Tabita csinos kis ujjával Ozora homlokára bökött, mire az visszarázódott az életbe.

- Újraindtás- mondta a lány még mindig csillogtatva fehér fogazatát.

Ozora zavarodottan pislogott hármat, s halványan elpirult.

- Jól van, itt vagyok- mosolyodott el.

Tabita balra felhúzta szája csücskét s megdöntötte a fejét.

- Vársz még valakire?- kérdezte elsétálva a sápadt galatea mellett. Ozora utána fordult és sietve besorolt vele a guardik mögé. Tabita meglehetősen piszkos volt, de Ozora arra gondolt, hogy rávallana, ha szándékosan valamelyik robbanás közelében maradt volna, hogy érezze annak erejét, vagy valami hasonló. Így ezt be is tudta ennek.

- Nem. Senkire- felelt.

A tömeg lassú, kimért tempójában haladtak, ami máshelyzetben biztosan hamar felbosszantotta volna a vörös hajú lányt, ki mindig kettesével szelte a lépcsőket, de most kivételesen ő is érezte, hogy nincs miért rohanni. Áthaladtak a bánya szívébe vezető járat szűkös nyílásán, még itt Ernakh is besorolt eléjük. A benti fények minden egyes lépés után hidegebb és gyengébb arculatot öltöttek, míg a napsugarak vékony fátyla már végleg el nem veszett a málló falak sötétjében, s nem maradt más a mély végtelen éjének megtörésére, mint a mennyezetről vékony zsinóron lógó izzós lámpák, melyek, mint a kavicsos medrű patakban ingó szüzek ingadoztak hol jobbra, hol balra. A falak sötét felülete durva s nyers volt, míg az út maga, melyen haladtak meglepően simára kopott. A beáramló levegő elsiklott az izzadt testek mellett, s hűs kezével itt-ott végig simított a fáradt arcokon s be-besurrant az anyagok szakadásainak vékony résein a ruhák alá. Meglepő mód még a szagokat is eltűntette, ahogy a fáradt csürhe mélyeket lélegzett orrával semmit sem érzékelt saját testének megviseltségéből. S csend volt. Ősi és törvényszerű, melyet senki sem merészelt megzavarni, s halk levélsusogást is csak néhol leheltek az ajkak a szomszéd fülekbe. Így meneteltek lefelé az agyon koptatott falépcsőkön s a ritmustalan, ezernyi lépt dobbanásának összefonódása olyan volt, akár a nagyobb nyári esők dübörgése a verandákon. S ebben volt valami, ami szakrálissá változtatta a menetelés hosszú pillanatait, s így már nem is volt olyan félelmetes a mély gondolata. Ozorának mégis az jutott eszébe, hogy ha rajtuk ütnének itt, nem lenne hova futniuk s akár az egészet rájuk is omlaszthatnák, ha akarnák. De nem. Hisz ez még csak nem is lehetséges. És persze, nem is történhet meg...

- És- tört meg minden szentimentalitást a maga szokásos könnyedségével Tabita- Minden simán ment a tárgyaláson?

- Valami olyasmi...- inogtatta meg a fejét Ozora- de azután már minden olajozottan ment.

- Ezt jó hallani. Egészen elkeserítő lenne, ha a mi kis harmadik szemünk hatalmán kifogna egy ilyen egyszerű feladat....

Ozora erős pillantást vetett a vörös hajú lányra. Nem épp a legjobb környezetben említette meg AZT, hiszen a guardik maguktól is elég bizalmatlanok voltak, nem kellett, hogy több okot kapjanak híresen abszurd káosz elméleteik kiötlésére. Ráadásul ANNAK a használatára, még csak szükség sem volt. Szerencsére Tabita megértette az üzenetet, s gond nélkül témát is váltott.

- Nekünk is gördülékenyen sikerült mindent elintéznünk. És még a tüzijátékot is az első sorból láthattuk- örvendezett a lány.

Szóval igazam volt- gondolta Ozora, s csak mosolyogva megforgatta a szemét. Úgy érezte, hogy a lány egy nyitott könyv számára. Bár ennek nem tudott túlságosan sokáig örülni, hisz számára bárki azzá válhatott, s ettől hirtelen sokkal magányosabbnak érezte magát.

A tömeg oszolni látszott előttük, s ők végre megérkeztek a bánya legnagyobb üregébe, s egyben a guardieli mag szívébe. A látvány egészen lehengerlő volt. A falak kétszáz láb magasak is lehetek, s a terem maga közel ilyen hosszúnak tűnt, s hol kiszélesedett s több mellék részre oszlott, hol összeszűkült. A nagyobb területeken, mint amilyenbe most a guardik is csöppentek faemelvények magasodtak, melyek oldalai csupaszon tengtek, s renget emeletből álltak, melyeket eldöntött létrák, hol rögtönzött lépcsők kötöttek össze, s a vastag főoszlopaikon izzók lógtak bevilágítva az építményeket. A fényről még jó néhány reflektor gondoskodott, melyeket néhol oszlopok tetejére szereltek, de általánosságban valamelyik falra erősítettek fel. Az itt is meglepően sima földön remekül visszaverődött a fény, s így sokan fellélegeztek, kik addig tartottak a sötétségtől. Négy galatea sietett a csoporthoz, élükön Anyával, aki, mint a legtöbben, semmit sem változott azóta, hogy Ozorával először találkoztak. Szokásához híven céltudatosan és hatékonyan járt el, s társaival azonnal megkezdték a guardik útbaigazítását és a szétosztásukat. Kihasználva ezt a lehetőséget Tabita intett Ozorának, hogy osonjanak el, mielőtt még befogják őket valamire. Ozora a homlokát ráncolta, nem szeretett kibújni a munka alól, de Tabita erre csak a szemét kezdte el forgatni, majd nemes egyszerűséggel csuklón ragadta és kihúzta a tömegből.

- Anyának nincs elég embere- súgta erősen Ozora.

- És azt hiszed ez akadályozni fogja őt bármiben? Ne aggódj már mindenen, inkább gyere!- tolta le a lány majd sebes léptekkel elindult az egyik faemelvény felé.

Ozora lemondóan az alsó ajkába harapott majd engedelmesen követte a lányt, engedve a gondolatnak, hogy ezt puszta kényszerből teszi. Közben hozzájuk hasonlóan több galatea is kiszivárgott a tömegből, hogy meglógjon a kéretlen guardi istápolás elől, amit az Éva galt ismerve biztosan a nyakukba varrt volna. Az ifjabb Rácz természetesen azonnal és már rutinosan a feladathoz látott.

- Hová megyünk?- kérdezte Ozora még mindig nyűgös arcot vágva.

- Számít talán?- emelte meg szemöldökeit a lány.

- Talán- felelte a sápadt galatea, de tiszta választ továbbra sem kapott.

- Csak figyelj hát!

Az építményhez érve Tabita felfelé biccentett. Ezúttal mindketten sebesen szedték a lépcsőket, s összesem csupán két emeletet másztak meg, s ott a lány a szintt szélére invitálta a fiút. A legtöbb emeleten több galatea is ügyködött valamin, néhol különböző terveket és tervrajzokat készítettek, máshol ezek eredményeit magyarázták lelkesen, de olyan is akadt, ahol apró eszközöket tisztogattak és szereltek össze egy nagy egésszé. A vörös hajú galatea ezeknél sokkal emberibb elfoglaltságot talált maguknak a saját szintjükre, ahol rajtuk kívül pusztán egy pingpongasztal helyezkedett el, amely létjogosultsága erősen megkérdőjelezhető volt, tekintve a falak hiányát. Tabita, a fekvő gerendákon csendesen lépdelve végig sétált az emelet padlózatán és egy lépcső alá rejtett zsákból egy karcsú nyakú, zöld üveget vett elő.

- Csak pezsgő- mondta nagy szemekkel figyelve Ozora reakcióját. Az gyanakodva nézett rá.

- Mégis mit tervezel azzal?

- Pff- fújt Tabita grimaszolva és összehúzva szemöldökét- Hát megisszuk!

- Sok a munka még- lépett hátra a sápadt galatea, de Tabita megállította.

- Kérlek! Még ki se robbant a valódi háború, de az elmúlt öt évben alig láttuk egymást! Végre van egy kis időnk.. és valamit ma csak elértünk! Ünnepeljük meg!

Szemei szinte könyörögtek és Ozora bárhogyan is agyalt a módján nem tudta, hogyan mondhatna nemet rá.

- De csak egy pohárral- szögezte le és a lány mellé sétált. Az elégedetten lazította meg az üveg dugóját és azzal a dugacs már ki is lőtt, hangos, pukkanó hangot kiadva. Leültek a szint peremére, és lelógatták a lábukat. Közben Tabita két poharat is elővarázsolt a zsákból, amelyekbe töltött maguknak.

- Koccintsunk!- emelte fel lelkesen sajátját.

- Rendben, de mire?- kérdezte Ozora.

- Jajj, ne csináld, te jössz mindig a beszédekkel- töprengett el a lány majd elmosolyodva felemelte saját poharát- Koccintsunk az öt évre!

- Az öt évre?- nézett rá kérdően a fehér srác.

- Öt év. Kétszer öt éve találkoztunk először, majd öt évig le se vakarhattuk egymást, végül az elmúlt öt évben nem is láttuk szinte soha a másikat. S most mégis itt vagyunk!- magyarázta a lány.

Ozora magában felnevetett. Tabita szúrósan pillantott rá.

- Szóval minden öt évre? Ez tetszik!- mosolygott Ozora- Hát akkor az öt évre!

- Az öt évre!

Az üvegek összecsendültek majd mindketten fogyasztottak sajátjukból. Ezután tekinteteik az alattuk sürgőkre terelődtek. Lé, vagyis Levente alattuk álldogált, a sürgölődő tömeg szélére húzódva. Kezeit a nadrágzsebébe rejtette, Tabitához hasonlóan az ő ruha darabjai is elég piszkosak voltak. Fekete haját középen hosszabbra növesztette, s ezek közül pár tincs göndörödve kormos homlokára tapadt akkor. Arca, bár megegyezett Luciferével, sokkal komolyabbnak és finomabbnak tűnt. Mint sok más gal, ő is viselt tetoválásokat, önmaga megkülönböztetésére Levente társaitól. Egy ezek közül egy könnycsepp volt bal szeme sarka alatt, egy másik pedig egy nagy rózsa vékony nyakának jobb oldalán, melyből a tüskék szögesdróttá alakultak és nyakláncként körbefonták a torkát. Állítólag a mellkasa is tele volt különböző jelképekkel és motívumokkal, melyek rendszere továbbfolytatódott jobb karján, mit akkor vékony pulóvere takart el. Fejét várakozva kapta, hol balra, hol jobbra, s közben folyamatosan változtatta karjainak helyzetét.

- Te mit gondolsz mi lesz velünk öt év múlva?- kérdezte Tabita szemeivel a lent toporgó srácot figyelve, s újra megemelte a poharát.

- Remélem már Gábrielben leszünk- mondta az ifjú és ő is a pohár aljára nézett. Az üveg nedvesen csillogott a reflektorok fényében, s a hideg pezsgő oly arany volt benne, hogy azt az érzetett keltette, valóban egy különleges, és rendkívül értékes italt isznak most. Pedig Tabita csak találomra elemelte Igar pincéjéből.

- Miért mennél te Gábrielbe?- kérdezte a lány, s kezében érdeklődve forgatta a poharat.

- Mert ha oda feljutunk, akkor már biztosan megnyerjük a háborút. És szeretnék körbenézni a tetejéről, a Bábelről. Azt mondják, az összes kerületet látni lehet róla.

- Én ha oda egyszer felmegyek, első dolgom lesz leköpni a tetejéről- Tabita hangja komor és keserű volt.

- Mindig is romantikus lélek voltál- jegyezte meg a sápadt gal, mire halkan felnevettek.

Alattuk Levente végre megpillantotta várakozása személyét és boldog mosollyal megindult feléje. Az illető nem más volt, mint galjaink régi barátja Lehel, aki hasonló örömmel pillantotta meg Lét. Az L2-es egy ideje raszta tincsekbe hordta sötét színű haját, mely most hátul összefogva a háta közepéig ért, s melybe fagyöngyök és néhány szál színes fonal is ékeskedett. A két férfi gal boldogan átölelte egymást és csókkal üdvözölték a másikat.

- Tudod- szólalt meg az elmerengő Ozora- amikor megismertelek komolyan azt hittem a kutyák elé fogsz vetni- szélesen elmosolyodott- Az nem csak viccelődés volt.

Tabita halványan viszonozta a gesztust.

- Akkor még én magam is úgy gondoltam- ismét beleivott a poharába.

- De végül mégsem tetted meg- Ozora újra töltött.

- Nem... és nem is bántam meg- pillantott a sápadt galra a lány.

Ozora viszont a lány szemébe nézett.

- És most itt vagyunk. Kétszer öt év múlva..

- Igen. Itt...- Tabita az alattuk sürgőforgó "hangya"seregre nézett,s az abban álló szerelmesekre- Szerinted valaha külön vállnak? Szerintem soha- hangja elhalkult, szinte csak suttogott.

- Csak nem irigy vagy?- mosolyodott el hamisan Ozora.

- Ki ne lenne az rájuk? Csak nézd meg őket...- mondta komoly tekintettel Tabita- Olyan boldogok.

- Tudom- biccentett halványan Ozora.

- Esküszöm négy évvel ezelőtt ugyanilyen mézesek voltak. Sőt, talán még rosszabbak is.

- Nekem mondod?- nevetett halvány csüggedtséggel, de őszintén Ozora- Lehellel sok küldetésen voltam együtt. Nehéz elviselni, amikor magányos lesz...

Egy pillanatnyi meghitt csend ült közéjük. Mindketten az egymás kezét fogó lelkesen beszélgető párt nézték, ahogy lassan távolodtak, majd eltűntek a tömegben.

- Olyan távolinak látszik ez- Tabita hangja még mindig halkan susogott.

- Pedig nekünk is kijár- Ozora még mindig azt a helyet figyelve, ahol a párt utoljára látni lehetett.

- De talán van aki sosem lesz képes rá...

Ismét elhallgattak, a szavak nehézségét mindketten a szívükön érezték, s megrémültek fenyegetésüktől. Végül a csendet Ozora törte meg.

- Váóv azért nem gondoltam, hogy majd ennyire leírsz...

Ismét egy perc hallgatás majd Tabitából felszakadt a nevetés, annyira hogy halkan fel is horkantott. Ozorából meg ez hozta ki a kacagást. A lány gyengén vállba bokszolta Ozorát és huncut kacsintással leszidta.

- Nyugi azért a szárnyasokról sem kell elfelejtkezni.

- Nem tudom, hogy mire gondolsz- fordította el az arcát Ozora.

- Ne csináld már. Látom, ahogy rád néz.

- De ugye tudod, hogy lecsirkézted.

- Jó, de nem ez a lényeg!

Ismét egy pár pillanatnyi hallgatás.

- Persze, tudom mit gondol mindenki. És azt is, hogy ő mit érez...

- És te?

- Nem tudom... Elvégre ő tényleg szép és kedvelem is. De valahol nem több egy szurkoló lánynál.

Tabita elkomorodott.

- Értem... Ez egy elég erős kijelentés.

Ozora a mellette ülő lányra pillantott tekintetében komolysággal.

- Miért, téged nem riasztana meg, ha valaki mindig minden ok nélkül imádna? Ha lehetetlen dolgokat várna el tőled és azt, hogy sose hibázz?

- Ne vedd magadra, de te pont az a fajta vagy, aki szereti, ha körbeugrálják. Azt hittem élvezed ezt.

- Ezt beismerem.... de akiket szeretek, azok nem ugrálnak körülöttem.

Tekinteteik egy pillanatra még találkoztak majd Ozora letette az üres poharat maguk közé, az üveg koccant a fadeszkán, majd a padlózat megrecsegett, mikor a sápadt galatea felállt.

- A győzelem nem fog besétálni hozzánk... Jobb, ha megyek, lassan ideje kezdenem már valamit a guardikkal- mondta, bár inkább mentségként, mint sem magyarázatul majd sietve távozott, magára hagyva ezzel a vörös hajú lányt.