Csendben ballagtunk egymás mellett. Igyekeztünk a városától minél messzebb kerülni. Nem tudom mi lehet a bűne, hogy ennyire retteg, viszont azt tudom, hogy ő sem maradhatott ott, ahogyan én sem. A városok porig égtek. Alig van néhány túlélő. A legtöbb nőt és kislányt magukkal vitték. Vajon milyen kegyetlen király lehet erre képes?

Az országunkat három másik nemzet veszi körbe és a negyedik oldalról a tenger van, amit sose láttam. Egy császári birodalom (Lacarte) és két királyi (Monaro és Fartande). Egy kis ország Dorven, aminek ha térképen nézzük, akkor nagyon rossz a helyzete. Három növekvő nemzet veszi körül, amik a területét akarják. Mivel a katonák mindenkit teljes egyszerűséggel megölnek, így valószínűleg a császárság keze lehet a dologban.

- Neked miért kell menekülni? - kérdezte a kislány.

- Kell? Hm... - keserű mosollyal az arcomon néztem rá. - Mert nem akarok fájdalmakkal és erőszakkal teli életet élni. Sosem kaptam szeretetet. Hiába csináltam jó dolgokat és tettem, ami helyes. Valahogy mindig így végeztem. - mondtam és megmutattam a zúzódásokkal teli combomat.

- Hasonlóak vagyunk. Mióta csak az eszemet tudom, azóta van ez így. Az emberek nem mondtak semmit csak bedugtak abba a kis lyukba és néha kaptam ennit. Fogalmam sem volt addig mi bajuk van, amikor az egyik... - mondta és vett egy mély levegőt. Igyekezet elnyomni a könnyeit. - Volt egy férfi, aki megpróbált az első vérzésem után... - Nem fejezte be a mondatot, de így is pontosan jól tudtam mire gondol. - Akkor annyira nem akartam azt az egészet, hogy az összes dühöm és félelmem kitört abban a pillanatba a testemből. A kezeimből apró csillámló fény jelent meg, majd egyszerűen tömérdek mennyiségű víz mosta ki az épületből a férfit és a két kint várakozó társát, akik azonnal megfulladtak. A falusiak csak arra lettek figyelmesek, hogy mintha egy folyó áradt volna meg, úgy ömlött végig az utcán.

- Mágia használó vagy? - kérdeztem tőle ledöbbenve.

- Valószínüleg...

Ezek után sok mindent kérdeztem meg tőle. Kiderült, hogy nem is olyan fiatal. Éppen egy nappal van a tizennegyedik születésnapja után. Csupán hat évvel vagyok nála idősebb, ami cseppet megrémisztett. Mindkettőnknek szörnyű múltja van, ami nem éppen olyan jó, hiszen kegyetlenek voltak az emberek. Az lenne a legjobb, ha a fővárosban szereznénk még élelmet és elhagynánk Dorvent. Egy messzi helyre menni és nyugodtan élni. Talán szerelmesnek lenni, de ez még számomra egy nagyon messzi történet.

Amikor besötétedett már nem volt annyi szerencsénk, mint nekem tegnap este, hiszen se barlang nem volt a közelben, se semmi. Még mielőtt lement volna a nap elfogyasztottuk a maradék élelmet. Mivel a hússal nem tudtam mit kezdeni, ezért azt már a város előtt eldobtam, majd az erdei állatok megeszik. Nem mertem tüzet rakni az elkészítéséhez, hiszen bárki kiszúrhatta a fényt a sötétben, amit ilyen időkben nem igazán akartam, hiszen bármikor elrabolhatnak.

Szorosan egymás mellett aludtunk Sophie-val, hiszen az éjszakák elég hüvösek voltak. Igyekeztem nem forgolódni, mivel nem igazán tudtam elaludni. Folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mi történt vele. Nem lehetett mindennapi élmény, ami történt. De hogy gondolhatok ilyeneket, amikor akár ez velem is megeshetett volna. Ebben az országban a nőket nem becsülik. Csak egy játékszer, amit a férfiak a saját szexuális és egyéb igényeikre tudnak használni, ami igazán elkeserítő. Veszélyben vagyunk minden egyes pillanat. Sosem tudhatjuk, hogy melyik sikátor veszélyes, ha rövidíteni akarunk. Bármelyik férfi megteheti ezt a nőkkel. Velem is csak azért nem történt meg, mert a földesúr lánya vagyok. De láttam nem egy lányt elhurcolni és hiába tettem ellene, akkor is én kaptam, hogy a városiak életébe szólok bele. Viszont már nem ott vagyok. Nem vagyok senki, aki miatt nem érhetnének hozzám. Kissé rettegtem a másnap reggeltől, de muszáj voltam aludni hiszen nem hagyhattam, hogy megzavarjanak a dolgok. Lebeg előttem egy cél, amit igenis létre kell hoznom, ha már kaptam az élettől ilyen nem mindennapi lehetőséget, hogy megszabaduljak azoktól, akik bántottak és hagyták, hogy bántsanak.

[...]

Másnap a fővároshoz közeledve figyeltem a rajta keresztül futó folyót, aminek az erdő keresztezte az útját. A napfény csillogtatta meg a vizet, ami akkor teljesen megmelengette a lelkemet. Csak néztem, ahogy a lágy sodrás simogatja a partot. Elmerültem a látványba. Viszont menni kellett tovább. A lábaim, bár már elfáradtak, de akkor sem állhattunk meg. Sophie sem panaszkodott, annál inkább volt beszédesebb kedvében. Mindent elmesélt, amit az erejéről tudott. Érdeklődve hallgattam, hiszen sokkal oldottabb volt a hangulata, mint eddig, aminek nagyon örültem.

- Emma. - kiáltotta a nevemet mosolyogva, majd vissza fordult felém. Látom a fővárost. Az arca ragyogott az örömtől, de engem elfogott a kétej. Mi lesz, ha elkapnak minket? Viszont azzal lehet kijutnánk ebből az országból. Nagyobb valószínűséggel rabszolgák lennénk, de kitalálnám, hogyan szökjünk meg. - Siessünk. Éhes vagyok.

- Megyek már. - Kivertem a fejemből ezeket a furcsa gondolatokat, majd elhagytuk az erdőt és a poros föld úton haladtunk tovább a város irányába. 

 Az aggodalmamat nem tudtam eltüntetni, de nőként nem tehettem mást.

Boldog Nyuszit mindenkinek!

<3