Igar az egész napját Evetkével töltötte. Mesélt neki, megetette s délután még a kertbe is kivitte. A lányt egy tolószékbe ültették és vékony kis derekát melegen betakargatták a szeles idő elől. Evetke fehér ujjaival a takarót gyűrögette s eleinte nem is nagyon látszott rajta, érzékelte-e a helyszínváltozást. Igar ettől függetlenül lelkesen tologatta körbe a fehér ház kis virágos kertjében majd megállította egy gyönyörű sárgában pompázó ágyás mellett.

- Ezek borzas kúpvirágok- mondta Igar miközben a virágokra nézte.

A selymes szirmok időnként meghajlottak a gyenge szélben, mely szétszórta édes illatukat, s a növények közt kis rovar mozgolódott, mely nagy tarka szárnyait ki-kinyitogatva a meleg napfényben.

- Egy pillangó- mondta csendes, kissé reszelős hangon Igar.

A lányára nézett, az vajon meghallja-e őt. Vajon emlékszik-e még, hogy mindig is imádta a pillangókat s kiskorában, amikor jobban volt, s amikor még volt otthonuk és neki szobája, Igar milyen hatalmas üvegházat építettet neki, melyben tucatjával éltek ezek a tünékeny szárnyas lények. S felidézte milyen volt azon a régi nyári délutánon a lánya, amikor az egyik kis padon üldögélt csipkés rózsaszín ruhácskájában és apró kezecskéjét a lepkék után nyújtogatta. Annyira el akart kapni egyet, hogy észre sem vette azt az egyet, amelyik a feje búbjára szállt. Igar szomorúan elmosolyodott és az elszálló lepke után nézett, s a lánya ugyanígy tett.

Tana ragaszkodott hozzá, hogy este maga fektesse le Evetkét. Az asztali lámpa halvány fényében ismét mesélt neki majd a történet végeztével sokáig csak ült az ágy szélén és figyelte a szendergő arcocskát. Óvatosan megsimogatta a barna fejecskét majd egy puszit nyomott a homlokára.

- Jó éjszakát Manó. A papa hamarosan újra meglátogat, megígérem- suttogta majd leoltotta a lámpát. A sötétben felállt, megigazította a zakóját és miután szeme valamelyest megszokta a sötétséget, óvatosan kilépkedett a szobából. Kint ismét egy Éva gal várta, de Tana nem tudta volna megmondani ugyanaz-e az vagy sem. De nem is nagyon érdekelte. Némán elindult a kijárat felé. A recepción elbúcsúzott majd elhagyta a Sarieli Pszichiátriai Betegek Otthonának fehér házát.

A fekete jármű motorja halkan duruzsolt végig a hazavezető úton. Igar fáradtnak és nyúzottnak érezte magát mire a telkére érkezett. Nem is volt más vágya, mint fent bedőlni az ágyba. Furcsa, de nem kívánt vacsorát, pedig egésznap alig evett valamit. A lakásba belépve meglazította a nyakkendőjét és az övét. Cipőit a lépcső előtt hagyta, zokniján keresztül érezte a fokok hűvösségét. Félúton az emellett felé megtorpant. Lépéseket hallott, mind fentről, mind lentről, a háta mögül. Egyedül kellett volna, hogy a házban legyen. Vérnyomása azonnal megugrott és tapogatni kezdte zakója belső zsebeit, de szokásával ellentétben ezúttal semmi sem volt nála, amivel szükség esetén megvédhette volna magát.

- Ki van ott?!- kérdezte, erős hangjában érezi lehetett a feszültséget.

A lépcső tetején felbukkant egy ismerős női alak, amely fellélegzésre adott lehetőséget. Csak Róza, a takarítónő. Igar megfordult s lent Fodort látta, a komornyikot. Paranoiás természete azonban hamar újból aggasztani kezdte.

- Mégis mit keresnek itt?- kérdezte a férfi szándék szerint nyugodtan, de jelenleg nem tudott nem ideges hangon beszélni- Megmondtam, hogy ezen a héten nélkülözöm a szolgálataikat!

A két szolgáló nem felelt s ez még jobban nyugtalanítani kezdte Igart.

- Mi ez az egész?- kérdezte magára erőltetve egy halál komoly, mélyen rezgő hangot.

- Csalódott vagyok Igar- szólalt meg a nő rekedtesen- Tényleg ennyire ostobának hittél? Vagy talán csak te vagy ennyire félkegyelmű?

A nő lassan elindult lefele a lépcsőn. Igar nem tudta hova tenni a szavait.

- Róza. Mégis hogy értsem ezt? Állj meg... A fenébe is ÁLLJ MÁR MEG!- kiáltotta dühösen Tana- A munkaadód vagyok, ne merészelj szórakozni velem!

Ezután a nő mélységesen szánakozva nézett Igarra, tekintetét undor itatta át.

- Szóval tényleg csak egy félkegyelmű vagy. Ez most itt nem Róza és nem is Fodor. Pusztán bábok, akiket felhasználhatok.

Tana arca falfehér lett a felismeréstől.

- Te... te vagy az! Az idősebbik Ozora gal!

A nő már-már önkívületi dühvel felordított;

- NEM! Én nem vagyok sem Ozora sem „Ozora gal"! Engem hozzá sem lehet hasonlítani a ti szánalmas galateáitokhoz! Én EGY vagyok, egyedüli és egyetlen! Én vagyok Uzindur, a legidősebb testvér!

Tana hátrálni kezdett a lépcsőn, karjait maga elé emelte védekezésképp. Kezei halványan reszkettek, ami nem csoda, hisz ő maga félt. Pokolion félt.

- Te... akkor te vagy Uzindur. Uzor halott fia?

- Igen, és nem. Én a feljavított verziója vagyok.

A nő gyorsabban kezdett lefelé lépkedni, így Tana is gyorsabb hátrálásra kényszerült. Majd leért a földszintre, ahol megdermedve bámult jobbja felé. Ott a komornyikkal találkozott szemközt, s Fodor váratlanul egy erős jobbhorgos ütést vitt be Tanának. A férfi a földre esett, arcában a fájdalom lángjai csaptak fel. Kábultan az orrához nyúlt, melyből ömleni kezdett a vér.

- Miért vagy itt?- kérdezte Igar miközben hátrébb rúgta magát a földön a komornyiktól- Azt tettem, amit kértél tőlem! Az öcséd felnőtt, és ezalatt sohasem ártottam neki, és mindent megadtam, amit csak tudtam!- Igar kétségbe esetten üvöltötte a szavakat.

- Nem is ezzel van a gond- hangoztak el Uzindur szavai, immáron Fodor szájából. A komornyik levette kezeiről a kesztyűt s ledobta őket a földre.

- Hanem azzal, hogy fecsegni akarsz!- odalépett a földön fekvő férfi elé s jó erősen a gyomorszájába rúgott- Ezt pedig nem engedhetem meg!

Tana teste összerándult a fájdalomkor s gyomornedveket hányt fel. A vérnyomása egyre inkább az égnek szökött. Zihálva felnézett a földről a komornyikra. Fütyülni próbált, de csak másodszorra sikerült erős hangot kiadnia. A komornyik felvonta fél szemöldökét erre a tettre.

- Te meg mit....?-kezdte meg a kérdést, de nem tudta befejezni.

Az ablakok hirtelen betörtek, Tana idomított őrzővédői a füttyre a házba özönlöttek és a sebesült gazdájuk mellett álló férfira vetették magukat, s mielőtt az bármit tehetett volna széttépték. Igar nehézkesen feltolta magát ülő helyzetbe és Rózára nézett.

- Komolyan azt hiszed ennyi elég lesz ellenem?- kérdezte a nő. Igar rá mutatott és újabb füttyjelet küldött. Uzindur pedig elengedte a nőt, aki magához térve felsikoltott és menekülni próbált a támadó fenevadak elől, de az egyik kangal elkapta a lábát és a vádlijába mélyesztette fogait. Rázni kezdte s állkapcsával erősen szorította a vérző húst. A nő elesett, s az egyik lépcsőfokba beverte a fejét, ami betört. A sikolyai onnantól kezdve elhallgattak, csak a ráugró további kutyák vicsorgásait és morgásait lehetett hallani. Tana némán figyelte őket majd Agyarra nézett, a kutyák vezérére, Káldor kölykére. Az állat gazdája mellé sétált s álltatatosan megnyalta annak kezét. Igar megsimogatta az állat fejét.

- Jó fiú- mondta majd feltápászkodott. Öreg volt már a verekedéshez, s ezt most különösen érezte. Tudta, hogy nem nyert, de semmiképp sem akarta csak úgy hagyni magát megölni.

Hirtelen a gyomra összehúzódott és a világ is fordult egyet a tengelye körül. Kis híján elesett, de egy fotelben sikerült megkapaszkodnia.

- A végén még sikerül felhúznod vénember!- hallotta Uzindur kiáltását, mely távoli volt s harsogó.

- Hol vagy?- nézett körbe Tana- Mutasd magad!

S azzal Uzindur alakja megjelent Tana szemei előtt, ahogy ott állt a lépcsőn, Róza maradványai és a véráztatta pofájú kangalok fölött fekete ingben és nadrágban, zsebre vágott kezekkel. Igar gyorsan kapcsolt, s még abban a pillanatban rámutatott a fehér galateára és füttyentett a kutyáknak. Azok vicsorogva felkapták a fejüket, de csak értetlenül hol egymásra hol gazdájukra néztek.

- Ők nem látnak engem csak te- mondta széles mosollyal Uzindur s lassan lelépkedett a lépcsőn- Tudod én valójában itt se vagyok csak a te tapasztalásaidban.

- Mit akarsz?-hörögte Igar.

Uzindur felhúzta szemöldökeit és körbenézett a teremben.

- Van itt valaki cseszettül érdekes, aki eltereli a figyelmed, hogy nem figyelsz rám, vagy csak tényleg ennyire gyenge a felfogásod?!- arca egy pillanatra átitatódott a dühtől majd azonnal visszavedlett megjelenésekori nyugodt mosolyába. Kicsit magasabb volt Igarnál, amit a férfi lelki felfokozott állapotában sokkal nagyobb méretkülönbségnek élt meg, mint amennyire valós volt. Uzindur megállt pár lépésnyire a férfitól.

- Természetesen végig figyeltelek, nem kockáztathattam, hogy eljárjon a szád.

- És nem is beszéltem!

- De akartál!- mutatott a férfira Uzindur, jobb kezéből akarva-akaratlanul is pisztolyt formázva- És tudom, hogy az akarat továbbra is benned van.

- Igen, de csak mert nem értem, miért lenne baj ha Ozora megtudná! Nem bolond! És ha el is megy a testvéréért, az akkora baj lenne?! Uzor végre létre hozta a tökéletes lényt! Mindig is ez volt a legfőbb vágya, ahogy az is, hogy rendbe tegye a világunkat! Ő csak igazságot akart!

- Igen, és egy teljesen kontrolálhatatlan lényt teremtett, akinek tejhatalmat adott a kezébe. Szerinted mi van, ha a trónon ülve úgy döntene, hogy az emberek nem érdemlik meg a kegyelmét?!

- Mégis miért döntene így?

- Mert ő minden mocskos gondolatot hall, amit a ti bűnös elmétek képes megfogalmazni és minden sikátor mélyére belelát, ahol éppen fél tucat kiéhezett féreg erőszakol eltévedt gyerekeket! Szerinted nem undorodna tőletek? A sikolyokat még most is hallja. Bárhová is meneküljön azok mindig elérik.

Tana egy pillanatra elhallgatott majd megfeszítve izmait megpróbált kiegyenesedni s így szólt;

- De ha mindent hall és mindent lát, akkor talán képes lenne tovább is tekinteni a bűnöknél. Nem csak ennyiből áll a világuk. Nem csak ez az ember.

Uzindur gúnyosan felnevetett.

- Mégis honnan tudnád te azt? Én ugyanúgy látok és hallok. Én vagyok a legidősebb, engem szántak először annak, ami ő.

- De te nem vagy isten- vágott közbe Tana.

Uzindur arcáról eltűnt a vigyor és a szelídség minden nyoma is.

- Nem. Valóban nem- hangja komor volt és Igarban rettegést váltott ki- De az emberek felett állok annyira, hogy ítélkezhessek felettük. Feletted. Sajnálom Igar, hogy így búcsúzunk el egymástól, mert valóban szép munkát végeztél az öcsém gyámjaként, de immáron nem vagy több, mint holmi fenyegetés. Részvétem az árva Evetkének.

Igarban kihagyott az ütő lánya emlegetése hallatán, de már semmit sem tudott mondani. Uzindur alakja eltűnt a szemei elől. Akaratára a kangalok megvadultak és fenyegetően villogtatva fogaikat gazdájuk felé indultak. Igar felüvöltött rettentő fájdalmában, mikor a karjába mélyedtek Agyar fogai s őt a földre rántotta, majd hangja elhalt, amint egy másik kutya átharapta a torkát.