Ozora meg sem tudott szólalni. Elméje egyre csak azon pánikolt, miért nem mozdul a teste.
- Megnőttél- folytatta az idegen. Hang magassága alapján arra következtetett Ozora, hogy hím nemű az illető.
- Miért nem tudok mozogni?- kérdezte a fiú.
- Mert az felvetne néhány kellemetlen problémát- felelte az idegen- Plusz nem hordok ilyen nevetséges maszkot, ami eltakarná az arcomat.
- Egyáltalán ki vagy te?- kérdezte Ozora, mire a levegő hirtelen megnehezült közöttük, olyannyira, hogy a sápadt galateának minden egyes légvételkor kaparó érzést keltett a torkában. Gondolatban kijavította a kérdést; ,,Mégis mi vagy te?"
Aztán a pillanatnyi kínzó csöndet megtörte a folytott válasz;
- Te tényleg nem emlékszel rám, igaz?
,,Még szép, hogy nem, de mit vársz, ha azt se hagyod hogy rád nézzek?"- válaszolta volna Ozora, ám hirtelen képtelenné vállt rá, hogy torkában hangokat képezzen ki. Meglepetten vette észre, hogy az idegenhez közelebbi, jobb orcáján dagadt meleg cseppek folynak végig s valami azt súgta ezek nem is az ő könnyei. Letargiát érzett és mély bánatot, de nem tudta megmagyarázni ezeket az érzéseket. Arra gondolt ezeket is csak érzékeli, mint ahogy mostanában mások hangulatával tette ezt. Mégis szomorúvá vállt.
- Nem... de sajnálom, hogy ez ilyen rosszul érint téged- mondta végül a sápadt fiú.
Az idegen mélyen sóhajtott egyet. Ozora érezte, hogy megmozdult, talán hátradőlt, s talán a fejét az ég felé emelte.
- Milyen kegyetlen...- suttogta keserű mosollyal.
- Amúgy tartozom egy bocsánat kéréssel. Elmondanám miért, de látom, hogy már így is eléggé kikészültél, szóval ezzel nem ingerelnélek tovább. Szóval csak sajnálom.
- Azt nem bánnám, ha most tényleg hagynád ezt. Mondjuk, hogy nem számít- felelte Ozora. Inkább nem akart belegondolni miről beszélhetett az idegen. Újonnan már csak hagyta a dolgokat lefolyni, mikor újra és újra belekerült ebbe az információ hiányos helyzetbe. Hisz úgy se árul el senki semmit.
- Mond elengednél? Ígérem nem nézek rád, de már beállt a nyakam...
Percekig nem érkezett válasz, ám végül tagjaiba visszatért az erő és így ő is hátradőlhetett. Jobb kezével finoman megmasszírozta a nyakát enyhítve az azt terhelő fájdalmon s fejét finoman balra billentette.
- Szóval csak bocsánatot kérni jöttél?
- Igen... és hogy elmondjam örülök, hogy jól vagy. Tényleg őszintén mondom ezt- Ozora érezte ahogy a beszélő személy tekintete ráhelyeződik- De ez nem azt jelenti, hogy ez így maradhat. Talán a jövőben újra megpróbállak majd megölni.
Ozora felkapta a fejét.
- Hogy érted ezt?
Érezte ahogy halványan elmosolyodik az idegen fél.
- Azt mondtad nem haragszol. De ebbe ne gondolj bele túlságosan. Hidd el jobb ez így.
- Mégis ki vagy te?!- kérdezte meg ismét Ozora, már jóval nyomatékosabb hangnemben.
Az idegen először nem válaszolt csak csendesen mosolygott.
- Nem számít, hogy én ki vagyok ahogy az sem számít te ki vagy. Csak annyi a dolgunk hogy ne csapjunk zajt, csak enyésszünk el csendben és akkor minden- a szavai elakadtak egy pillanatra, amikor Ozora minden előjel nélkül hirtelen felé fordult- rendben lesz...- motyogta.
Ozora döbbenten meredt rá, az arcra, mely finoman ívelt és márvány fehér volt, halványan kéklő szürkésen füstös szemekkel, melyre hófehér tincsek hulltak, s mely bár idősebbnek tűnt nála, mégis pont olyan volt mintha tükörbe nézett volna általa. Ez az arc szintén döbbent volt, majd halványan elmosolyodott.
- Kis csaló- majd kinyújtotta karjait Ozora felé, akiből hirtelen minden életerő elpárolgott s eszméletlenül előre bukott a padról.
- Ejj-ejjj... mit csináljak most veled öcsikém?- rázta a fejét Uzindur majd karjaiba vette Ozorát s félre fésülte annak arcából a kékre festett tincseket. Nosztalgikus mégis szomorú érzés tört rá. Ismét ugyan olyan aprónak és törékenynek látta az alvó fiút, mint az amilyen annak idején, gyerekkorukban volt. Lehajtotta fejét és egy csókot nyomott a homlokára.
- Most aludj és felejts el újra kisöcsi!- suttogta Uzindur majd felállt, karjai közt Ozorával.
S az emberek sem a kertben sem az épületben nem látták őket, mert a fivér nem engedte meg nekik, hogy rájuk nézhessenek. Arra gondolt még csak nem is lennének méltóak rá, hogy efféle megtiszteltetésben részesülhessenek.
Átvágtak az udvaron, be az épületbe, s itt sem látta senki őket, pedig a tömeg s az egymásba kapaszkodó keringőző párok megnyíltak előttük. A színes selymek, mint a fel-felgyúló lángok lobogtak a teremben, s a háromnegyedes dallamot játszó zenekar hegedűs szólistájának orráról csöpögött az izzadtság a nagy koncentráció közepedte.
Tana épp két nő társaságában beszélgetett, illetve épp hangosan nevetett, a kezében tartott üveg pohárral egyensúlyozva, ki ne löttyintse annak tartalmát. Majd bármiféle előjel nélkül a két csinosan ám rendkívül kihívóan felöltözött nő elhallgatott majd szó nélkül ott hagyta. Tana értetlenül bámult utánuk, aztán észrevette az Ozorát hozó Uzindurt és az arca pillanatok alatt elsápadt. A pohár kicsúszott a kezéből és apró csillogó szilánkokká robbant szét találkozva a kemény padlózattal.
- Mi történt Ozorával?!
- Nyugalom csak alszik. Nem fog sok mindenre emlékezni a bállal kapcsolatban... Hé, Pygmalon! Te fogadtad be őt, jól mondom?
Tana lelkesen elmosolyodott;
- Tudtam, hogy egy fontos gal! Amint megláttam tudtam, hogy az!
- Jah... igazad volt. De most figyelj rám! Nálad hagyom az öcsémet, de ennek feltételei vannak! Nem akarom, hogy egy magadfajta csődtömeg megrontsa. Bánj tisztelettel vele, érted? Ne merj ártani neki!
- Ilyesmi eszembe se jutna! De... ő talán...?
- Nem. De ketten kapcsolatban állnak egymással. Uzor már elérte a célját, de nem szabad hagyni, hogy az napvilágra jusson. Elohim egyenlőre bujkál és ennek így is kellene maradnia, de ez a kölyök képes felébreszteni őt és amilyen bolond meg is teszi. Ezért nem tudhat semmiről. Se rólam se a Pygmalionok valós céljáról. Különben meg kell hogy öljem. Értetted Pygmalion?
Tana halványan bólintott.
- Mond... ki ez a fiú?- kérdezte Igar.
A fehér galatea habozott a válasszal, ám végül rászánta magát, hogy kimondja;
- Isten vére- Uzindur hangja félelmetesen komoly volt. Kinyújtotta a karját, de ismét csak habozva adta át Tanának az alvó gyermeket.
Igar Ozorára nézett. Már teljesen más fényben látta annak nyugodt arcát, mint az előtt. Tudta, vagyis inkább érezte, hogy fontos a fiú, de nem gondolta volna, hogy ő lehet valami szörnyűnek vagy épp felszabadítónak az elhozója. Csak azt nem tudhatta melyiknek. Arra gondolt talán tényleg az lenne a legjobb ha ez sosem derülne ki.
Feltekintetett, de már nem találta Uzindurt a szemeivel. A tömeg újra kitöltötte a teret, mintha semmi sem történt volna. Csak néhányan súgtak össze a kábult gyereket tartó sápadt férfi látványára.

Ozora pedig aludt és közben elfelejtette, hogy valaha is találkozott Uzindurral, ahogy az azt kérte tőle. Álmában pedig látott valakit, benyomásai szerint saját magát, kívül álombéli testén, s ez a más sírt. Fiatal volt még, egy kis gyerek s a földön fekvő ,,ő", Ozora felett térdelt. S Ozorának szörnyű fájdalom és kínzó égető érzés tombolt a testében. Mindene fájt, még lélegezni is alig bírt. S a gyerek látva szenvedéseit még jobban sírni kezdett, megragadta a vállait és rázogatni kezdte őt, ezzel még tovább fokozva a szenvedéseit.
- Kellj fel! Ozora! Könyörgöm, kellj fel! Mondj valamit!
S Ozora sírni kezdett. Elhagyta az ereje és már nem is akart felébredni.
Aztán minden sötét lett.