Élt egyszer egy tehetséges ciprusi szobrász Pygmalion. Bár ifjú volt, nem akart megházasodni mivel mélységesen megvetette a női nemet.  Csalfának és bujának tartotta őket, akik csak keserűséget okoznak a férfiaknak. Számára, csak a szakmája volt szent, ezért elhatározta, hogy másoknak is bebizonyítja; az ő keze munkája sokkal szebb és különb bármely nőnél. Elkezdett hát egy női szobrot faragni, hosszú éjjeleken és nappalokon át, egészen addig míg a mű tökéletessé nem vállt s aki meglátta, gyönyörű hajadonnak vélte, aki egy könnyed mozdulata közben márvánnyá dermedt.

 Célját mégsem érte el, mert reménytelenül beleszeretett saját művébe, mely talán a női nem bosszúja volt. A szobor hideg ajkára csókokat hintet, fehér, márvány testére a legpompásabb ruhákat aggatta és a legdrágább ékszerekkel halmozta el s állandóan azon gondolkozott mennyire örülne, ha élne.

Ciprus a szerelem istennőjének szülőhelye volt, így a neki rendezett ünnepek itt valóban szentnek számítottak. Pygmalion sem maradhatott ki az ünneplésből. Aphrodité istennő színe elé járult és imádkozott. Olyan feleségért fohászkodott, aki a szobrához hasonló, mert valódi vágyát még csak kérni sem merte. Az istennő azonban ismerte a szobrász szívének igazi kívánságát.

Amint hazaért, Pygmalion útja egyből a szobrához vezetett. Ahogy megcsókolta az ajka vörösödni, bőre pedig melegedni kezdett és sem szobor sem márvány nem volt többé már, hanem hús és vér és egy asszony, Aphrodité ajándéka.

 Pygmaliont és Gakateát maga az istennő adta össze, ezért fiúkat az ő városáról nevezték el, Paphosnak.