Az ismert világ pusztán hat kerület; Gábriel, Rafael, Michael, Sariél, Azrael és Guardiel együttese. Ezek egymásra magasodva helyezkednek el, kiemelve az élőket a semmiből. Senki sem tudja, mi van e haton kívül, s a legtöbben úgy vélik nincs is más e világon csak e hat. Guardielből a legalsó kerületből, nem visz le lift, létra vagy lépcső, s egy lélek sincs, aki járt már volna a pereme alatt, nem hogy vissza is térhetett volna onnan. A törvény pedig kimondja; Guardielt elhagyni tilos. Az odatévedt örökre a legalsó rabja kel legyen, hiszen lefelé bárki közlekedhet, de feljebb senki sem juthat. Persze akadnak kivételek, akikre ez a törvény vállaltan nem tartozik, de ők megfizetik eme kiváltságnak az árát.

Az emberek szerte az ismert földön úgy tartják, hogy kerületeik alatt siralomvölgy húzódik, a guardik nyelvjárása szerint ez a meggyilkolt föld. A legenda szerint, mely övezi, azért, hogy az emberek elmenekülhessenek a siralmak elől, építették meg az első falakat egy hatalmas hegy testére, s ott egy egész ország népesült be. A népesség sokasodott, így idővel új falakat emeltek, hogy még jobban eltávolodhassanak a földtől, s ezek tetején egy új, kisebb ország született. Majd újra falakat emeltek és így újabb település született, aztán újra és újra és megint. Végül már csak egy kerületnyi település emelkedett fel. A legkisebb a hatból, Gábriel, a fő, az élő világ nyakán, csúcs a mindenség tetején.

De ez egy ősrégi történet, az emberek pedig már nem foglalkoznak efféle idejétmúlt dajkamesékkel, egyedül csak az elszigetelt guardieli nép mindennapi életében ragadtak bent eme mondák. S ők most is regélnek az ó világról és annak teremtményeiről, a szörnyekről, melyek nagy vizekben éltek és embereket nyeltek el egészben, a harcosokról, akik pengéjét izzó fény alkotta, egy varázslóról, ki négy kart és négy orcát birtokolt s még sok minden másról. Az emberiség lenézte a babonás guardikat, de mégis a legnagyobb törvényei közé foglaltatta az ismert világ elhagyásának tiltottságát, akár csak a falak rongálásának és vizsgálatának a tiltását is. S több száz évvel ezelőtt, ugyanígy döntöttek az akkor megkezdődő bányászatok eltörléséről. A kitermelő helyeket mind lerombolták, alig akadt közülük olyan, amelyből hátra maradt valami. Egy ilyen ritka esett lakozott Satarelben, Guardiel kerület egyik legnyugatibb városában. A lázadók hamar felfedezték az elhagyatott üregeket, de sokáig nem állt érdekükben bármit is kezdeni velük. Egészen az elmúlt öt évig, amikor Apa vezetésével kétszáz galatea szökött le, hogy birtokba vegye magának és megkezdjék a készületeket az elkövetkezendő harcra.

S végre a guardik utolsó csapata is megérkezett hozzá, Satarel sóköpőjéhez. Kívülről egy egészen lapos hátú domb volt az egész, három sötét nyílással az elején, melyek közül kettő épp annyira volt tágas, hogy két egymásba kapaszkodó ember át tudjon menni rajta. A középső egy kicsit szélesebb volt ezeknél, ott akár egy kisebb gépjárművel is át lehetett volna hajtani. A nyílások előtt, nagy, lecsupaszított terület helyezkedett el, hol szemcsés volt a talaj. Messziről az ember akár homoknak is nézhette volna, de sokkal nagyobb darabok pihentek benne annál. Távolabb balra járművek parkoltak, mindegyiket egy-egy mandulabarna ponyvával fedték le, melyek színükkel beleolvasztották őket a környezetükbe.

Az ifjú Rácz a középső bejáraton át levezető út félkörös szájánál állt, mely olyan érzést kelttett benne, mintha be akarná kapni őket. A nap még az égen járt, de ez nem fejtett ki hatást a mélyt uraló örök sötétségre. S bár a mennyezetről lógó lámpák pislákoló gyenge fényükkel megtörték ezt a feketeséget, a mély akkor is fenyegetően hatott, s mint mindig, most is síri csendben várta a hozzá érkezőket. Ernakh egy nappal korábban érkezett, talán kettővel, az odalent töltött idő tényleges hosszúságát nehezen tudta számon tartani. Idejének nagyját saját maga és társai elszállásolásával töltötte, ám az utolsó csapat közeledtének első hírére a felszínre sietett, hiszen kötelességének érezte, hogy fogadja népének maradékát, s valószínűleg a deresasszony kérése nélkül is így cselekedett volna. S a járművek megálltak, az emberek leszedelőzködtek róluk és ponyvákat húztak rájuk. Rácz maga is meglepődött azon, mennyien vannak, s ez a nagy tömeg most felé indult el. Mikor azok elhaladtak mellette biccentéssel köszönt az elől érkező három galateának. Azok viszonozták a gesztust. Ozora kivált közülük, és nagy megkönnyebbülésére Derrick nem követte ezúton. Ernakh mellé sétál, könnyeden megfordult a tengelye körül majd hátával neki dőlt a hűs fekete sziklafalnak. A galok mögött pedig a zsákokkal megrakott hátú guardik tovább sétáltak kettes oszlopokba tömörülve. Lépteik lassúak voltak, egyik lábukról szinte csak átingtak a másikra. Az asszonyok között akadt, aki a nagy csomagjai mellett még a mellén lógó gyermeket is cipelte, töretlen, megviselt arccal, s a fáradhatatlan barna tekintetek mögött ott ragyogott az erő, az élet. Ozora figyelte őket és titokban végtelenül szépnek találta a látványt, s nem csak az asszonyokét.A kezekbe kapaszkodó gyermekeket, a férfiakat, akik átvették a gyengébbek csomagjait és azt a kettőt is, akik közösen felrántották az orra bukó harmadik guardi társukat.

- Értékletes a gesztus, de nemvést kell' velem vár'akoznod- mondta komoran Ernakh miközben szemével a hosszú, kígyózó sorban haladó embereket figyelte. Ő is észrevette, hogy volt valami a mozdulatokban, ami megragadta a figyelmet.

- Ne aggódj nem is azért vagyok itt- felelte nemes egyszerűséggel Ozora, s a meglepett Ernakhra nézett. A tekintetük ekkor találkozott, s a galatea arcán halványan pimaszság terült el- Bár így is elég unalmasnak tűnik eddig- mondta, még ha nem is így gondolta.

Rácz elkapta a fejét és jobb híján Ozora is a menetelők felé fordult. Néha, ha ideje úgy hozta kiült egy forgalmasabb helyre, egy intézmény elé vagy térre, és hosszú órákon át figyelte az embereket. Ilyenkor kihallgatta a beszélgetéseiket és kifigyelte a mozdulataikat, gesztusaikat,azt ahogy viszonyulnak egymás felé. Eleinte Azzal még a gondolataikat is kiolvasta, de az utóbbi időben ezt egyre inkább hanyagolta, megelégedett azzal, amit akarva, akaratlanul is a világ elé tártak. Legjobban az esetlen udvarlók bizonytalan, kapkodását szerette nézni. Ügyetlenségük ellenére mindig tele voltak jó szándékkal és szeretettel a kiszemelt hölgy iránt, s ebben Ozora kicsit régi önmagára ismerhetett. 

- Mond csak Ernakh, nem érdekel, hogy akkor miért vagyok itt?- törte meg a csendet.

- Miért lenne' aztat fontos mostovást?- kérdezte a guardi.

- Igazából semmiért- vont vállat a sápadt galatea- Csak gondoltam ezeket a kellemes várakozással eltöltött perceket, akár némi beszélgetéssel is megfűszerezhetnénk. Még nem tudok sokat a népedről, rólad pedig még kevesebbet. S talán ez jobb, mint sután bambulni.

Ernakh dühösen Ozorára pillantott, mire az nyugodtan hozzátette;

- Elnézést, kérlek ne vedd magadra.

- Hálával teltettek vagy'unk...- a guardi itt összehúzta a szemöldökét- vagyis ezt is mond'hatnám, de úgyis tud'om, hogyvást megekellfizet'nünk az árát. Tisztel'em az egyezségünk'et és deresasszonyunkat, de nemvést ért'em mi ezzel a szándékod. Nemvést kell' barátoknak feltétlen lennünk. Anélkül is áll'juk a szavinkat.

- Ha barátok lennénk nem kellett volna órákig győzködnöm titeket- döntötte Rácz felé fejét Ozora- De én csak csevegek. A guardik nem szoktak talán?

- Csakvást ha fontos amit mond'ni akar'unk- a sápadt galra nézett- Amit te akar'sz nemvést fontos. A feles beszéd rossz beszéd.

A galatea sóhajtott;

- Hát rendben...

Ozora elfordult és az útra nézett, melyen érkeztek s mely végén, valahol a távolban még így is látni lehetett néhány apró fekete füst labdacsot. Talán a tornyok még most is égnek- gondolta a sápadt galatea- a hamu pedig úgy száll, mint a hópelyhek. Távolabb a Guardiel fölé magasodó falak emelkedtek ki. A tetejükön ott van valahol Arina...- jutott eszébe. Elhúzta a száját majd újra az útra nézett. Néhány aprócska pontocska kezdett derengeni a távolban, szinte alig voltak felismerhetőek, de lassan növekedtek a horizonton.

- Tudod, nagyon különös nyelvjárásotok van- törte meg a leereszkedő csendet a sápadt gal- még soha senkit nem hallottam Guardielen kívül így beszélni, pedig elhiheted nekem, hogy én már nem egy kerületben megfordultam.

- Énmagom pedig nem hall'ottam mást úgyvást, ahogy ti. De én mégvést sosem hagytam el Guardielt- felelte Ernakh- Mond'd galomb! Milyenek a felsőbb kerületek?

Ozora egy pillanatra elgondolkozott;

- Háát, Guardielhez képest?- nézett Ráczra- Egész illatosak!

A két ifjú felnevetett. A sor lassan fogyni kezdett előttük, s a guardik tömege mögött megérkezett az a néhány pont, vagyis három zöld színű kopottas terepjáró. Ozora azonnal felismerte a magáét. Könnyű dolga volt, hisz egy kedves barátja nagy fehér betűkkel a masszív szerkezetű jármű oldalára írta az „ÖNKÉNTES KLOPFOLÓ" szavakat. A barát elő is került belőle Tabita személyében három másik gal társaságában. Ozora elrúgta magát a faltól és elindult a leparkoló klopfoló irányába.

- Hát te?- nézett utána Ernakh.

Ozora vállat rántott és egy pillanatra visszafordult a guardi felé, miközben lábai egyre csak vitték tovább.

- Te nem kérdezted!- emelte meg kezeit majd ismét Ők felé fordult. Pontosabban az a mögött álló Tabita irányába. Jobb kezével mosolyogva intett neki. Mikor a lány meglátta szélesen elvigyorodott, kormos arcán csak úgy ragyogtak a fogai, vörös hajában apró hamuszemcsék ültek. Szeplős volt, mint mindig és arcán ott volt az a nagy heg is, amelyet annyira szégyellt. Szemtelenül kidugta nyelvét, borostyán zöld szemei pimasz játékossággal csillogtak.

 S Ozora csak nézte, eltelve az érzéssel s arra gondolt, hogy mennyire gyönyörű is ő.