- Francba!- dühöngött Uzindur, s mérgében felborította a mellette álló kisasztalt.

Csörömpölve törtek össze a kristálypoharak, szilánkjaikkal ellepve a szőnyeget, a szürke linóleumot és a közéjük csapódó fémtálcát, s a zöld borospalack szilánkjai közt nagytócsában szétterült az üveg vörös tartalma. A fiú megkerülte a felfordulást és a terem egyetlen ablakához sétált, melyet nem takartak spaletták. A félhomályban csupán ez, és néhány gyenge égő adott fényt az amúgy is szürke teremben. Iahmelben voltak, egy lepukkant motelben, ami a helyi viszonyok között még a hiányos tapétájával, és a falak és a padló minden repedésével együtt is színvonalasnak számított. Uzindur a hideg üvegnek nyomta a homlokát, hogy így nyugtassa meg magát. Odakint hajnalodott, s a nap első fényei megvilágították sápadt arcát és tejfehér haját. Ha nem viselt volna utcai öltözéket, első pillantásra az ember egy mesteri márványszobornak is hihette volna.

- Mi történt?- kérdezte Kéra nyugtalanul ráncolva a homlokát. Figyelve Uzindur hirtelen dühkitörését a megszokottnál alázatosabban viselkedett vele szemben, hisz Uszindur nem épp a hidegvérűség minta példája volt, s Kéra tisztában volt a kettejük közti erő különbségekkel.

- Mi történt?! Hát megléptek, az történt!- förmedt a lányra a fehér galatea.

- Az hogy lehetséges? Hisz a rendősrég...

- A rendőrség egy kalap szart sem ér! De nem is velük volt a gond. Nem számoltam az Ő öcsénkhez fűzött ragaszkodásával.

- Ő? Vagyis eljött Elohim?!- Kéra meglepettségében felugrott a fotelból amelyben addig ült.

- Ne mond ki ezt a nevet!- kiáltott dühösen Uzindur, mire Kéra ösztönösen hátrahőkölt. A sápadt gal hátrafordult s csendesebben folytatta- Balszerencsét hoz, ha emlegeted. Szóval ne mond ki többet... Amúgy pedig nem, még mindig bujkál. Valószínűleg talált egy egérutat, hogy megmentse az öcsikénket és ahogy ismerem másra hagyta a dajka szerepét- a fiú a fal mellett álló kanapéhoz lépett és hátradőlt, az azon fekvő eszméletlen nő mellé huppanva. Szélesen elvigyorodott- Nem rossz az öcsköstől, hogy képes volt kirángatni azt a gyáva alakot a vackából.

Kéra borúsan pillantott a földre.

- Szóval megléptek...- mondta halkan- Kál is köztük van?

Uzindur arcáról eltűnt a vigyor. Száraz hangszínen felelt;

- Nincs.

Kéra egész addig azt hitte elfogadta már a tettét és meg tud birkózni testvére halálának előidézésével, de mikor az valódivá és visszafordíthatatlanná vált, összetört akárcsak az a hazugság melyet addig mondogatott, míg ő maga is elhitt. Szíven ütötte a bűntudat s az oly erővel mardosni kezdte mellét, hogy a lelki fájdalma, már fizikaivá vált. Térdre rogyott s könnyektől áztatott arcát tenyerébe temette. Hiszen ők testvérek voltak, s nem csak azért, mert annak teremtették őket! Ez több volt, mint a hús és vér köteléke. Kéra volt Kál és Kál volt Kéra, s már az elejétől fogva mindig együtt mentek át mindenen. Kettejük közül Kál volt az, aki öntudatra ébredt, ám megcsókolta Kérát és így ő is felébredhetett. Nem szerelem volt ez, de mégis valami ahhoz hasonló ösztönös szeretett. Ám a lány azt is tudta, hogy muszáj ennek véget vetnie, különben végleg feloldódnak egymásban, s azután már nem ébredhetnek öntudatra.

- Elég legyen már!- intette nyugalomra Uzindur- Tudtad mire vállalkozol, most ne játszd itt a hős szerelmest! Te akartál elszakadni- a fiú egy törlő mozdulatot végzett a levegőben, s azzal semmisé tette a lány fájdalmát. Aztán a mellette fekvő eszméletlen nőre nézett s annak vállára hajtotta a fejét. Lassú mély lélegzetet vett. Érezte a nő parfümjének és a kanapé dohosságának szagát, de ami még fontosabb, a nő bőrének az illatát. Arcát a bőréhez érintette. Bizsergés járta át annak lágysága és melegsége folytán.

- Nem szeretem a sírást- mondta halkan- Sírni csak a csecsemők szoktak. Én sosem sírtam kiskoromban, bár újszülött sem voltam soha. Talán ezért...- orrán mély lélegzetet vett, szemeit lehunyta és fél karjával átölelte a nőt- Mégis hogy hiányozhat anyám illata? Az a nő kivetett magából, de mégis sóvárgom a bőrének az illatát...

: