Mikor elég mélyre értem az erdőben, akkor lassítottam a lépteimet és a kezemet a tüdőmhöz kapva kapkodtam a levegőt. Idáig még sosem jutottam. Ismeretlen volt a táj, ami ijesztő volt kissé, re a remény a szabadságra egy pillanat alatt elfeledtette velem. Szabad akartam lenni, ezért a fájdalommal nem törődve tovább mentem. Nem tudtam, hogy hova érkezem, de mindenhol jobb, mint ott.

A város a határ közelében volt, de mégis kevés katonai felszereltséggel bírt. Valószínüleg most már az emberek többsége halott vagy pedig fogolyként végezték és nyilvános kivégzés közepette fogják elmondani az utolsó imákat. Igyekeztem ezektől a gondolatoktól megszabadítani a gondolataimat és megnyugodni. Már többet nem kell visszamennem oda, amiért hálás vagyok ennek az egésznek. Ahogy légzésem visszatért a normális ritmusba, megpillantottam a kezemben maradt kosarat. A gyomrom vészjósló jeleket adott. Régóta üres volt már. A hátam mögé néztem és egy pillanatig hallgattam a csendet. Senki ember fia nem volt a közelben. Csak a madarak énekét és a fák susogását hallottam, ami éppen elég volt ahhoz, hogy nyugodtan tudjak leülni falatozni. Ahogy az első falatot lenyeltem a frissen sütött kenyérből a könnyeim elkezdtek potyogni. Régen volt már, hogy ilyen finom ízt és puhaságot érezhettem. Legtöbbször olyanokat kaptam meg, amik pár naposak voltak és nem fogyott el. Vagyis a maradékon éltem, ami igazán leterhelő volt az én fejlődő szervezetemnek.

Evés után egy pillanatra lehunytam a szememet, vagyis legalábbis úgy gondoltam. A fáradtság és a lelkem lassú megnyugvása az álmosság vette uralma alá a testemet. Pihe könnyűnek éreztem magamat és évek óta először álmodtam is. Egy édes álmot, ami minden vágyam ebben az életben és már félig a megvalósításánál jártam.

Amikor legközelebb kinyitottam a szememet a nap már a hegyek mögül még félig megvilágította az erdőt. Lassan felálltam és jajgatva tapasztaltam, hogy az összes létező porcikám a fájdalomtól sajog. Aznap estére keresnem kellett egy fedett helyet, ahol nyugodtan megpihenhettem. Volt a hegy lábánál egy alacsony barlang. Minden reményem volt ez a hely, hiszen egy medvének kicsi, viszont egy farkasnak már annál inkább megfelelő lenne. Halkan leültem öt-hat méterre a bejárattól és lassan újra lehunytam a szememet. Kimerült voltam és meggyötört. Szükségem volt a pihenésre, hiszen hosszú út állt még előttem.

[...] 

Másnap reggel, amikor a világosság elkezdte bántani a szememet egy pillanatra nem tudtam, hogy hol vagyok. Utána gyorsan rájöttem, hogy már nem abban a cella szerű szobában vagyok, hanem úton a boldogság felé. Pár percig még figyeltem az erdőt, majd egy apró fehérséget pillantottam meg a bokrok közé beugrálni. Lassan felálltam és a fájdalom újra átjárta a testemet. Közelebb mentem a bokorhoz és egy rémült nyúl nézett vissza rám. Gombszemei megcsillantak a reggeli fényben. Legszívesebben alaposan megszeretgettem volna, de amikor közelebb léptem még egy kicsit, akkor ijedten elrohant és egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. Vajon így nézhettem ki minden alkalommal, amikor megpróbáltam elmenekülni?

Felkaptam a kosaramat és elindultam tovább. A csend cseppet ijesztő volt, ami körül ölelte az erdőt. Sehol nem láttam állatokat ezek után. Elmenekültek már a sikolyok hallatán vagy pedig még nem ébredtek fel? Egyedül a madarak éneke, majd a szárnycsapása és egy-két ág roppanása törte meg a csendet. Bizonyos szinten ez talán megnyugtatóan kellene, hogy hasson rám, de nem tudtam megnyugodni teljesen. Még nem.

Figyeltem a tájat, ahogy a napsugarak megcsillantak a reggeli harmaton. Nem tudtam elhinni, hogy megtörténik ez az egész, de ennek egy bizonyos szinten örültem. Menet közben a nyakamban lógó ékkő medált fogtam, amit még születésem után nem sokkal kaptam. Talán ez volt az utolsó ajándék a családomtól. Ezek után a kín és a szenvedés jutott nekem. Próbáltam elűzni ezeket a gondolatokat, de ott lappangtak a tudatalattimban. Nem akart kitisztulni a gondolatom. Csak erre tudtam gondolni, ahogyan megtettem egy újabb mérföldkövet, majd még egyet és még egyet. Ahogyan közeledtem egy városhoz éreztem az égett fa és hús keverékét. Megszaporáztam a lépteimet, de a mellkasom összeszorult és azt kiáltotta ne. Csak ki kellett volna kerülnöm és mennem tovább. Viszont nem ment. Lassan lépkedtem ki az erdő oltalma alól és a lerombolt és porig égett város látványa terült elém. Volt néhány túlélő, aki másokat mentett ki a romok alól. Mindenki összefogott, hogy megtudjon másokat menteni. Ilyesfajta szeretet még nem volt alkalmam tapasztalni.

Közelebb érve a városhoz a szag egyre rosszabb lett. A város határánál már csak egy épület volt félig meddig épen. Egy kis ól szerű tákolmány, amiből egy vékony hang szűrődött ki. Segítségért sírt és könyörgött. Óvatosan megközelítettem, majd figyeltem minden rozoga részre még mielőtt engem is maga alá temetne ez az egész. Arrébb löktem pár gerenda maradványt, majd bejutva az épületbe, megpillantottam egy hófehér hajú kislányt, akinek a kezei és a lábai is láncra voltak verve.

- Kisasszony? - kérdezte remegő hanggal.

- Segítek neked. - mondtam és közelebb léptem hozzá, de megállított.

- Ne... - mondta és könnyező szemekkel a kezeit figyelte. - Több embert öltem meg. Kivégzik, ha kiszabadít innen.

- Nem vagyok én abban biztos. De ha ennyire ellenkezel, hogy itt szabad legyél, akkor miért nem jössz el velem? A fővárosba menekülök. - mosolyogtam rá lágyan, mire neki felcsillant a szeme.

- Elmehetek innen? - hitetlenkedve nézett rám.

- Igen.

- Köszönöm... Köszönöm...- mondta hálálkodva én, pedig még nem tudtam, hogy azzal, hogy őt magam mellé állítom az mekkora bonyodalmat fog számomra és mindenki számára okozni.

Halkan kiszabadítottam, majd a palástomat rá terítve elrejtettem a haját. Ugyanolyan, mint én, de nem tudtam még miért. Azt akartam, hogy velem maradjon és együtt haladjunk egy szebb jövő felé. Neki is kijár a boldogság, mint nekem.

- Miért nem félsz attól, hogy elrabollak vagy valami? - kérdeztem, amikor sikeresen vissza jutottunk az erdőbe.

- Nem, mivel ennél a helynél minden jobb lehet. Itt bántottak és megaláztak. De talán minden az én hibám. Ha nem születtem volna fehér hajúnak, akkor minden olyan lett volna, mint a többi gyereké. Az ellenség katonája megtalált, de megijedt, amikor meglátta a hajam színét és elmenekült.

- Sose hallottam még ilyenről. - mondtam, majd a csend és a titokzatosság leple telepedett ránk. Nem tudtam, hogy tegyem fel a kérdéseimet és valószínűleg ő is így érzett.