„Igar Hilárusz Tanával tanulmányaim vége előtt néhány évvel találkoztam. Afféle csodagyerekként ismertem meg, aki nem csak karizmatikus ember volt, de kétségtelenül zseniális is. Az egyetemre kerülve könnyedén átugrott jó néhány osztályt, mintha csak puszta unaloműzésképp döntött volna úgy, hogy megaláz engem. Nem is titkolom, eleinte rettentően utáltam őt, sőt, még a puszta emlegetése is taszított. Féltékeny voltam rá és ezt a vele történtek miatt már nem is szégyellem bevallani. Ki irigyelné most őt? A sok tragédia. Heh. Talán kárörvendő vagyok.

Kezdeti utálatomat akkoriban titkolnom kellett, Igar népszerűsége folytán. Épp ezért csapódhattunk egymás mellé és lettünk később barátok. Barátok? Nem igazán. De valami affélék. Mindketten kétség kívül és akadályozhatatlanul kiváltunk a tömegből zsenialitásunk végett. Ez volt az, ami egymáshoz kötött minket, majd később ugyan ezért jutottunk egy sorsra egy harmadik személy közbenjárása által. De kicsit előre szaladtam. A dolog úgy indult, hogy egy nap kaptam egy levelet. A borítékot vörös viaszpecséttel zárták le, amelyen nem tudtam értelmezni a jelképet. Egy női fejet ábrázolt, amelynek tincsei akár a sugarak szétterültek körülötte és egy nagy körré fonódtak össze. Tartalmát fekete tintával írták, valódi gyöngybetűkkel. Egy meghívás állt benne egy külvárosi színházba, melyről azelőtt sohasem hallottam. A levélen nem volt feladó, címzett, megszólítás, sőt semmilyen más információ, csak egy rövid sor;

,,A Nap napjának éjjelén gyere el a Theatronba!
Utóirat: Egyedül gyere"

Eldobtam a levelet. Gyanús volt az egész, az első két napon biztos voltam benne, hogy valaki csapdába akar csalni, ezért inkább tudomást sem vettem róla. Aztán a harmadik nap felötlött a gondolat; mi van, ha mégsem? Ez nem hagyott nyugodni, és ahogy telt az idő egyre többet és egyre gyakrabban jutott eszembe. Mi lehet a rejtély mögött? Talán egy titkos hódoló? Vagy valaki, aki csodál? Végül eljött a vasárnap. A Nap napja. Hiába próbáltam kiverni a fejemből az ötletet, végül napnyugta előtt fél órával hívtam egy taxit. Szerencsémre a sofőr ismerte a helyet, bár nem értette miért akarok odamenni. Megérkezve egyből megértettem kételyeit. A színház ódon épülete kihaltnak tűnt és látszólag teljes sötétség honolt falai között. Ez ellenére miután kifizettem az utat, elküldtem a sofőrt. Miután alaposabban körbenéztem már meg sem lepett, hogy az ajtót zárva találtam, azonban némi hallgatózás után a némaságból hangokat véltem kiszűrődni belülről, így nem adtam fel a keresést. Az épület déli oldalán lemásztam a pincébe, annak betört ablakain át. A dohos sötétségben szinte vak voltam, de az erősödő hangok segítségével kijutottam egy szűk folyosóra. Innen a fényt követtem mely a folyosó végéből gomolygott felém majd a végén elhelyezkedő ajtó elé nehezedő vastag függönyön át verekedve magam egy hatalmas terembe jutottam. Hirtelen elvakított a fény, de percek múlva már kivehetővé vált az ünnepélyes társaság. A plafonon üvegcsillárok lógtak, a földön vörös kárpit szőnyeg terült el, a falakon virágmotívumokkal díszített bíbor tapéta díszelgett. Középen volt egy asztal, néhány üveg meglepően drága borral és egy csillogó üvegpoharakból épített piramissal. Néhol elszórtan egy-egy ülőalkalmatosság is helyet kapott. Rajtam kívül kilencen tartózkodtak a teremben, akik akár csak én, egy rejtélyes levelet kaptak, amely nem hagyta őket nyugodni. Köztük volt Tana is, ami igen csak meglepett és nem is örültem neki túlságosan. Utánam még ketten érkeztek, így végül tizenketten lettünk a teremben.

Éjfélig semmi sem történt. Néhányan már panaszkodtak emiatt és távozni készültek, amikor egy elegáns és szemet szúróan vékony férfi lépett be. Nyugodt, magabiztos léptekkel haladt el köztünk és útközben lekapott egy poharat az asztalról. Lépteiről egy büszke szarvas jutott eszembe, oly hatalmasnak, erősnek és tűnékenynek tűnt, akár csak egy vízió. Zakóját királykék tollak fedték, melyeket gondosan varrtak fel, s oly nagy precizitással, hogy úgy tűnt mintha csak egy madár pihenne mellkasát, hátát oltalmazó szárnyaival eltakarva. Ez alatt fekete inget viselt, hozzá illő nyakkendővel, sötét bőrcipőt és fekete egyenes szárú nadrágot. Sötét haja és halványzöld szeme volt, arcát borosta szegélyezte, tekintetéből magabiztosság áradt. A terem végén elhelyezkedő kis színpadra lépet, s csak ekkor vetem észre az oldalán érkező gyönyörű vörös hölgyet. Elállt a lélegzetem. Még sosem találkoztam vele azelőtt, de mégis olyan volt, mintha újra láttam volna fiatal korom vörös hajú szerelmét, aki mindig is a boldogság hordozója volt számomra, és akit őszintén szerettem, még ha ő oly könnyedén árult is el engem. Mindig azt hittem, ha egyszer újra látom, akkor kitölthetem felgyülemlett haragomat, elkeseredettségemet és revansot vehetek tőle. De a szerelem nem így működik. Újfent áhítattal és szerelemmel néztem Rá, aki nem is Ő volt.

A férfi megköszörülte a torkát, bár már eleve a figyelem középpontjában állt. Magasba emelte kristálytiszta üvegpoharát majd nagy erővel földhöz vágta.
,,Ez a világ" mondta hangosan a maradványokra mutatva. „És maguk szilánkokon élnek" Végignézett rajtunk miközben kitárta karjait ég felé emelt tenyerekkel. „A világnak tökéletesnek kéne lennie! De a miénkben valami elromlott. MI ROMLOTTUNK MEG! A fertőzés bennünk van! Valami baj van a világgal és erre mind rájöttek már... És tudják mit?"cipője orrát egy viszonylag nagydarab, gömbölyded üvegtöredékre helyezte „Nincs szükségünk szilánkokra" Összeroppant a pohárdarab a talpa alatt. „Talán páran már sejtik miért hívtam magukat ide. Talán még egyikük sem. Nem is számít. A lényeg, hogy itt vannak, századunk legnagyobbjai, pont egy tucatnyian. Talán nem ismernek, de én ismerem magukat és tudom, hogy csodás dolgokat vihetnénk véghez együtt. Csatlakozzanak hozzám egy világmegváltó hadjáratra!"

„Mégis mire gondol?" hallottam a kérdést a jobbomról. Azonnal felismertem Igar hangját, de az az izgatottságtól égő tekintet az arcán addig ismeretlen volt. A színpadon lévő férfi elégedetten elmosolyodott majd így szólt;

„Alkossunk meg egy tökéletes lényt, az evolúció tetőfokát! A hibáinkkal csak egy hibás világ felépítésére vagyunk képesek. Ezért kell létrehoznunk egy felsőbb erőt, amely az új világ létrejöttének eszköze lesz!"

Egytől egyig odavoltunk az ötletért, olyannyira, hogy hajnalig tanácskoztunk felőle. Végül megszerveztük, hogy bérlünk egy épületet és szerzünk kellő felszerelést a projekt elindításához. Ebben sokat segített, hogy voltak jómódúak is közöttünk, hisz én személy szerint épp aggasztó anyagi problémákkal küszködtem.

Összességében tehát két fontos dolog történt aznap éjjel. Először; megismertem a rejtélyes meghívás küldőjét, Uzor Salvatort, majd másodszor; Uzor beszédétől fellelkesülve megalapítottuk a Pygmalion társaságot."