Amikor pár hónappal ezelőtt megérkezett a díszes vörös viaszpecséttel lezárt meghívó a Hella házba, Ulrick szokás szerint -mint mindig amikor efféle felesleges, ám társadalmilag elvárt díszkörök lefutására tűnt kényszerülni- kedvtelenül forgatta kezében a borítékot. Épp a ház emeleti főfolyosóján ácsorgott, egy száll fehérneműben. Mellette egy kis tölgyfa kör asztal, rajta drága porcelánvázában frissen vágott virág és egy ezüstös fémtálcán levél kupac, amit az egyik cselédlány hagyott ott. Tejszőke hajában a tincsek bármiféle rendszert mellőzve meredeztek a fehér, beépített lámpákkal tarkított plafon felé. Kissé hűvösnek érezte a légmozgást a házban, melyet az éppen aktuális szellőztetésnek köszönhetett, de mégsem gondolta hidegnek, sőt éppen kellemesnek is mondhatta volna, ahogy a mozgó levegő a testére felhalmozott nagy izomtömeget körbejárta. Sok heg tarkította, de így is szerencsésnek mondhatta magát, amiért sohasem szenvedett maradandó sérülést. A kis boríték szokatlanul nehéznek tűnt, s egyre csak súlyosabb lett, ahogy a tartalmára gondolt és annak a velejáróira. Még csak fel sem kellett bontania. A címzett és a feladó mindent elárult.

- Mit nézel?- kérdezte ártatlan, édes hangján Esztora. A nő a háló ajtajában állt, fehér testét a maga köré tekert lepedő fedte el. Ahogy közelebb lépett csupasz combja kibuggyant a takarás alól. Ulrick ránézett és arra gondolt milyen szép és mennyire ártatlannak tűnik, így, hogy nagy csillogó, karamell barna szemeivel őt fürkészi, miközben a napérlelte búzához hasonló szőkésbarna haja hullámokban a nyakára omlott, s néhány tincs, ebből a selymes koszorúból az arcába lógott. Erősen szeplős volt, amit a fellépéseire nem sajnálva a púdert mindig nyomtalanul eltüntetett. Ez ellen a szokása ellen Ulrick gyakran hangot emelt, ilyenkor persze Esztora mindig csak leintette a nyomozót, és rá is szólt, hogy az ő munkáját hagyja csak rá, ő is tiszteletben tartja a férfi munkaszféráját. Ulrick lehajolt, hogy megcsókolja a nőt. Az ajka lágy volt és meleg.

Valahogy eszébe jutott tőle az a fátyolos hajnali óra, amikor Raffaelben a kórházból kilépve, ahová a sérülései miatt szállították, egy spontán, nagy elhatározás lett úrrá rajta, mely miatt nem bírt tovább ott maradni, így futni kezdett, mintha csak üldöznék. Átrohant az egész városon egészen a Ciprus nevű kis szalonig, mely erkélyén az elitek kis csoportja szokott reggelente kávézni, újonnan köztünk a Hanga család nőnemű tagjaival. Ulrick már egy ideje mindig felkapta a fejét erre a névre, így tisztában volt ezzel.

Az ég már rózsaszín, sárga és kék pasztelszínekben úszott, a felkelő nap fényében nedvesen csillogtak az utcák. Ulrick lihegve megállt a magas kovácsolt vassal díszített kerítések mellett, lélegzetvételei után meleg felhőcskéket lihegett ki. Látta a poroszkék légpárnás járművet, amint a felemelkedő kapu előtt várakozott utasaival. A nyomozó felüvöltött. ,,ESZTORAAA!!!" Pillanatokon belül a jármű bal hátsó ajtaja kinyílt s előlibbent belőle borostyán zöld ruhájában a keresett személy. Szemei ijedten csillogtak, a férfit meglátva arca megrezzent, s könnyek szöktek végig két vörös orcáján. Futni kezdett Ulrick felé. Ahogy a drága selyem meglebbent a levegőben azt a benyomást keltette a férfi számára, hogy az egész csak egy látomás s talán mégis csak meghalt. De nem... túlélte. Ebben már biztos volt.
Már egy nap is eltelt a nagy mészárlás óta, s addigra már Esztora is hallotta a híreket. Tudta, hogy régi barátja, Ulrick is a kitüntettetek között szerepelt, csak arról nem hallott semmit, hogy a férfi áldozatul esett-e. Egymáshoz érve átölelték egymást. Esztora nem tudott megszólalni a könnyeitől, Ulrick pedig nem bírta megtörni ezt a csendet. Azt szavak nélkül is érezték, hogy a dolgok gyökeresen megváltoztak közöttük miután kis híján elvesztették egymást.

S most együtt voltak a közös otthonukban. Ulrick sosem hitte, hogy egy ilyen férfivá is válhat, de boldog volt Esztorával. Sőt, a lénye egy része nem is akart mást, de az elszánt nyomozó túl erősen élt benne, hogy bármi fontosabbá válhasson szent céljánál.

- De komolyan, mi ez?- kérdezte a nő a borítékra pillantva.

- Csak egy felkérés. Ráadásul neked jött- lobogtatta meg a férfi.

- Hmm. Szép pecsét, igazi prémium viasz. Ilyet használnak Gabrielben az alacsonyabb rangú tisztviselők és a Raffaeli körzeti bank befektetői. Meg még pár pénzes alak.

- Eddig jó.

- Hmmhmmm... talán egy bankár?

- Ugyan, azoknak sokkal rondább írása van.

- Akkor mutasd meg azt az írást.

- Az csalás lenne!- emelte magasra a borítékot- Feladod?

- Talán inkább adj egy nyomot nyomozó!- bökte oldalba Esztora.

- Hát jó... Ismerem őt.

- Ennyi? Ez csalás!

- Szóval feladod.

- Dehogy! Akkor az a sótlan sápadt pacák, azokkal az unalmas befektetői sztorikkal? Tudod akitől azt a nagy bónuszt kaptátok.

- Sajnálom téves.

- Akkor?

- Magurai. Az idősebb fivér.

Ekkor a nő felugrott és kikapta a papírt a férfi kezéből.

- Ez már egész izgalmas. Dehát ilyen az élvonal- jobb szemét csábosan lehunyta az utolsó mondatnál majd ellépve a férfitól megpördült egyet, sajátos színpadiasságával- Raffael és Gabriel minden lakója-aki csak számít- hallani fog énekelni! Tudod mit jelent ez?

- Hogy a menyasszonyom híresebb és népszerűbb, mint én?

- Azt eddig is tudtuk- legyintett a borítékkal- Azt jelenti, hogy akár még halhatatlan is lehetek!

A nő őszintén mosolygott, ami megakadályozta hogy szavai negatív benyomást keltsenek. De hisz kit nem hatna meg és tenne végtelenül boldoggá, ha azok közé kerülhet a neve, akikén nem fog sem idő sem rozsda? Ulrick odalépett hozzá, könnyedén felemelte majd megpörgette a levegőben. A nő vidáman felkacagott, s Ulrick vele együtt nevetett.

- De ez azt jelenti, hogy neked is jönnöd kell- mondta a lány, mire Ulrick megállt.

- Szerintem megleszel nélkülem...

- Ulrick!

A férfi lerakta a nőt majd mélyen sóhajtott egyet.

- Semmi értelme ott lennem. Ezeket a bálokat nem nekem találták ki, az emberek dög unalmasak rajtuk.

- Csak a túlnyomó többség.

A nő lágy mozdulatokkal megcirógatta a férfi melkasát.

- Ha nem jössz, ki fog elkísérni?- mondta megjátszott szomorúsággal- Talán meg kéne kérnem valamelyik fő támogatómat?- tekintete a levélkupacra tévedt, amelyben hevert néhány, Esztora számos újgazdag hódolója által megírt vallomás és felkérés közül is.

- Nem mondod komolyan- mondta elkomolyodva Ulrik.

- Egyedül csak nem mehetek- felelte még komolyabban Esztora.

Ulrick lehunyta szemét, összeszorította ajkait majd lemondóan bólintott egyet, mire a nő elégedetten elmosolyodott s felbontotta a borítékot.

- Képzeld jelmezes bál lesz!- mosolyodott el még szélesebben.

A nyomozó kelletlenül fogadta a sápadt galt. Mint ahogy azt Ozoravárta, nem ismerte fel és nem is gyanakodott, mindaddig, míg Igar nevét meg nemhallotta. Ulrick meglepődött, ám arcára nem ült ki a döbbenet, csak szemöldökét húztaössze. Igar Hilárusz Tana? Arra gondolt mit tervezhet az az őrült. Ha egyutódot akar, akkor bármelyik közeli ismerősét kijelölhetné rá. Már ha van nekiolyan. Sajnos a törvény nem engedte, hogy a Gal ügy felügyelete alatt tartsa aPygmalionokat. Érthetetlen. Ráadásul Tanának már volt egy gyereke. Bár az egy egészmás történet.

- Mégis minek Tanának egy lelenc?- nevetett Róna.

Ozora visszataszítónak találta a férfi vigyorát, de nem hagyta, hogy egy ilyen apróság kilökje a szerepéből. Azonban egy ilyen kérdésre nem tudott volna mit felelni, szerencséjére a Hanga lány a segítségére sietett leszidva Magurait.

- Ilyet nem kérdezhet! Uram hol a jó modora?

- Ez csak egy olcsó kerületi lelenc. De ne vedd magadra kölyök!

- Nem szándékoztam.

S ezzel a felnőttek érdeklődése el is tűnt a fiú iránt. Újabb vendégek jöttek oda, akik átvették a szót, s mire Ozora feleszmélt már ki is sodródott s tömegből. Magában szitkozódott egy pár sort, elvégre elég kínosan leszerepelt. Legalábbis ezt hitte. Mikor bosszankodva épp a tömegen préselődött át, hogy visszamenjen és megkeresse Tanát egy mély hang megállította.

- Hé várj kölyök!

A hangtulajdonosa Ulrick volt.

- Mit is mondtál, Ozora ugye?

Egyszerre örült és rémült halálra. Előző önbizalmának nyomát sem mutatva kinyökögte a választ;

- I-i-igenuram!- hirtelen kihúzta magát a válaszra. A nyomozó felnevetett.

- Azért tisztelegned nem kell.

- Bocsánat... csak az ember hall ezt-azt- mondta halvány mosollyal a sápadt galatea.

- Például miket?- vonta fel bal szemöldökét Ulrick.

- Csak, hogy a nyomozó halhatatlan, három méter magas és legalább egyszer járt már a pokolban. Valahol kétszert mesélnek.

A nyomozó elmosolyodott.

- Tudom, hogy mondanak rólam őrült dolgokat. Te elhiszed ezeket?

- Nem! Vagyis nem mind. Több kifejezetten badarság- nézett a férfira- Bár azért tényleg elég magas.

- Én is csak ember vagyok. De ez pont elég. Nem engedhetjük, hogy leírjanak minket.

Ozora halványan elmosolyodott. Arra gondolt bár egy beképzelt alak lenne a nyomozó, részeges vagy legalább pedofil vagy bármi ilyesmi... Kétségbeesés kezdte marni és talán aggodalom? De nem eshet ki!

- Kérdezhetek valamit...uram? Maga valóban ott volt... akkor? Amikor az a tragédia történt.

- Igen.

-Kérem árulja el mi történt.

- Túl fiatal vagy te ahhoz.

- Kérem! A szüleimet aznap ölték meg!

Hazugság. De amikor kimondta, szinte ő is igaznak hitte. Ozorának eszébe jutott, hogy túlságosan is beleéli magát, ám épp ezzel érte el a célját. Ulrick elkomolyodott és mély sajnálattal a fiúra nézett.

- Őszintén sajnálom Ozora. De tényleg nem mondhatok többet, mint amit te is tudsz. Azok az átkozott démonok felfedték kik is ők valójában, és mi túl kevesen voltunk ahhoz, hogy megmentsük azokat az embereket. Ozora lehajtotta a fejét. Szinte olvasott a férfiban. Őszintén sajnálta őt, az "árva" fiút, ráadásul még képes volt arra is, hogy bűntudata legyen amiért annyi ember halt meg körülötte. Miért? Miért kavarta fel ennyire ez a hazugság? Miért nem lehet egy utálatos alak, mint az a Magurai? Miért? Miért nem tudja gyűlölni? MIÉRT?!! Hisz ellenségeknek kell lenniük. Hisz megfogadta, hogy felszabadítja a galateákat. De az ember, akit le kellett volna győznie ehhez épp ott állt előtte, vállára tette nagy kezét és együtt érzett vele. Gyűlölte ezt a helyzetet, hogy nem képes gyűlölni a férfit, sőt, hogy talán még kedvelte is. Ez pedig kétségbe ejtette. Hirtelen eszébe jutottak Tabita szavai: ,,Azt az egy dolgot, minden résztvevő másképp élte meg. Ezért is különbözhetnek annyira az emlékek, úgy, hogy nem veszítenek valósságukból. Ha vaksötétben eldobsz egy követ, az annyit tud, hogy eldobták, az ablak annyit, hogy áttörték az ember az ablak túloldalán pedig annyit, hogy eltalálták. Mind megtörtént, de mindegyikre csak a rá vonatkozó impulzuss van hatással. Ez a dolgok körforgása. Jegyezd meg, csak akkor ismerheted meg a teljes igazságot, ha mindent szemügyre veszel és megértesz"

,,Bazd meg a megértésedet" gondolta, de egyből meg is bánta. Tabitának igaza volt. A férfi eközben a fiú viselkedésére azt hitte állítólagos szülei halála miatt hajtotta le a fejét és vágta azt a rettentően fájdalmas elkeseredett arcot. Nem tudta mit kellene tennie, hisz nem volt valami gyakorlott, ha gyerekekről volt szó. Azonban egy talán síró kölyköt csaknem hagyhatott magára, még ha az egész kellemetlen is volt. Megkönnyebbülésére Ozora megszólalt, miközben kitörölte a képzeletbeli könnyeket a szeméből.

- Bocsánat,hogy feltartottam.

Azzal elfordult, hogy már tényleg felkutassa Tanát, ám a nyomozó megállította.

- Várj- mondta nyugodt mély hangján- Még el sem tudtam mondani, ami miatt utánad jöttem. Nos Tana tudod...

Ozora meglepetten fordult vissza a férfira nézve. Ulrick sóhajtott, látszott, hogy szavakat keres, bár hirtelen abban sem volt biztos mit akar mondani. Hisz tudtával egy árva fiúmegmentőjéről és még egy hosszú ideig egyetlen támaszáról tervezett szót emelni.

- Elégzavaros múltja van. Légy óvatos vele, nehogy félre ismerd. De ez maradjon köztünk, rendben?

A sápadt galatea meglepettségében nagyon nem is tudta mit mondhatna. Helyette serényen bólogatott egy sort, amit Ulrick megkönnyebbülve nyugtázott majd mire a fiú feleszmélt, a nyomozó már el is tűnt. Ozora is elindult, ám már nem Tana után. Csak bolyongott a tömegben míg a terem végéhez nemért, ahol kiment a viszonylag elhagyatott udvarra. Ott leült egy padra és a távolba meredve azon gondolkodott mit kéne most tennie. Tagjai elnehezedtek, úgy érezte meg sem tud mozdulni, nem hogy tenni bármit. Hideg volt, bár nem fázósan, de Ozora azért összébb húzta magán az öltönyt. Levette magáról a maszkot majd az erőtlenül eldőlő kezéből a földre esett, ahol pattant egyet a puha gyepen. A pad két oldalán lombos fák álltak, s az udvara nézett, mely olyan volt mint egy kisebb labirintus a sok tujájával, rengeteg szobrával és dísznövényeivel. A párok és kisebb társaságok halhatóan jól szórakoztak közöttük, de néha ki-ki bukkant közülük valaki, hogy aztán újra eltűnjön. Ozora oly távol érezte magát mint még soha. Senki sem vette észre és úgy érezte ez azért van mert nincs is igazán ott. Inkább olyan, mint egy halvány fényárnyék, amit egy mozgó vetítőgép vetít a világ elé, s most túl sötét az éj, hogy egy ilyen árnyat bárki is meglásson. Ennek a gondolatnak nem volt sok értelme, de lelkiválságon ment át, így elnézte magának. Ahogy ott ült és elmélkedett saját tehetetlenségén, hirtelen arra lett figyelmes, hogy leült mellé valaki. A pad pár fokot megdőlt az új súly hatására. Ozora meredten a földet bámulta maga előtt, hiába minden próbálkozásnak izmai ellentmondtak a mozgásnak, így képtelen volt a mellette ülőre pillantani.

- Rég láttuk egymást Ozora... beszélgessünk egy kicsit.