Tíz perc kell a tökéletesre főtt spagetti tésztához. Ennek ötöde már elég, -azaz kettő perc- ahhoz, hogy egy életre a szívünkbe zárjunk, vagy épp meggyűlöljünk valakit. Ha a kettőt megszorozzuk, hogy aztán húsz percet kapjunk rendelkezésünkre válik az az idő mennyiség, amely alatt Lehel és a sápadt gal bement és kijött Raffael legnagyobb gyógyszer bankjába öt telepakolt zsákkal az oldalán, melyek segítségével később üzletelhettek a sariéli maffiával. Mindezek a felsoroltak persze aligha kapcsolódnak a történtekhez, ez ellenére Ozora elméjében mégis végigpörögtek talán csak tudatalattija fejtegetéseként, mennyire abszurd is a helyzet, hogy mind ezen említettek mellett csak negyven perc üldögélés után szánták meg végre egy nadrággal. Persze a szellemi hibát az is könnyedén okozhatta, hogy az említett ruhadarabot öt perce még Lucifer viselte, mely tevékenységét -megpillantva Ozorát minden tiltakozás és kérés figyelembe vétele nélkül megszüntetett, s akkorra már egy száll boxeralsóban és bakancsban mászkált körbe-körbe.

- Az ingjét legalább igazán megtarthatta volna...- sóhajtott Ozora kínos mosollyal az arcán. A boxeres gal vállára csapott fegyverével elég röhejes látványt nyújtott, s jó eséllyel az ébredéstől egyébként is zavarodott „ex alvó" galokat még jobban összezavarta.

- Mi van?! Mit nézel?- lépett az egyikük felé hirtelen az emlegetett bárány, mire az –bár Lucifernél jóval magasabb volt- riadtan hőkölt hátra.

- Mi van?! Van valami baj a testemmel?! Valami nem tetszik?!

Ozorából előtört a nevetés.

- Szép első emlékek- mosolygott- Valaki állítsa már le, hogy ne terrorizálja szegény szerencsétleneket!

A mellette ülő Tabita végre megengedett egy mosolyt majd ismét csak komolyan Ozorára nézett, szemei még vörösek voltak a sírástól. Miután Ozora visszatért, ő pedig lerohamozta nem nagyon beszéltek, körülöttük túl nagy volt a nyüzsgés ahhoz. Ádám ezúttal is bizonyítványt adott vezetői képességeiről, s a szavalnok szerepét átvéve valami beszédfélét intézett a felébredtekhez. Talán valami magyarázatot- gondolta Tabita- Hisz a legtöbb gal elveszti alvósága emlékeinek nagyját. Szerencsések, hogy máris van kire támaszkodniuk.

- Mégvést mi ezte?!- kiáltotta egy dühös gardi a tömegből. Az arca csupa vér volt, s bár valahonnan már szerzett a fejére egy kötést nem lehetett megmondani az a vér a sajátja volt e.

Ádám nem fordult el felé csak a tekintete siklott szemei sarkába. Bár a sajátlábán állt, ő sem úszta meg könnyebben, maga is több sebből vérzett-, de mint élő és felületesen összefércelt nem lehetett oka panaszra.

- Mi ezte tébolyultatság?!- folytatta a gardi- Gal'ombok lepaktáltitok mészárosunkinkkal?!

Fegyverét az egyik említett „mészárosra" emelte. Az csak zavartan és félelemmel telve pislogott rá lassan meghátrálva a guardieli színe elől. A fenyegető szavakra több ember tekintete is felemelkedett igazat adva, és várakozóan nézett a lázadó galateákra.

- Úgyvást van'! Őktök rengetegsok vérünktek lemészár'oltak!- kiáltotta egy másik szintén felemelve a fegyverét, kinek vékony, görbelába volt, mely erősen remegett a kimerültségtől.

- Ők mások, mint akikkel az előbb harcoltunk!- kiáltott közbe Ádám- Tegyétek le a fegyvert!- parancsolta.

- Mégist mibenvést?!

- Ők élnek!- a lázadók atyjának hangja, akár a guruló vasakkal megrakott hordó dörgött át közöttük- Veletek emberekkel ellentétben egy galateának kétszer kell megszületnie! Ők most születtek meg másodszor! Máris megölnétek hát egy újszülöttet?!

- Egyszer a test, egyszer a lélek- suttogta Tabita a Tanától tanult szavakat pisze orra alatt.

Ám a választól a gardik tekintetei nem lazultak fel, de legalább újabb harc nem tört ki közöttük. A véres dühösen lábai elé vetette a fegyvert majd hátat fordított és a bánya felé indult. A legtöbben követték a példáját.

- Úgy tűnik ezzel gondunk lesz még- sóhajtott Ozora. Valamelyest megkönnyebbült, bár a többi szemlélővel ellentétben ő nem izgult túlságosan az esetleges újabb vérengzés kitörtén, hisz eleve úgy gondolta, ha a dolgok elfajulnak, ő könnyedén gátat szabhat egy újabb harcnak. Feltéve, hogy használja e AZt. De utólag már nem is látta valószínűségét, hogy használni akarta volna... hisz mintha most szunnyadna benne vagy még inkább, mintha szent eszközzé vált volna lelkében, melyet nem használhat többe szent célok nélkül.

Tabita tekintete ráfordult majd komoly hangján eldördült a kérdés, melyet Ozora annyira szeretett volna elkerülni;

- Mi történt valójában?

Az ifjú tekintetét elterelte, lehetőleg semleges irányba. Először a földet választotta, de végül pillantása a felébredtekre tévedt. Milyen abszurd...-gondolta- farkasokból lett birkák.

- Alámerültem- szólalt meg végül a lány szemébe nézve- Igen, azt hiszem ez a legjobb szó rá. A sérüléseim olyan súlyosak voltak, hogy talán ahogy itt gyengültem- pillantott a földre- ott felerősödtem- szeme felemelkedett elképzelt fekete napja irányába- És megtaláltam.. AZt.

Tabita feszülten várta a folytatást, de végül sürgetésbe bocsátkozott;

- És??? Mi volt az?- kérdezte zöld tekintetével cikázva az ifjú arcán. Ozora ismét csak hallgatott, gondolataiban eljátszott a történtekkel és szelleme ismét alámerült az emlékekben. A boldogság kicsordult az arcára s szelíd, felhőtlen mosolyra húzta azt, míg Tabita csak még zavartabban és türelmetlenebbül bámulta őt.

- Van egy bátyám...- a sápadt hangja meleg és könnyű volt, akárcsak nosztalgia felhői, s tekintete ide-oda mozgott, ahogy emlékképei közt kalandozott- Rettentően kedves és érzékeny.. És van egy másik is, kissé magának való- nevetett fel- Igen ő azt hiszem egy kissé mogorva!

Tabita szemöldökei összehúzódtak.

- Mégis mit jelent ez?- tátogta mire Ozora csak rápillantott. Mosolyában a kék szemek csillogása szomorúvá vált, még ha ő maga vidám is maradt.

- Az álmaim... minden...- hangja lassan halkult- Nem álmok voltak! Emlékek. Már emlékszem rájuk. Volt családom, testvéreim, apám és szülőanyám..

Azt kérdezed, hogy miért?

- Csak valamiért mindez szétszakadt- hangja elhalkult majd komoly arccal a lányra pillantott- Már emlékszem. És tudom, nem vagyok galatea, és nem vagyok ember.

- Akkor mi vagy?- a lány a homlokát ráncolta, szerette volna megérteni mindazt, amiről Ozora beszélt és tudatosítani magában. S még ha furcsának is tűntek a szavak.. De az imént történtek után? Persze, hogy hitt neki!

- Nem tudom... talán valami a kettő közt. Talán valami a kettőn túl. De tudom kik tudhatják. Csak azt nem, hol vannak.

- Szerinted kiderítheted? Eddig könnyű volt az árnyékok közt bujkálni kerületről kerületre, de mostantól minden sarokra kerül izzó!

Ozora elnémulva bámult a körülöttük mozgókat figyelve. Lassan megkezdték a holtestek összegyűjtését és a sebesültek ellátását és elszállítását. A föld alól kimerészkedő asszonyok és gyerekek ideje volt ez, akik néma s alázatos gyásszal végezték a munkát.

- Szerinted hány a halott?- kérdezte a sápadt.

- Pff!- sóhajtott Tabita- Mit tudom én. A kis szerzeményeiddel biztosan többen vagyunk, mint voltunk- mondta majd hangja elkomolyodott- De sok.

- Mennyire sok?

- Sok.

- Értem...- Ozora tekintete végigfutott a földön. Egy sötétszőke asszony feléjük is megindult, de Ozora intett, hogy jól vannak.

- Most mi lesz?- pontosan tudta, hogy mi következik, hisz a sápadt fejből tudta a teljes tervet. De meg kellett kérdeznie, hallani akarta, ahogy a vörös hangján az ismert menetrend visszaköszön.

- Most fellélegzünk- kezdte el az- És ha vettünk egy jó nagy levegőt, bár az nem itt a legszerencsésebb,- mosolyodott el féloldalt- Akkor irány föl Sariel. Legalább benézhetünk az öreghez.

A fiú csatlakozott a félmosolyhoz;

- Jól hangzik! Amúgy meg imádom a rivaldafényt!