Lélegzetem egyre nehezebbé vált, ahogy a nagy behemót rám esett. Menekülnöm kell. Ez így nem mehet tovább. Élni akarok, de nem így. Minden egyik pillanatról a másikra történt. A háború villámcsapásként ért minket. A hadsereg és a nép felkészületlen volt. Viszont számomra ez jelentette az utolsó reményt. Minden porcikám megfeszült, amikor meghallottam a harang hangját, ami a menekülésre késztette az embereket. A hatalmas fák közé menekültek, hogy mentsék a nőket és a gyerekeket. Senki nem akart meghalni, de mégis ezrek vesztették életüket ebben a másfél hétben.

Egy kiabálásokkal és sértegetésekkel teli reggelen, mikor a piacra igyekeztem, hogy a reggelihez valót megvásásroljam. Minden ugyan olyan hangulatú volt, mint minden nap. Az emberekkel teli piacon a zsebtolvajok lesben figyelték a figyelmetlen járókelőket. Általában gazdag nőket találtak meg, de az is előfordult, hogy egy férfi embert találtak meg, aki éppen a mátkájának akart valami szemre való csoda ékszert venni. Az ilyeneken mindig látszott, hogy éppen mennyi lapul a zsebük alján. Viszont én nem lehettem óvatlan, hiszen ilyenek után általában a testem tele van zúzódásokkal és apró hegekkel, amik amilyen kicsik annál jobban fájnak. A félelem a fájdalomtól felébreszti az éberségemet bármennyire keveset vagy éppen egyáltalán nem aludtam az éjjel. Az arcom éppen a reggel kapott pofontól égett, amit az apámtól kaptam, mert nem illően viselkedtem az ő elmondása szerint. Talán igaza volt, de ezekbe már pár éve nem tudok belegondolni. Egyszerűen képtelen vagyok az érzelmek kimutatására. Feleslegesen erőltetném meg magam, mivel csak az a megfelelő számukra, amivel az ő véleményüket támogatom és semennyi ellenállást nem tanusítok. Addig csendben vannak. Pontosan jól tudom, hogy ez így nem működik, de nem tudok elmenekülni.

Az apám egy kis város földesura és mindenről tud, ami a városban történik vagy beszélnek. Éppen ezért felesleges eltakarnom az arcomon a sebeket és a foltokat, hiszen vele senki nem mer szembeszállni. Gyűlölöm ezt az egészet. csak szabadulni akarok, ami nem igazán sikerül. Eddig három alkalommal próbáltam meg elmenekülni. Valahogyan mindig a fülébe jutott a történet és mindig a padlón kötöttem ki, a vérembe és a könnyeimben fetrengve. Nem akarom ezt negyedjére is átélni. Csak szépen elfogadom a nekem szánt szánalmas sorsot és elmerülök ebben az egészben. Talán abba marad ez az egész, de nem tudhatom pontosan.

A pék keserű mosollyal üdvözölt. Látta az arcom, ami nem éppen festett a legjobban. A gyümölcsös a hentes ugyan így reagált, de tudtam jól, hogy senki nem segített. Féltették a családjukat és kellett nekik a föld, hogy élhessenek és művelhessenek. Tudtam jól, hogy egyedül vagyok mégis minden egyes alkalommal, amikor a tömegben voltam reménykedtem, hogy valaki megragadja a karomat és azt mondja: "Megmentelek!" Már az sem érdekelt volna, ha csak el akar rabolni és eladni engem, mert minden sokkal jobb, mint a mostani életem valaha is lehet. Menekülni akarok.

Megállok a piac közepén és az égre tekintek, ahol a madarak könnyed gondatlansággal élnek és eljutnak a világ legkülönbözőbb pontjaira csak néhány szárnycsapással. Madárrá akarok változni és elmenni innen. Nem akarok ebbe a fájdalomba belehalni. Látni akarom, hogy mi van a hegyeken túl és az óceánt. A hatalmas vizet, amiről mindenki beszél. Utazni akarok, de nem tehetem. Vaskos fém láncok tartanak a fogságban és semmi esetre sem eresztenek el.

Mikor mindent beszereztem, amit a családom az asztalon kívánt látni, elindultam vissza az elméletileg "otthonomnak" nevezett épület felé. Megfigyeltem minden egyes apró fűszálat és virágot. nem tudhattam, hogy látok- e ilyet a közeljövőben. Minden egyes kék ég alatt töltött pillanatot az emlékezetembe akartam vésni. A hatalmas fák látványa a szabadság érzetét keltették bennem, hiszen csak el kellene szaladnom, de nem tehettem. Mivel az épület messzebb esett a várostól, de pont eléggé közel, hogy az alakom távolról még kirajzolódjon még az éjszaka leple alatt is. Mindig volt valaki, aki meglátott és mivel az apám az első embert, aki jelezte a szökésemet jutalomba részesítette, ezért mindenki figyeli a lépteimet. A pénz nagy úr ebben a városban. Mindenki azon volt, hogy kiből csinálhat magának és a családjának pár aranyat, hogy ne legyen gondjuk ezzel az egész élettel. Ha már egy nappal több élelem jutott az asztalra, akkor már mindenki "gazdagabbnak" érezte magát. Nem gondolhattak olyanra, hogy barátság. Ha vétkezett, akkor jelezték és jutalom ütötte meg a markukat. Talán félig érthető is ez az egész, hiszen egy szerető és elfogadó családban mindenért foggal körömmel küzdenék én is, de ebben nem.

Félúton járhattam, amikor az a bizonyos harang szólalt meg, amit sose hallottak, de mindig tudtuk mit jelez. A lépteim abba maradtak. Visszapillantottam a városra, ahol mindenki fejét vesztve kezdett el rohanni. Az ellenséges ország katonái közeledtek. Itt az alkalom, hogy megmeneküljek ettől az egésztől és végre szabad lehessek. Sokkal jobban járok, ha megölnek vagy elfognak, mivel nő vagyok.

Egy pillanatig haboztam, majd a lábaim ösztönösen rohanni kezdtek az erdő felé, ami távol volt, de előnyöm lehet. Rohantam, ahogy tudtam. jelenleg már semmi nem számított. Szabad lehetek és csak ez számított. Mindegy milyen módon vagy milyen áron. Szabad lehetek. Nem kell ebben a zsarnokságban élnem tovább hiszen, amilyen felkészületlen volt erre a város, annyira fogják porig rombolni. senki nem fog senkinek sem segíteni. Mindenkinek csak a saját családja és értékei számítanak.

Beérve az erdőbe éreztem, ahogyan az ágak megvágják a lábamat, de csak rohantam tovább, ahogyan csak a lábaim bírták. Sikoltozások és lódobogás hallatszott a városból. Gyorsan odaértek. Lódobogás hangja keveredett az emberekével, akik tudtam, hogy oda fognak veszni. Önző voltam, de magamat akartam először menteni. Nincs másodszor félreértés ne essék. Senki nem segített rajtam, így én se segítek senkin. Viszont egy pillanatra megálltam és vissza néztem. Már a várost nem láttam csak a lángokat, ahogy az apró házakból fel-fel kaptak és hatalmas füsttel jelezte, hogy senki ember fia nem lesz képes megmenteni őket.