Kikeltem az ágyból és beigazolódott, hogy nővérnem igaza volt, ugyanis borzalmasan szédültem. Az ablakkeretre kapaszkodva felléptem a párkányra, majd leültem. Alattam az emberek észre se vették a lábát lógató tizenévest, akinek holtteste hamarosan díszíteni fogja a járdát. 

Tévedtem. Lolita észrevett és azonnal a szobám felé kezdetett rohanni, hallottam a lépteit. Lerántott a földre és odanyomott.

- Gertrúd megőrültél? Le is eshettél volna, te idióta!

- Azt is akartam...

Hamarosan megjelent mindenki a szobában. Felőlem érdeklődtek, becsukták az ablakot. Újra magamra mardtam kicsit sem kellemes magányomban.

Az ajtó hamarosan nyílt és egy magas, iszonyatos vigyorú fiú lépett be rajta. Bátorffy Dániel.

- Hallom szépségem meg akartad ölni magad. Hidd el soha sem fog sikerülni. Legfeljebb, ha megöl valaki, az én leszek.

Nagyot nyeltem és a másik oldalamra fordultam.

- Hátat fordítasz a királynak, hercegnőm?!- kérdezte ijesztően színtelen hangon.

Felültem az ágyban.

- Miért nem hagysz békén? Semmi közöd hozzám, nem is ismersz és máris meg akarsz ölni. Végezni akarsz velem, pedig azt sem tudod ki vagyok!

- Tudom ki vagy szépségem...

- Honnan ismersz?

- Nem mondhatom meg ki vagyok. Muszáj megöljelek...

Aztán kiment. Semmi fojtogatás vagy ölési szándék, csak elment. Elaludtam.

Amikor felébredtem az orvosok éppen a pszichológussal tárgyalták az esetem. A nő szimpatikus volt, de úgy gonoltam, jobb lesz, ha csak azt mondom meg, hogy meg akarnak ölni. Nem akarom még egy ártatlan ember halálát.

- Tehát te vagy Budai Gertrúd, az én nevem Falus Gizella.

Kezet ráztunk és miegyéb. Megkérdezte, hogy miért akartam kiugrani az ablakon.

- Tudja engem legalább egy hete meg akarnak ölni.

A kijelentésemre nagy szemeket meresztett, de mondjatok olyan embert aki ezt nem vonná kétségbe.

- Ki az?

- Egy, egy... osztálytárs. Akinek elmondtam, megölte.

A nő elborzadt és azt mondta, jobb lesz, ha pihenek, később visszajön. Újra keserű magányomban maradtam.