Mindig ugyanazt a könyvet olvasod! jelentette ki Ozora ifjabbik bátyja mellett ülve. Fejük felett a fa árnyékot adó lombja finoman mozgott a lágy szellőben, mely kellemes cirógatásával megkönnyítette a nyári nap szórta forróság elviseltét, s a levelek közt átszökő sugár fénycseppeket szórt az arcukra. Felettük egy ágon Ozora madárkája ült időnként fel-felcsivitelve. Számára Ozora kis zacskó eleséget hozott, melyet épp apró kis markai szorításában tartott s mélyreható érdeklődéssel figyelte az azt összeállító magvakat. Kifejezetten örült a madárkának, hisz rajtuk kívül semmi más nem élt arrafelé, még az egészen apró létformákat is figyelembe véve. Persze ez nem azt jelenti, hogy a testvérek hiányolták volna a civilizációs élet kínálta körülöttük nyüzsgő embertömeget. Nem. Ők csak szerették a madarakat.

Mi mást olvassak? Ebben minden benne van felelte a báty felpillantva az ölében tartott végtelenkönyv fölül. Az említett olvasmány két különálló, fekete lapból állt, melyekre finom, vörös bőrkötés került. Egymás közeledtében halvány fény fogta össze őket s lapokat jelenített meg, melyek számának soha sem volt vége, így megadva az eszköz találó nevét is. Ha az olvasó balra pörgette, akkor a lapok örökösen pörögtek balra érzékelhető halmozódás nélkül. Ha jobbra tette ugyan ezt, akkor mindez megismétlődött a jobb irányba.
A fiú keze rutinosan forgatta az eszközt, s könnyedén eligazodva pörgött az oldalak ezrei között. Elohim komoly, szinte felnőtt arccal olvasott, fekete szemei mégis elkalandoztak s Ozorára szálltak. Azonnal feltűnt fényüknek az annak fehér tincsei közt ragadó pár fűszál, százszorszép és az az apró, törékeny ágacska, mely végén még egy pindurka zöld levelecske és hajladozott.

Minden? kérdezte a magjai közt eltűnődő kisfiú hitetlen, kerek pillantásokkal.

Minden felelte a testvére.

Akkor te is és én is benne vagyunk? folytatta a kíváncsi sápadt csillogó szemeit vérére emelve. Azt kissé váratlanul érte a kérdés, de csak szelíden elmosolyodott.

Nem. Mi nem.

Akkor ez egy buta könyv! jelentette ki Ozora határozottan. Az apró pinty a fiú apró fejére szállt, mire a gyermek lelkes némaságában még a szája is tátva maradt. A madár tavasz fakasztó hangján felcsicsergett majd a fiú karjai közé szökkent, hogy a benne tartott magokból csipegessen. A félelemtől, hogy a csöppnyi teremtményt netán elriaszthatja, a kis Ozora még csak meg sem mert rezdülni.

Elohim szeretettel elmosolyodott a szavak és látvány együttesén majd ujjaival finoman közelítve megsimogatta a madárka csepp kis fejecskéjét. Az zavartalanul csacsogott tovább, apró fekete szemeivel hol az egyikük hol a másikuk felé kapva.

Ne aggódj. Nem fél tőlünk nyugtatta meg öccsét- A szemünkből tudja, hogy nem ártanánk.

Ozora továbbra is csak hatalmasra nyílt kék tekintetével bámult.

A madárka szerepel a könyvedben? suttogta végül.

Igen. A madárka része a világnak. Mi azért nem vagyunk benne, mert mi nem vagyunk a világ részei- ujjai lassan haladtak végig a madár kis koponyája felett, majd lecsúsztak annak vöröses hátára.

Akkor ez egy buta világ!

Elohim ismét csak elmosolyodott a kisfiú szavain. Bal kezével végig simított öccse fehér fürtös buksiján majd saját fejét az övére hajtva nézte a kis pinty falatozását.

A másik Elohim benne van? suttogta a fiú.

Igen.

Te olyan szeretnél lenni, mint ő, ugye?

Nem. Én jobb akarok lenni. Minden elődömnél.

Ahogy Ozora elérte a fekete napot az emlékek árama hirtelen túl intenzív lett ahhoz, hogy képes legyen megérteni őket. Az információ áradata elsuhant lénye mellett, míg ő csak süllyedt és süllyedt, egyre mélyebbre, mígnem teljesen alámerült a fekete égi korong izzó tüzében, s akkor testét eltöltötték annak lángjai. S elméje harsogott; Elohim?! Hol vagy Elohim? Hol vagy most testvérem? Merre talállak? Amorf teste még mélyebbre süllyedt a napkorongjában Hol vagy most?! míg nem már Elohim?! az összes érzés Merre vagy? emlék Merre? vagy látomás Hol? elemésztődött a sötétségben.

Meg kell fogalmazódnom.

Alakja hamarosan tisztulni kezdett s teste apránként visszaszerezte eredeti alakját. Melegséget érzett, mintha a fény egészen közelről perzselné a bőrét, s ez egy cseppet sem érződött fájdalmasnak. Lassan kiegyenesedett, hirtelenjében mindenét olyan könnyűnek érezte, hogy már-már szinte tudta, hogy talpa nem ér talajt, s ő maga lebeg. De hol van? Szemhéjai, mint a sodródó felhők emelkedtek el szeme világa felől s ekkor látta csak, hogy visszatért a harc mezejére, s nem akképpen, ahogyan elhagyta azt. Teste mint aranyból és fényből szőtt diadal, ragyogott a halál áztatta puszta színe felett. Megragadva a fekete napot, megragadta a magában rejlő részt, s ő maga vállt fény gallá, feltörő ragyogásával egy pillanatra elvakítva a tekinteteket. A harc megállt alatta. Míg a lázadók döbbent tekintetükkel meredtek rá, addig az alvók lassan megfordultak feléje, s a le-lecsukódó szemek pillantása mögé ömlő fény, felébresztett valamit bennük. Az ébredező galateák zavartan egymásra pillantottak majd lépteik párosával megindultak a fénygal irányába. A sápadt ragyogása, pedig lassan kihűlt, ahogy a kőre pattanó parázs tüze is kialszik magában, s az iménti fény ép hússá vált testében, ő maga pedig aláhullott a magasból.

Miért sírsz Ozora?

csengtek fel fülében anyja szavai, miközben az arcán átsiklottak a meleg cseppek. Hogy miért? A becsapódást furcsa mód meg sem érezte a sápadt, bár nem is igazán esett nagyot. Helyette egyszerűen csak arra eszmélt, hogy már a földön fekszik. Anyaszült meztelen teste fehérségével kirikított a piszokból, s körülötte feketére perzselődött a talaj. Az alvók tőle jó harminc méterre álltak meg félkörbe fogva őt. Talán különös, de Ozora nem érezte, hogy szégyenkeznie kéne vagy zavarban lennie helyzetében. Fesztelenül ült fel s nyugodt tekintetével körbenézett az alvók seregén, kik már nem is igazán voltak alvók. Ekkor arra gondolt, szokásához híven szónokolhatna is valamit, de szívében nem érzett rá felhívást. Visszaheveredett hát a földre, s tenyereivel végigsimított az apró kis szemcséken maga mellett majd szorosan beléjük markolt. Visszatért. Ez pedig valós.
Lehunyta a szemét, s csendben, eltöprengve figyelte a napfény meleg érintését bőrén. A markában tartott kavicsos morzsalék ellenére nehéznek érezte a fejét, s bódultnak, mintha megint csak egy illúzióban lenne a valóságot nem is ismervén.
Valahonnan messziről a nevét hallotta egy kiáltásba foglalva. Zavartan felkapta a fejét mire már a nyakába ugrott a hang tulajdonosa. A sápadt szinte még semmit sem fogott fel a mellkasára szoruló vörös hajkoronából és az őt szorító remegő test feszültéből mikor azok gazdája már szavakat intézett hozzá.

- Te idióta!! Soha többé ne csinálj ilyet!

Ütés csattant az arcán, de sokkal keservesebb, mint sem fájdalmasabb. Végül értetlenségében az ifjú csak halványan bólintott majd karjaival magához ölelte a lányt.