Arina idegesen topogtatott lábával, valami sajátszerzésű kaotikus modern dobszólót, miközben az Azrael kerület végét jelző fal tetején állt. Alatta mélység s abban elterülve Guardiel, amiben pedig valahol társai rejteztek. S köztük volt Ozora, akinek hatalmas erő adatott, de annyi szimpátia már nem, hogy legalább csak annyit üzenjen, hogy „Minden rendben van" vagy „Sikerült, mind jól vagyunk", de lassan már egy „Minden ok" is elég lett volna a lánynak. Hirtelen sarkonfordult ideiglenes kis szállásuk irányába, s az ablakon keresztül jól látta, hogy gal társai még mindig a kommunikációs eszközeikbe próbálnak életet lehelni. Ilyen szégyenletes hibát! Elszámolni a Guardiel és Azrael közti távot... s most az azraeli csapat szerelhette át a készülékeit. A lány megszorította a kezében lévő jelzőpisztolyt. A terv szerint vész esetén ezzel jelez lenti társaiknak, ha történne valami. A szárnyas gal vérnyomása egyre feljebb szökött. Túl korán vágtak bele ebbe az egészbe! Hisz jól látszik, eddig túl simán ment minden, s most többszörösen visszakapják mindazt, amit vakmerőségük okozott. Pedig talán sikerülhetett volna s milyen szép is lenne, de a tervezés egyetlen apró részleténél, Azrael és Guardiel távolságánál kiszámításakor hibát ejtettek, s ezért pusztulniuk kell.

- Nem!- tátogta a semmibe keservesen Arina. Nem szabad így gondolkoznia. A hiba még helyre állítható. Sőt! Nyílván való volt, hogy lesznek zökkenők, nem? Nem?

Idegességében Arina tovább topogott egyik lábáról a másikra állva, majd a súlya egyre lassabban helyeződött át a másikra, s végül megállt. Eszébe jutott valami, valami az óvilág meséiből, abból a kaotikus és hihetetlen világból, amiről egyszer egy könyvben olvasott. Mi is volt a címe? Talán valami Brend Ignác írta... a Vének meséi? Mondjuk nem is számít igazán. Arina óvatosan letérdelt, mellkasához szorította a fegyvert, melyet mind két kezével megragadott s néma tátogással, mintha csak szavalt volna motyogni kezdett.

- Kérlek... Segíts meg minket. Nem is tudom, mit csinálok!- sóhajtott. Felpillantott maga elé a fehér homályba. Vajon létezik olyan, hogy Guardielen túl? Ez a világunk pereme.

- Arina!- hallatszódott egy kiáltás a háta mögül. A lány megdermedt arccal hátrafordult. Gal társa az ajtóban állt, hozzá hasonlóan riadt mégis sokkal elszántabb arckifejezéssel. A szárnyas gal azonnal megértette miről van szó. Üzenetet kaptak egy sariéli csapattól.

- Lődd ki vörös jelzést!

A lány keze megremegett, de azonnal engedelmeskedett. A lövet messzire alászállt még mielőtt hatalmas vörös felhővé robbant volna.

- Mi történt?- kérdezte a lány.

- Jönnek! De nem a liftekkel ahogy vártuk... ezek repülnek- a gal egy fél pillanat erejéig a semmibe bámult, át Arina fizikai megnyilvánulásán majd sarkon fordult és utasította társait- Hozzátok a fegyvereket! Kilőjük őket.

Arina leugrott a fal tetejéről, s terebélyes szárnyai szétnyitásával lassította landolását. A kis házikóba rohant, ahol a többi gal már javában felszerelkezett. Két rendes lőfegyverük volt csupán, a többi vagy régi vagy csak félig megbízható. Ami a szárnyas galnak jutott az kicsit mindkettőnek tűnt az utóbbiakból. Szó nélkül vállára csatolta az amúgy még viszonylag könnyebb termetű puska szíját és kisietett az épület bejárata elé.

- Sorakozó!- kiáltott a csapat vezére- Húsz méterenként fogunk felállni a perem mentén. Aki nem akarja agyon lövetni magát, az ne álljon a falra!

- Igenis!

Arina teljes testében érezte a pulzáló vér lüktetését, minden szívdobbanása olyan volt, mint egy megrezdített húr, melyre egész teste berezonált. Akár egy poros dob, amit egy szűk szobában kondítanak meg, a hangja neki ütközik a falaknak és visszahág, kongó mély hangjával teleitatva a levegőt.

- Arina!- üvöltöttek rá- Ne bambulj el!

- M-máris!- rezzent fel riadtan a lány és gyorsan szedni kezdte a lábát. Így. Így nagyjából húsz-húsz méterre van a sorban előtte és utána következőtől. Nagyot nyelt, mintha valami megszorult volna a torkában... Szárnyai támogatásával sebesen felszökdelt egy ház tetejére. Az épület egy másik magasabb oldalából nyúlt ki, így a lány félig takarásban maradt. De elég ez így? Vagy túl feltűnő? Az emberek lassan gyülekeznek az utcán, s egyre többen lesznek ott. Nem fogják észrevenni? Mi van, ha majd értesítik a helyi alvó galokat? Nem hiányzik, hogy a nyakukra küldjék őket... Az istenért Arina! Lélegezz. Lélegezz.

Lövések zaja hasított a tudatába, mire riadtan felkapta a fejét. A baljáról jött. Ez egész biztos! Riadtan odafordult s látta, amint a csapat vezére tüzet nyitott az égre. Ekkor felemelte tekintetét s a látványtól tátva maradt a szája. Hatalmas gépezettek ereszkedtek feléjük, pontosabban három fekete repülő szerkezet, mik egyenként akkorák voltak, mint egy-egy sariéli toronyház, s alkatuk öblös volt, akár a nagy halaké. Mély, rezgő hangot adtak ki, mely a testükből kinyúló karok végén elhelyezkedő óriási propellerektől származott, s még ha csendesek is voltak, közelségükben hatalmas szelet támasztottak. A vezér újra lőtt. A fémtestekről lepattantak a lövedékek, s csak egy kettő volt közülük, mely áthatolt a lebegő montsrumok acélhéján. Egyre többen indítottak tüzet, míg Arina még egyenesen sem bírta tartani a puskáját. Nagy levő... Nehézkesen erőt vett magán és célozni kezdett, de lőni már nem volt elég ereje, túlságosan félt tőle, hogy elhibázza. Így láthatta meg, ahogy a monstrumok felszíne mozgolódni kezd, s vaskos fémcsövek ereszkednek ki a felszínre.

- Fedezékbe!- ordított fel, s szélsebesen levetette magát az épületek tetejéről. A repülő fémóriások pedig tüzet indítottak. Lövéseik után felrobbantak a háztetők és lángok összecsaptak a magasban. Öt, hat vagy talán tíz lövés is eldördült tőlük? Arina már számolni se bírta. Egy szűk kisutcába húzódott a támadás elől, ahol összekuporodott füleire tapasztott kezekkel. Nem jó. Még így is hallja őket. A robbanások végig haladnak a perem mentén. Már az emberek is menekülnek... Dagadt krokodilkönnyek kezdték mardosni a lány szemeit s a sós cseppek lecsorogtak a szájába.

- Kérlek...- suttogta halkan- Kérlek...- vállai remegtek, mintha csak áram rázta volna. Fejét a fal felé fordította. Az előbb még lakott házak, most romokban hevertek, s talán az összes társa ott fekszik a romokkal. Keze véletlenül az ölében heverő puska hideg csövére csúszott. Még ettől is megriadt, s sebesen felugrott, hogy aztán messzire hajítsa magától a fegyvert. A lövések pedig abba maradtak... A lövések...

Az újabb felismerés ismét szíven ütötte a lányt. Akkor ezek szerint a gépek tovább ereszkednek?! De hát mindenki oda lent van! A lány gondolkodás nélkül futni kezdett a perem irányába, majd néhány szárnycsapással felemelkedve átlibbent a falon, hogy aztán zuhanni kezdjen Guardiel felé. Csak ekkor sikerült újra viszonylag tisztán gondolkodnia. Mégis mi a francot képzelt?! Elvesztette egyensúlyát és csak forgott körbe a levegőben. Segítség! Valaki segítsen! Mégis mit kéne most tennie?! Pillanatokon belül már annyira elszédült, hogy azt sem tudta merre van a fel és merre a le. Kétségbeesésében megpróbált felordítani, de egy hang sem jött ki a torkán, csak a taknya és a könnyei folytak szüntelenül végig az arcán.

Végre ráébredt, hogy senki sem fog jönni segíteni. Ő lezuhan, a társaival pedig kitudja mi lesz, ki tudja megkapták e a jelet s, hogy időben reagálnak e majd rá. S ki tudja van e esélyük ezek ellen a monstrumok ellen... Oly sok a kérdés s ő oly kevésre fog választ kapni. S már csak az az egy visszhangzott benne.

Szóval... Akkor most meg fog halni...?