„Egy nap, Igar behozott egy kutyát. Pontosabban egy vemhes rottweilert, ami már a végét járta. Igar beszámolója alapján megtámadta őt egy kangal amikor a három rottweilerével sétált. A kutyái azonnal a védelmére keltek, ám az idegen állat könnyedén végzett mindegyikkel, egyedül a vemhes maradt meg, az is csak úgy ahogy, ám ha nem jön időben a megszökött kangal gazdája, akkor valószínűleg az állat még magával Igarral is végzett volna. A történtekkel ellentétben a híresen kutyabarát Igar rendkívül lelkes volt és elhatározta, hogy mindenáron szerez egy kangalt. Rottweilerei áldozata kicsit sem hatotta meg, az utolsó példányt ő maga altatta el és műtötte ki belőle a magzatburkot, amelyben rejtező kölykök az első tesztalanyaink lettek. Miután mesterséges méhviszonyokat hoztunk létre, ahol az embriók tovább fejlődhettek mindegyiknek különböző kísérleti szerekkel oltottuk be, mellyel befolyásoltuk a DNS-üket, fejlődési tempójukat és idővel a fajukat is sikerült megváltoztatni. Persze ez utóbbi már egy későbbi siker. Aztán három évvel a laborunk elindítása után, létrehoztuk az első emberi teremtményünket, amely teljes mértékben klónozott sejtekből készült. Ő volt az Ádám és Éva galateák előfutára. A neve egyszerűen csak nullaegy volt. Rendkívül primitív pszichével rendelkezett, de a kísérletek és újra klónozások eredményeképpen genetikailag fejlettebbé tettük. Valószínűleg a legveszélyesebb és legerősebb galateát hoztuk volna létre belőle, ha Uzor nem zárja le a nullaegyes kísérleteket, még mielőtt igazán elszabadulhattak volna a dolgok. De megtette, mi pedig engedelmesen követtük az utasításait és elindultunk a ma ismert galok létrehozásának irányába.

Ténykedésünk hetedik évére megszületett az első Ádám galatea, mely akkor még egyetlen volt a fajtájából, s egy évre rá pedig elkészült az első Éva is.

Eközben az emberiség még mindig nem sejtett rólunk semmit.

„OZORA!! KELJ FEL!"

A sápadt galatea leizzadva ébredt. Kint a szél nagy erővel verte a ház oldalát, mint egy kellemetlen vendég, akit nem engedtek be estére. A kis szobában enyhe fenyőszag terjengett a felületesen kezelt fabútoroknak köszönhetően s ez a kellemes illat keveredett az izzadság fanyarú bűzével. Tíz év telt el Ozora és Uzindur találkozása óta, épp elég idő ahhoz, hogy a gyermek felnőjön. Ozora felült az ágyán és szétpillantott. Abban a szobában négyen voltak elszállásolva, két, emeletes ágyon. A tetőablakra ragasztott sárga lepedődarabon átszűrődő fény felmelegítette a félhomályt és halvány körvonalakat rajzolt a fekvők teste köré. Úgy tűnt mind mélyen alszanak még. Az elmúlt tíz évben Ozorának gyakran visszatértek bátyja után maradt látomásai, rémálmokként kísérve őt. Ezek eleinte nyugtalanították, de már megszokta őket annyira, hogy ne tulajdonítson nekik túl nagy jelentőséget. Amúgy sem volt már ideje álmokkal foglalkozni. Miután véget ért a kiképzése visszatért Ádámhoz az új magba és pár év és jó néhány küldetés után, már a szervezet fontos és oszlopos tagjává válhatott. Ehhez hozzásegítette Tanával való kapcsolata, mely által csatlakozhatott az emberi elithez.

Lemászott az ágy tetejéről, ügyelve rá, hogy ne keltse fel az alatta alvó Derricket. A létra fokai halkan megnyikordultak lépteikor. A sápadt gal eleinte félt a négykarú galtól, aztán idővel már csak bosszantotta, hogy állandóan követi őt, de végül megbékélt a társaságával. Főleg miután felfedezte mennyire praktikus egy négykarú izomkolosszus testőrsége. A padló megroppant Ozora súlya alatt, s végig recsegéssel kísérte a fiú lépteit, míg az el nem hagyta a szobát. Mielőtt kilépett volna, még felkapta tegnapi fekete felsőjét és nadrágját, ami az ajtó mellett álló barna szekrény egyik gombján lógott, majd a kilincshez nyúlt. A fémnek hideg fogása volt, s nehezen is mozgott. Miközben kicsúszott a kis résen, melyet magának nyitott, fény és muskátli illat szökött a kis terembe.

Ozorával ellentétben Derrick alig változott, Tana szerint azért, mert már elérte a számára rendelt fejletséget, így biológiai öregedése megállt. Így volt ez sok másik gal társával is, akik eleinte majdhogynem együtt nőttek vele, de nagyjuk már elérte az ideális kort. Persze Ozorának nem volt mi miatt aggódnia, hisz ő volt a legfiatalabb mindközül, de az erre vonatkozó alkalmi heccelések eléggé fel tudták bosszantani. Elvégre már százhetven centi felett volt a magassága, az edzések által szép izomzatra tett szert, s emellett gyakran irányított nagyobb létszámú csapatokat egy-egy akcióban, aminek már elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy senki se kezelje őt többé gyerekként. Sóhajtott. Talán csak túlreagálta ezeket a vicceket és tényleg annak látják már amivé küzdötte magát. A hideg megcsípte a bőrét, a fehér, pelyhes szőrszálak, mind felálltak a hátán. Összekulcsolta a kezét és megdörzsölte a felkarját. A nap még csak most kezdett felkúszni az égre, hogy aztán felmelegítse a földet és a levegőt. Ha nem lett volna olyan borongós az ég, bizonyára szép kilátásuk lett volna Guardiel felé., de így csak a ronda betonfalak maradtak, melyek csupaszon terültek el a horizonton, kiemelkedve a város széléről, hogy aztán azon túl lezuhanjanak az emberiség legalsó rétegének otthonát megalkotva. Guardielt.

A kis folyosón Ozoráék ajtaján kívül még három másik nyílt. Egy ezek közül a lépcsőházba vitt, ezt belülről lezárták egy rácsos kapuval, melyhez a kulcs ott lapult Ozora zsebében. Egy másik a konyhába vitt, a maradék kettő mögött pedig szintén hálószobák voltak, ahol a csapat többi tagja aludt. Mindegyik szobához egy ablak társult, a legtöbb tetőablak volt, ám a konyhából ez a folyosóra nyílt. A párkányon muskátlik piroslottak, a virágok szirmairól az illattal harmat csepegett. Ozora elindult ennek az irányába közben átgondolta napi teendőit időrendi sorrendben, de nem jutott messzebb a reggeli mibenléténél. Előző nap csak ebédelt, így nem csoda, hogy már nagyon éhes volt. A konyhaablak előtt elhaladva tekintete találkozott Arináéval, aki bent üldögélt egy gőzölgő bögrével a kezében a muskátlik felett merengve. A lány megrezzent a vizuális ingerre, ami visszarántotta őt a gondolataiból, de ahogy felismerte abban Ozorát szelíden elmosolyodott.

- Van kávém!- mutatta fel lelkesen.

Ozora viszonozta a mosolyt majd belépett mellé a kis szobába. A konyha fala felül kopottas, sárga színű volt, nagyjából szemmagasságig pedig narancs csempékkel volt kirakva. Jobb oldalt egy apró mosogató és egy kis tűzhely volt, alatta gázpalackokkal, szemben egy szekrény, melynek fokai meggörbültek a fémfazekak és serpenyők alatt, bal oldalt pedig egy kis körasztal kapott helyet, melyhez csupán három szék tartozott, s ezek egyikén ült Arina. A lány felkötötte sötét haját, így világos nyaka hangsúlyt kapott, ami Ozorának is feltűnt, de inkább lesütötte a szemét a szürke járólapra majd leült a lánnyal szemben. Az ekkor felállt és töltött egy bögre kávét a fiúnak.

- Köszönöm- mondta Ozora amint a bögre koppant a gránit asztallapon.

- Ugyan- legyintett a lány.

Mielőtt visszaült volna a helyére szárnyait, melyeket a fecskékre jellemző kékes és alul barnás tollak fedték finoman megemelte, hogy azok a széktámla túloldalára kerüljenek. Kétség kívül sokat fejlődtek ezen végtagjai és sokkal nagyobbak is lettek, ami Tanának volt köszönhető, aki mint ex Pygmalion felajánlotta segítségét a lánynak, aki persze örömmel elfogadta azt. Bármit is adagolt Igar Arinának az működött, s bár még mindig nem repdesett az égen kétség kívül sokat javult. Ozorának mégsem tetszett az egész. Elvégre úgy volt, hogy Tana felhagyott már ezzel és minden jó szándék ellenére élt benne egy kis bizonytalanság Igar irányába, amit maga sem tudott megmagyarázni, hisz a férfi sosem ártott neki. Belekortyolt a kávéjába s arra gondolt ezen meg se kéne lepődnie, hisz valahogy a dolgok mindig elcseszettek, ha róla meg Arináról van szó. Megrándult kezében a bögre. Egy grimasszal nyugtázta, hogy Arinának nem kéne kávét készítenie lehetőleg soha többé. Miközben a kortyot ízlelgette az egyre rosszabb lett, szinte már szenzációs módon. Miután leküldte, még egyszer bele kellett innia, csak hogy meggyőződjön tényleg olyan rettentő-e. Az volt. Letette az asztalra a bögrét, tisztes távolságban magától, ám mégse túl messze ahhoz, hogy a lány megsértődjön.

- Minden rendben van?- ráncolta szemöldökét a lány. Nagy sárga szemeivel a fiút fürkészte.

- Persze...- felelte Ozora aki a szemek elől a járólapra menekítette tekintetét- Csak megint az az álom.

A lány a kezét a fiú asztalon pihentetett kezére helyezte. Aggódva nézett rá, ezt Ozora anélkül is tudta, hogy látta volna, így megpróbált bátorítóan elmosolyodni.

- De nem kell aggódnod. Ez csak egy álom. Panaszkodás helyett örülnöm kéne inkább, hogy egyáltalán van.

- Ha te mondod- mondta halkan a lány.

Ozora gyorsan elterelte a témát magáról.

- És hogyhogy te fönt vagy?- kérdezte.

- Nem nagyon tudtam aludni- ismerte be a lány- Kicsit izgulok Guardiel miatt, még ha nekem nem is lesz nagy szerepem.

- Nincs miért izgulnod- engedett el egy félmosolyt Ozora- Mi már többet vagyunk bevetésen, mint a magban. Szóval nekünk már a mai csak egy szimpla hétfő.

Arina hálásan elmosolyodott.

- Hogy csinálod ezt? Hogy tudsz ennyire nyugodt maradni?- kérdezte szelíd hangján. „Hisz természetesen megint te kaptad a fontos feladatot" tette hozzá gondolatban.

Ozora vállat vont;

- Csak az évek meg a rutin.

Arina már derűsebben befejezte a maradék kávéját, bár még mindig nem sikerült teljesen megnyugodnia. Régen olyan könnyen ment minden az arénában. Semelyik tettnek sem volt súlya, de azóta már ez megváltozott. Pontosabban Ő változott meg. Félt, hogy hibázik, hogy csalódást okoz a társainak s legfőképpen Ozorának, akire felnézett amióta csak kimentette őket az arénából. S szeretett volna közeledni a fiúhoz, de az mindig elhúzódott tőle, viszont azt sem engedte, hogy Arina kiábránduljon, mert időnként ő is kezdeményezett, s ezzel tökéletesen összezavarta és felbosszantotta a lányt.

Ismét kinyílt az ajtó. Ozora hátrébb húzódott a székén és kezét is elhúzta a lányétól. Mélyen belekortyolt a kávéjába s közben az ajtóra pillantott. Arina lemondóan levette a kezét az asztalról és ő is a belépőre nézett, aki nem más volt, mint Simon az egykori Elefánt. Szokásához híven jókedvűen dudorászott s ujjaival hullámozva integetett a bent ülőknek.

- Legalább valaki ilyen felszabadult!- mondta Ozora.

- Én mindig főnök!- vigyorodott el a termetes gal majd kinyitotta a konyhaszekrényt élelem után kutatva. Az arcából ítélve nem tetszett neki, amit látott.

- Mi a gond Simi?

- Főnök! Így nem lehet dolgozni! Csak kenyér meg pár retek maradt reggelre!

- Ez azért enyhe túlzás.

- Jó, de nekem rendes kajára van szükségem vagy akció közben kifulladok!

Ozora sóhajtott majd kihúzta a tárcáját hátsó zsebéből. Elővett egy kék papírpénzt és a folyosó kulcsával együtt Simon felé csúsztatta az asztalon.

- Nem bánom vegyél valamit, de akkor már a többieknek is hozz!

Simon arca ismét felderült.

- Köszönöm főnök!- s azzal nyúlt is a pénzért, de Arina előbb felmarkolta.

- Veled megyek!

- És azt hogy tervezed?- kérdezte Ozora a lány szárnyaira pillantva.

- Itt a köpenyem- mondta makacsul a lány.

Ozora ráncolta a homlokát, de végül engedett társainak s megrántotta a vállát.

- Felőlem rendben. De fél óra múlva itt legyetek! És ne csináljatok bajt, értem?

A két gal bőszen bólogatott majd Arina kisietett a szobából, hogy gyorsan átöltözzön, így elrejtve szárnyait.