Az idő, mint sebes vad száguldott el galateáink feje fölött megváltoztatva, úgy tetszik felnövesztve mindenkit, akit csak ért és felöklelt. Tabitát ez az erőszakos erő épp csak meglegyinteni volt képes, ugyanis nem sokat változott az elmúlt tíz esztendőben. Talán valamivel magasabb és talán formásabb lett, de az előtt is megvoltak a maga bájai és az előtt sem volt alacsony. S ha úgy is tűnhetett, hogy természetéből alább adott újabb és újabb galatea közösségekben feloldódva, lényegében továbbra is ugyanaz a makacs vöröske maradt.

Némi idő és Anya gondos kezelései elmúltával az arénában szerzett sebei szépen beforrtak, de nagyobb hegek maradtak mind az arcán, mind a felkarján, s ezek valahol mélyen még jobban megkeményítették lélekben, ugyanakkor távolságtartóbbá is tették. Eme hiúságát mélyen titkolta, de ha senki sem figyelt elidőzött a tükör előtt és ujjaival végig szaladt bőrének torz felületein, üveges tekintettel fürkészte a számára oly távoli arcot, mely a sajátja volt.

Most a guardieli bevetés "kakukk" fedőnevű csapatok egyikében szolgált, mialatt tőlük délnyugatra Ozoráék avagy a "ludak" épp a "lilék" kitelepítésén fáradoztak. A kakukk feladata ránézésre épp oly egyszerű volt, mint a vándormadaraké. Csak be kellett csempészniük néhány "tojást" az ellenség "fészkébe". Egyszerű, nem?

A terepjáró nagyokat horkantott a poros úton majd hangos pöffenés kíséretében megállt az egyik farmtorony lábánál, ahol a galok egyesével kiszálltak. Elől Tabita, azaz T1/33, majd Irmén vagyis I3/320, és az L1/1504-es számú Levente, kire a Lévi vagy Lé becenév ragadt annak legnagyobb örömére, végül Thara méghozzá a T3/765–ös számú, aki valami őrült, kifacsart logika alapján szerette Őknek hívatni magát a T3 többes szám harmadik személy kiolvasatára hivatkozva. Furcsa alakok mindenhol vannak.

- Lé, Ők! Hozzátok a bombát!- utasította Irmén a csapatot- Tabita! Te mész a fészekbe!

Lévi és Ők engedelmesen a jármű végéhez vonultak, ahol a raktérben fekete ponyva alatt termetes fémládák pihentek. Ezek közül óvatosan kiemeltek egyet, míg a T/2-es azaz Tabita gal elhátrált, hogy lendületet szerezhessen, majd tizenkét méternyi sebes futás után atletikus könnyedséggel megugrott négy métert, felfelé, a farmtorony falára, ahol az épület egy kis repedésébe kapaszkodva fellökte magát még magasabbra a levegőbe. A torony cement teste magasabbra nyúlt, mint amilyen magasan a felhők tanyáztak, s ezen a hatalmas szürke felületen nem voltak ablakok, csupán néhány keskeny nyílás, ahol a szűrendő levegőt beengedték. tabita egy ilyen nyílás rácsában kapaszkodott meg. Sebesen előrántotta hegyes karóját, amit nagy erővel a torony betontömegébe döfött. Ebbe jobbjával belekapaszkodott, míg szabad bal kezével egy lapos szerkezetet helyezett a rácsra majd bekapcsolta. Az hármat pittyent figyelmeztetésképpen, majd villant egy nagyot, kisütve ezzel a rácsra kapcsolt érzékelőket. Ezután Tabita levette a készüléket majd nemes egyszerűséggel kitépte a rácsot a falból, s bemászott a mögötte rejtőző szűk kis alagútba. Megrázta a hideg, melyet a befele áramló levegő generált, de valahol kellemesnek is találta ezt az apró borzongást. 

Odalent társai kötelet szereltek a "tojásra", s ezek végeit egy dárdára kötötték. Lé ezt megmarkolta majd egy erőteljes suhintással kilőtte, bele a toronyba. A fémrúd tökéletes pontossággal a szellőző nyílástól balra lévő falfelületbe fúródott, legalább két arasznyi mélységbe. Tabita serényen leoldotta róla a köteleket, majd mindegyiket átvetette egy-egy fémrúdon, s azt követően leeresztette. Mind a dárda, mind az ék vége kampószerűen visszahajlott, így megakadályozva, hogy a kötél lecsússzon miközben a lent lévők húzni kezdték, így a magasba juttatva a tojást. Precíz és kimért mozdulatokkal dolgoztak, szorosan markolva kezük között a gyermeknyak vastag zsineget. A vörös hajú gal ezt behúzta magához és pillanatok alatt kioldotta. Egy zseblámpát vett elő s ráharapott majd maga előtt tolva a bombát mélyebbre kúszott az épület szíve felé, minél pusztítóbb helyet keresve a kakukktojásuknak. Hosszú percek munkája volt ez a vak sötétségben és az elbizonytalanító ropogások, kattanások között, nem is beszélve az izzasztó melegről. Nem is csoda, hogy a vörös gal gyomrát megnyomta jó néhány izgága röpképes ízeltlábú, úgynevezett pillangó. Végül tíz perc elteltével már nem tudott hova tovább mászni a légszűrő berendezések akadálya miatt. Itt visszafordult, immáron a bomba nélkül. 

Sosem volt Tabita erőssége az efféle elme trükközés, de ha erősen koncentrált, akkor egy-egy gondolatba csomagolt üzenetet el tudott küldeni társainak.

„Tojás a fészekben! Tojás a fészekben!"

Míg visszatért a kijárathoz meg is kapta a választ Ők jóvoltából.

„Vettük. Jelezz, ha engedhetünk!"

A köteleket most magára kötötte az ifjú gal nő, és akár egy hintaágyba, ölelésükbe ült. Hüvelykujját felmutatva jelezte, hogy társai engedhetik, azok pedig biztos, erős mozdulatokkal ereszteni kezdték a kötelet. Míg a talaj lassan közeledni látszott, Tabita maga elé nézett, a tájnak nem nevezhető látképre, amit maguk mögött hagytak. A szennyezett szürkésbarnás levegő alig száz méterre hagyott csak látást, minden, ami azon túl volt, beleveszett a ködbe. A nő hunyorgott, de kettő, nagyon bizonytalanul három farmtoronynál nem tudott többet összeszámolni, pedig hetet már jócskán maguk mögött tudhattak ezen nyugtalanító fekete monstrumokból. A kerületnek ezt az oldalát már teljes mértékben evakuálták a "ludak", csak a tornyokban robotoló galateák maradtak hátra. Tabita, bár nem akart ebbe túlságosan belemenni, mégis arra gondolt, vajon vannak e itt más T1-esek, más Tabiták is? Vagy bárki, aki egy modell egy barátjával.

Persze a válasz nem számított bármily nemmel is bírhatott, hisz úgysem tudott volna változtatni semmin.

A vörös hajú lány, illetve immáron nő, még egyszer utoljára megpróbálta fellelni a többi farmtornyot is, még mielőtt lábai földet érhettek, majd kudarcát egy halk sóhajjal nyugtázva csak annyit mondott.

- Még kettő...

A vándormadarak utolsó csoportja is útnak indult a harmadik nap delén. Az emberek a teherszállítókra és furgonokra felpakolt zsákhalmok tetején ültek, több tucatnyian minden egyes járművön. Köztük utazott Ozora is, aki ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó percekig a guardik között maradjon, csakhogy meggyőződhessen róla, minden jól alakul. Természetesen eképpen Derrick is az utolsó pillanatokig maradt, akkor pedig már Lucifer sem volt hajlandó korábban távozni, mint azt Simonék is tették, mert, az L1-es saját szavait idézve, ő előbb lőné tökön magát a hollószemű Hella legjobb pisztolyával, minthogy ezt a bulit kihagyja. Hát teljék kedve szerint- gondolta Ozora.

A sápadt gal jobbján Derrickkel, balján egy árvával utazott. Az ifjú guardi hétéves formának látszott és nem nagyon törődött a környezetével, elvolt a saját kis néma világában. Ugyanis a kislány süket volt, amióta csak megboldogult apja forró viaszt öntött a fülébe. Ozora tisztán olvasta az emlékeit, arról az éjszakáról, mikor az apa megvadult kislánya véget nem érő sivítelésétől fafurulyáján, és az apró, szőke fejecskét hosszan a földre szorította, míg az a félelmében és fájdalmában ordítozott. Ozora undort érzett a férfi iránt. Mégis mi késztethet erre egy apát? Miféle kegyetlen szörnyeteg teszi ezt egy gyermekkel? Talán Guardiel megtörte mind a testét mind az elméjét. De akit bántott, az akkor is csak egy kislány volt.

A lányka elméjében elevenen éltek még a hangok, s pontosan emlékezett a dalokra amikre édesanyja tanította. Akkor is az apró lyukacskákon táncoltak vékony, fehér ujjai és szájában ott csücsült a hangszer facsőre. S egyszer csak hangosan játszani kezdett egy egyszerű dalocskát, amit minden guardieli ember ismert, aki valaha volt gyerek.

„Hej, a gyár, szürke gyár,

Csúfság cement pipát rág',

S fekete füstöt hány'!

Hej, a bánya, a bánya,

Szénnel telt'e van az álma,

S a fent'e nép jól bezár'ja!

Hej, a ház, hej, a ház,

Bentvést vackol sok család,

S az édes, az édes kenyér, ott'ahon vár'!"

Lucifer lelkesen csatlakozott az éneklő tömegekhez, nem szégyenlősködve mély tenoros hangjával. Ozora elmosolyodva hallgatta őket, mikor egy halvány motoszkáló érzés, afféle gondolat szökevényt moccant meg elméjében. Hirtelen felpattant, bizton állva a mozgó járművön majd a mögöttük elterülő város felé fordult. Képességével könnyedén kinyújtózott irányába és ekkor már pontosan kitudta venni Tabita gyatra próbálkozását a kapcsolatfelvételre.

„Madármama! Madármama! A lilék kirepültek?"

Na tudok ki a madármama...- gondolta Ozora, de végül fegyelmezett választ adott;

„A vándormadarak elszálltak!"

- Kint vannak... Mehet lányok!- kiáltotta lelkesen Tabita, aki épp a raktérben utazott Lé és Ők társaságában, míg Irmén a járművet vezette. A vörös hajú gal kiáltására a gázpedálra taposott, hogy a köztük és a legutoljára meglátogatott farmtorony közötti távolság minél nagyobbra nőjön. Lé hangosan megköszörülte a torkát, hivatkozva férfi létére és megkövetelve annak figyelembe vételét, majd egyszerűen megnyomta a kezében lévő detonátort. Az hármat hangosan pittyogott erősen villódzva majd magas, hosszú sípolással jelezte az első bomba felrobbantát. Nem mintha erre szükségük lett volna, hisz talán még Azraelben is meghallották az ezután következő robbanás sorozatot. Először csak az első gyár, majd a második és harmadik és így tovább. A fémládákba rejtett pusztító erő és felcsapó lángok széttépték őket, s ebbe egész Guardiel beleremegett. A betonmonstrumok halálát, szétváló testük hatalmas, porba hulló darabjainak dörgő földet érte kísérte. Tabita csillogó szemekkel nézte az egészet, s lelkesedésében felugrott, oly nagy lendülettel, hogy minden bizonnyal ki is esett volna a járműből, ha Ők nem kapja el. A vöröske pedig felvonyított, akár egy vad az ó világ farkasaiból.

A farmtornyok haláltusájának hangja még a vándormadarak dalát is elnyomta, s a sok guardi riadtan pillantott a lángoktól vörösre feslő város felé. Hajdani otthonuk felé. A forró szél megcsapta arcaikat s egy pillanatra mindnyájukba beledermedt a vér. Aztán két égszaggató moraj közt felzengett Lucifer ordítása;

- Ez az baby! Égjél te kurva!

Valaki felröhögött, majd vígan felkiáltott vele együtt, és az ő hangját ezer másik követte.

- Nézd Ozora! Hát tényleg megtörténik! Áldom a patkós seggedet!- nevetett Lucifer- Az első győzelmünk!- a Levente gal széttárta karjait a levegőben, arcáról lemoshatatlan volt a széles vigyor.

- Az igazi még csak most jön- mosolygott vissza rá nyugodtan Ozora majd önkénytelenül felnevetett a guardik üvöltözésein és Lucifer szórakozásán. Az emberek letépték ruháikról a szalagokat, melyek foglalkozásaikat hirdették, s a gyárak neveit, amelyek tulajdonai voltak mindaddig, és olyan messze hajították őket amennyire csak bírták.

Derrick halvány mosollyal nézte az ünneplő tömeget, ahogy egymásnak átkiabálnak a mozgó járművek tetejéről és boldogan az égbe kurjongatnak, de maguk mögé pillantva, a vörösre feslő eget és az égbe törő koromfekete füstöt szemlélve összeráncolta a homlokát. Félelmetes volt, s valamiért rossz előérzete támadt.

Fent, az Azraelt és Guardielt elválasztó fal peremén felsorakoztak a lázadók, köztük Arinával. A lány megbabonázva nézte az Azrael határain túl elnyúló végtelen mélységet, mely fenekén Guardiel terült el, valahol a vastag szürke fellegek alatt.

,,Figyelem!"

 A jelzésre előhúzták lőfegyvereiket, amelyeket oly nagy gonddal szereztek meg, s a fal nyakán kidudorodó kis fémdobozokra céloztak. 

,,Tűz!"

 Sorba mindet ellőtték, s akkor az áttetsző kékes hártya, mely pajzs volt Azraelnek és a felsőbb kerületeknek Guardiel mérgező levegőjétől, darabjaira hullott s a sötét fellegek az égbe szálltak, fel egyenesen Gábriel kerület felé. S talán több száz év óta akkor először az oszló felhők között, a nap egy vékonyka sugara, lejutott Guardiel földjére.

A süket kislány pedig nem hallott semmit az egészből és nem is vett észre semmit, oly nagyon elmerült saját kis világában és a dalocskában, mely elméjében tovább folytatódott.

„Hej, ott fent, hej, ott fent,

Felhők közvést lak'ik kendt?

Jajj', csak álnok pengéd ne ránk fendd!"