Az ügy tárgyalása órákig elhúzódott s mind ez idő alatt Ozora egyszer sem használta még AZT. Ha ez egy megszokott esett lett volna, akkor nem is lett volna szüksége rá, hisz elég karizmatikus volt ahhoz, hogy a többséget meggyőzze, legalábbis a legtöbb esetben. Ez épp nem tartozok azok közé az alkalmak közé. Lucifer szavai többszörösen beigazolódtak a guardik makacsságát illetően és Ozorát is elbizonytalanították. Talán tényleg használnia kéne az erejét, de ekkora tömegen még sosem használta huzamosabb vagy legalább csak annyi ideig, amennyi még lett volna az evakuálásra... Így tűnődött a deresek előtt ácsorogva, ahol időközben fel-alá körözött. A tárgyalás hevében oda-vissza járkált a gal társai és a katedrális előtti térben és újta és újra elismételte a szavait, újra és újra átfogalmazva, hogy azok célt találhassanak.

- Szépségeset és jótat beszél'el, dentet mi bizonyosságosat tud'ol mutat'vás mi'nkünknek?- kérdezte Ernakh.

- Már számtalanszor elmondtam tisztelt deresek- mondta hangjában halvány idegességgel Ozora- Elvesszük a gyáraikat és ezzel guardielt is a kezükből!

- És mégvést minek a fennjáróknak a mi'nk Guardielünk?- kérdezte az ifjabb deres hölgy.

- Az ismert világ lakóinak 25-30 százalékát az itteni farmtornyok látják el élelemmel, és ezek még csak az élelmiszerek! Ha váratlanul elzárjuk előlük, akkor azzal hatalmas csapást mérhetünk rájuk.

- Mi'nkünknek alig van mitet enni'ünk. Aztat vár'vássátok tőlünkvést, hogy pusztítsuk el aztat amiből hiányvást szenvedünk?!- szólalt fel dühösen a kopasz deres.

- Túl kell néznetek a saját helyzeteteken! Amire szükségünk van azt megtartjuk, de muszáj most annyival beérnünk ami épp elég. Különben nem tudjuk megszorongatni az embert.

- Eztettel tömegeket öl'tök megvést!- csapott széke karfáira Ernakh.

- Az első számításaink szerint fél Azrael biztosan odalesz... de ez egy elég nyers feltételezés.

- Tömegeket akar'tok ki'irt'ani!

- Háborút nem lehet áldozatok nélkül nyerni.

- Szóvalvást feláldoz'tok egy kerületsnyi embert?!

- Ők minket áldoztak fel!- rivallt fel ezúttal Ozora.

A deresasszony felemelte jobb kezét.

- Köszönjükvést a szókat. Ideje, hogy a döntövés megvéstszületik'essen- mondta az asszony- kér'lekvést foglalj helyet, fehér Gal'omb!

Ozora halványan meghajtotta a fejét és visszaült a helyére. A deresek összefordultak és halk sustorgásba kezdtek. Ozora figyelte őket, és érezte, hogy nagy az ellentét a véleményeik között. A kopasz deres és az ifjabb asszony is az ügy ellen volt. Ernakhot láthatóan érdekelte a dolog, de még tépelődött, ahogy a deres asszonyt is. A bácsi töprengett, úgy tűnt rávehető, hogy támogassa a szövetséget, de habozott még igent mondani. Ezután Ozora a tömegre pillantott. Nagyjából közöttük is ez volt a felállás. Sokan nem szívesen vonultak volna harcba, ez pedig hatalmas hátrányt jelentett a galateák ügyét tekintve. Tudta ezt a sápadt gal, ha szövetségre is lépnek valahogy muszáj lesz harci kedvet szuszakolniuk a guardikba különben alig lesznek hasznavehetők.

A deresasszony leütötte botját, így Ozora felkapta a fejét.

- A deresek döntövése előttet hallgat'suk megvést a nép akar'atát. Áll'jon, hát'at felfelvést aki támogat'ja a gal'ombok kérésüvét és marad'jon ül've aki ellenez'i!

Az eredmény megosztott lett, de valamivel többen lettek az álló guardik, mint az ülők. A deres asszony bólintott, jelezvén, hogy leülhetnek majd a maga mellett ülőkre pillantott.

- A deresek tanácsa is döntövésre jut'ott. Mi'nk is támogat'juk a gal'ombokkal való szövetességre lép'ést- itt az asszony a sápadt galateára nézett.

Annak épp hatalmas sziklatömbök potyogtak le a szívéről. Mindüknek óriási megkönnyebbülés és öröm volt ez az ,igen'. Ozora szélesen elmosolyodott.

- Kér'lek mond'ovást el, mit kéne hát'at előszörvést tesz'nünk?

- Terjesszétek el a hírt minél messzebb társaitok között és mondjátok, hogy keljenek útra! Nekünk is szedelőzködnünk kell, és nyugatnak indulnunk!

- Nyugatnakvást?

- Igen! A régi sóbányában van a guardieli bázisunk, Satarel városában. Az lesz a mi erődünk, ott kell összegyűlnünk!

- Mennyisok időnk van'vást?

- Három napotok. Aztán útra kell kelnünk- felelte Ozora hangjában halálos komolyságot hordozva- Hozzatok mindent, amire szükségetek lehet, de csakis a legfontosabb dolgokat. Egy ideig nem tértek vissza. Legjobb esetben már soha.

Az ülés végeztével a guardik szétszéledtek s villám gyorsasággal terjedni kezdett köztük a harcra hívás. S ők gyülekeztek és fegyverkeztek szerény lehetőségeikkel élve. Néhányan már aznap elindultak, ők a forróvérű ifjak voltak, akiket nem kötött semmi házaikhoz. S akik maradtak, családos vagy beteg emberek, esetleg mindkettők egyszerre. Számukra nehezebb volt az útra kelés, s több kétség mardosta is őket. Voltak, akik úgy döntöttek maradnak, de az ő számuk kellőképp elenyésző ahhoz, hogy eltekintsük fölöttük. Nem így Ernakh, aki alapos szidást kapott deres apjától döntése miatt.

- Bolond fionc! Megöregüvésemre eztet érdemel'em? A fiam rettenet véres harcokba visz'i népimet?!

- Atyám! Kérlekvést ért'sd meg!- erősködött Ernakh- Meddigsokáig húz'hatjuk így tovább? Nem soká!

A lakás nagyszobályában voltak, mely egyszerre volt az idősebb Rácznak alvó helye, konyha és társalgó. Az öreg, ki még csak a negyvenet kezdte el taposni, földre fektetett matracán ült, piszkos dunyhája alatt. A sárga falon a penész foltot hagyott, hiába próbálták meg lesikálni, s a padló, mint guardielben sok helyütt itt is csak elegyengedett föld volt csupán. A tűzhely alatti gázpalackon érezni lehetett, hogy enyhén szivárog. Ez a szag és az izzadtság fanyarú bűze betöltötte a szobát, de mit zavarja ez azt aki Guardielben él. A teremben egyetlen szűk ablak volt csupán, mely előtt fehér csipkeszerű függöny lógott, mit Ernakh megboldogult édesanyja kötött még régen. Az idősebbik Rácz most dühösen méregette fiát, megviselt, ráncokkal barázdázott arca mélyén harcias fény égett barna szemében. Alacsony öreg volt, de világéletében lobbanékony és ezt mindenki tudta róla.

- Fionc vagy és botor!- mondta dühösen. Hangja elhaló volt, s erőteljes köhögés váltotta fel. Ernakh aggódva nézett rá, de nem rezdülhetett. Most a férfiak beszéltek s ki kellett állnia magáért.

- Talán túlságost megöreged'tél jóapám! Stalán most fioncnak kell lenni, de nemvést botornak! Amit mege kell' tenn'ünk azt meg kell' tenn'ünk! Eztet tisztán lát'juk mind.

Az öreg kendőt tartott arca elé, úgy köhögött. Mikor már levegőhöz jutott tekintetét a földhöz szögezte, s monoton azt bámulva zsebre rakta a véres rongydarabot.

- Felnőtt vagy Ernakh. Tégy'vést hát, amit akar'sz- mondta a fogai között- Nekemvést már úgy sincseh sok időm. De a népet hagy'd. Aztat kíméld'vést meg fionc'ságod botorságitól.

Ernakh figyelte az öreget majd szétpillantott a kis szobán.

- Háromnap. Ennyink van'vást csak és menni'ünk kell.

- Te men'jel csak.

- Ste apám?

- Te men'jel csak- ismételte meg az öreg s hangjában már hörgött- Énmagom már öreg vagy'ok a harchoz shogy bárki tehergondja legy'ek. Itt marad'ok s abban a hitben hal'ok megvést, hogy énmagom jól dönt'öttem.

Azzal lefeküdt a helyére befordulva a falnak. Ernakh nem folytatta a beszélgetést csak csendben figyelte az öreget, majd szó nélkül a szomszéd szobába sietett, hogy ott összepakolja a holmiját. Nem volt sok vagyona, s még a személyesebb tárgyakból is csak egy-kettő akadt, ami érdemesnek bizonyult a megtartásra, így inkább csak ruhaneműket pakolt el. Ezután a ház szűk kis kamrájába ment s összegyűjtött magának annyi ellátmányt, amennyit csak tudott, s zsákja nagyját ezek töltötték ki. Rakodás közben ügyelt arra, hogy ne vigyen el annál többet, amely mérték még nem válik az idősebb Rácz kárára. A pénz tekintetében is ugyanígy járt el. Aztán ismét a szobájába ment, s előhorgászta legjobb kabátját, amit még az első vagy a második fizetéséből vett nyolcéves korában. Az apja előre tekintő volt és megintette, hogy akkorát vegyen, amelyet még tíz év múlva is képes lesz hordani. Most hálás volt ezért a tanácsért.

Gyorsan belebújt jobb napokat látott csizmájába s a hátára vette a zsákot, amely időközben meglepően megsúlyosbodott. Egy fél pillanatra megdöbbentette ez a váltás, de aztán csak büszkén kiegyenesedett. Mit számít most ennyi súly neki? Kifelé menet a lakásból megakadt a szeme az asztalon pihenő régi rúgós késen, ami apja féltett kincse volt. Az öregre nézett, aki még mindig a falnak fordulva feküdt. Hálásan elmosolyodott és zsebre tette a pengét. Szavak nélkül ugyan, de apja áldását adta a döntésére, még ha talán nem is támogatta és ez több volt mint elég.

- Ággya meg az ég, jóapám!- mondta az ajtóban búcsúzóul Ernakh, majd elhagyta a házat.