A főváros falakkal volt körbevéve, hiszen az uralkodó család kastélya is itt volt található. Bár kívülről nem igazán látszott semmi csak a makulátlan állapotú falak, a belső rész teljesen ledöbbentő volt. A hatalmas városban minden szinte porig volt rombolva. Égett fa szerkezetes házak szén feketére égtek és akár csak egy érintésre is a darabjaira hullottak. A királyi palotából is csak egy kiégett épület maradt. Néhol bujkált néhány ember, akik az életükért imádkoztak.

- Sophie. Emlékszel mit beszéltünk? Ki fogunk jutni az országból. És nem hagyom, hogy bajod essen. - mondtam neki, majd megfogtam a kezét és mentünk tovább.

Vihar készült. A hegyek mögül látszódtak a közeledő villámlások. Az ég kéksége a sötét felhőktől nem látszott. Fogalmam sem volt, hogy itt mi történhetett viszont azt tudtam, hogy pár napi élelmet kellett találni utána eltűnni innen. A romok alól emberi maradványok látszódtak, akik megégtek vagy pedig rájuk omlott az épület. Szörnyű látvány volt ez az egész. Újra megfogtam a medálomat és elrejtettem a ruhám alá. Még ha mindenemet el is vesztem, ezt az egyet valamilyen oknál fogva nem akarom.

Amíg én elmerültem a gondolataimban, Sophienak nem lankadt a tekintete. Figyelt minden mozgó dologra. Közben egyre erősebben kapaszkodott belém. A varjak károgása hallatszott, amikor egy férfi bukkant elő egy lónak a hátán, fényes páncélban. Éreztem, hogy a karomon egyre erősebb lett a szorítás. Ő is látta, amit én.

- Mit kerestek itt? - állt meg előttünk a lovas én, pedig magam mögé állítottam a lányt és a fejére húztam a palástot. - Minden nőnek és lánynak a kocsikon a helye.

- Milyen kocsik? - kérdeztem. Tudtam, hogy egy Lacarte-i katona áll velem szemben, hiszen az arany- piros páncélzat miatt össze se lehet keverni más nemzettel. Szóval a szomszédos császár az, aki megtámadta a Dorvent.

- Ha önszántatokból mentek, akkor nem esik bajotok. - mondta, de hogyan is hihetne az ember egy ellenséges katonának. Éppen ezért nem mozdultunk. Egyenesen a férfi szemébe néztem. Nem láttam az arcát, csak azt a bizonyos égszínkék szemeket, ami valahogy nem illett az összképbe.

- Miért bízzak meg egy ellenséges katonában?

- A haragunk nem ellenetek irányul, hanem a vezetőitek ellen. Más katona nem lesz veletek ilyen elnéző. - mondta és ezzel ott hagyott minket.

- Mi folyik itt Emma? Nem ölnek meg?

- Fogalmam sincs. De ha igaz, amit a katona mond, akkor az lehet az esélyünk arra, hogy kijussunk az országból és kezdhessünk egy új életet.

Talán túl naiv voltam, de ha volt erre egy kicsi remény is, akkor élni akartam vele. Hiszen, ha nem az emberek ellen irányult volna ez az egész, akkor miért égették fel a városokat?

- Emma... van még valami, amit nem mondtam el neked. El akarok jutni a császár elé. Én vagyok a víz elem, amire ő vágyik. Minden elem mellette volt. Az ő erdőikben született az első a fajtámból.

- Mármint?

- Mindig egy elem "Él". A föld és a levegő a császárt védik. A tűz és a víz elestek egy csatában.

- Ezt honnan tudod?

- Érzem. - mondta és a két tenyerét kezdte el nézni. Elég indok az nekem, hogy menni akar, de nem tudom mit gondoljak erről az egészről.

- Legyen így. - sóhajtottam mosolyogva. Végülis az én álmomba nem keverhetem bele őt is. - Akkor keressük meg a kocsit. Én elviszlek a császár elé, utána pedig szabad lehetek.

Lassan lépkedtünk a romok között. Nem akartam ennél több fájdalmat és azt se, hogy Sophie megsérüljön. Messziről már láttuk a kereskedő karavánt, aminek a végénél két nő beszélgetett a katonákkal. Érdekes látvány volt az egyszer biztos.

Amikor már csak pár méterre voltunk, akkor a katonák megindultak felénk. Kicsit megfagyott az ereimben a vér, de ezzel nem tudtam mit kezdeni, hiszen el sem tudom fogadni, hogy ezek a katonák nem akarnak nekünk ártani.

- A két kisasszony is velünk tart La carteba?

- Igen. Szabadulni akarunk ettől az országtól. - mondta lelkesen Sophie, miközben próbált kilátni a palást alól.

- Egy égszínkék katona küldött ide minket. - mondtam, mire erősen látszott, hogy a katona megfeszül.

- Ez esetben segítek felszállni. - mondta és a kocsihoz kisérve minket először Sophiet tette fel, majd nekem is kezet nyújtott.

Mielőtt felszállhattam volna hangos lódobogásra lettem figyelmes, ahogy a két katona is. Az a bizonyos katona volt, aki erre küldött minket. Felmásztam a kocsira és leültem Sophie mellé. Percek teltek el, majd a kocsi óvatosan elindult és már nem volt visszaút. Néztem a távolodó tájat és reménykedtem a jövőben. Közben éreztem, hogy egy fej a vállamra dől és tudtam, hogy Sophie már úton van egy olyan helyre, ahol megbecsülik.