérni.

- Ohh... - fordult felénk és egy apró mosoly gördült fel a szája szélén. - Miről is lenne szó? És mivel fogsz fizetni?

- Amint megvalósul a kérésem arannyal. - mondtam és a nyakláncomra gondoltam. Bár, ez az egyetlen dolog, amit a családomtól kaptam, de mégsem akartam már magaménak, ha ezzel elérhettem Sophienak a boldogságot.

- Érdekesen hangzik.

- Viszont az, amit kérnék szigorúan hármunk között kellene maradnia.

- Miért segítenék? - lépett közelebb és egyenesen a szemembe nézett, de nem ijedhettem meg most. A szemei bárkire hatással lehettek volna. A csillagos ég is megirigyelte volna ezt a színt, amit én láttam. Akár festői is lehetett volna.

- Találkoznom kell a császárral.

- Az lehetetlen. Mégis milyen okból?

- Át kell adnom neki valamit. Elérem, hogy magát is busásan megjutalmazza.

- És ha nincs szükségem pénzre?

- Akkor...

- Add fel kishölgy. Vele nem találkozhat akárki. - mondta és megfordult és faképnél hagyott minket.

Ezek után napokig próbálkoztam, több katonánál is, de ők sem segítettek.

- Hogy segítsek Sophie? - kérdeztem tőle a negyedik napon.

- Talán elmondhatnád ki vagyok.

- És utána? Itt nincs olyan, akiben megbízhatnánk. Csak ketten vagyunk egy vadidegen országba. Féltelek. Mi van, ha elvisznek és kihasználnak vagy valami...

- Ebbe bele sem gondoltam... Akkor mi legyen?

- Gondolkodtam rajta, hogy küldök egy levelet. Audienciát fogok kérni hozzá, de az lehet, hogy sokáig fog tartani. De eddig ez a legbékésebb megoldás, amit találtam.

- Legyen így. - mondtam, majd egy pillanatra elhallgatott. - Utána már nem is fogunk találkozni?

- Fogalmam sincs. Az én álmom, hogy messze legyek az emberektől, akik bántottak. Részlegesen eddig sikerült. Csak most nem tudom mihez kezdjek. Ha már te se leszel mellettem, akkor talán felmegyek a hegyekbe És építek egy kis házikót magamnak.

- Remete akarsz lenni?

- Még nem tudok semmit. - mondtam és felültem, majd megsimogattam a hófehér haját. - Csak reménykedem a jóban és, hogy semmi baj nem lesz. Lehet itt maradok és munkát keresek. Még nem tudom.

Lágyan elmosolyodott és megfogta a kezemet és a közeli folyópartra mentünk. Már sötét volt, így senki nem volta a közelben. Néztem az eget és az a bizonyos szempár jutott az eszembe.
- Nézd! - kiáltott Sophie, majd gyönyörű formákat mintázott meg előttem vízből, amiket a telihold fénye még gyönyörűbbé tett. Egyszerűen nem tudtam nem gyönyörködni az erejében.

Pár óra telt el, amikor valaki nagy sietséggel közeledett felénk. Már az éjszaka közepén jártunk, de lódobogásra lettünk figyelmesek. Egy pár katona és egy szakállas férfi közeledett. Sophiet azonnal magam mögé rejtettem és le sem vettem az idegenekről a szememet. Nagyon megijedtem, hiszen éjszaka közepén férfiak közelednek, akiket nem ismerek. Ezek nem azok a katonák voltak, akiket eddig láttam. Ijedten pillantottam hátra a lányra, majd tudatosult bennem, hogy elrontottuk ezt az egészet. Mi van, ha éppen lebuktunk és egy gazdag ember akarja magának őt. Nyeltem egy nagyot, amikor megálltak előttünk és igyekeztem nem remegni az ijedtségtől.