Darázs lehúzta fejéről a maszkot és elhajította, épp Ozora lába elé. A hatalmas négykarú galatea szemei olyanok voltak akár a deres acél. Hidegek és rikítóan világosak, s félelmet kelltettek bárkiben, aki felvette velük a szemkontaktust. Emellett erős arccsontozattal rendelkezett és karakteres, egyenes orral, mely ívet viselt orrnyeregénél. Rövid haja szurokfekete volt, ám a platina különböző árnyalataiban megjelenő tincsek is tarkították, melyek kócosan fodrozódtak a homlokára tapadva. Talán nyolc, tíz évvel lehetett idősebb Ozoránál, ez ellenére borostának nyoma sem látszott az arcán. Egyenesen a sápadt Galra nézett, olyannyira fókuszálva, hogy pupillái egészen aprócskára szűkültek.

- Ki vagy te?- kérdezte. Hangja mély és füstös volt, s talán döbbentnek is mondhatnám, de ezt nehezen lehetett kiszűrni belőle. Már eltűnt szemei elől a ragyogó idegen, de még mindig látta maga előtt annak arcát, mely archaikus mosolyával nem csak szépséget, de mélységes nyugalmat is árasztott, s ez ámulattal töltötte el. Épp ezért tudni akarta ki volt az, s úgy érezte, hogy mindennél fontosabb, hogy ezt kiderítse. Választ a fehér fiútól várt, akit megóvott az idegen és aki hasonlított rá.

Ozora azonban értetlenül nézett rá, mire Darázs rögtön ideges lett. Karjai ökölbe szorultak és a sápadt Gal felé lépett, mire Ozora ösztönösen hátrébb rúgta magát a földön. Tudta, ha Darázs újra rátámadna, akkor esélye sem lenne megvédeni magát.

- Azt kérdeztem ki vagy te?!- szólt a négykarú galatea immáron felemelt hanggal- És mi közöd van... hozzá?!- egy pillanatra elbizonytalanodott, hisz nem tudta, hogy nevezhetné meg az idegent.

A fiú nem tudott válaszolni. Még csak félrenézni sem mert, nem hogy képes lett volna értelmesen beszélni. Habozva szóra nyitotta a száját, de hirtelen semmi sem jutott az eszébe.

Közben megálltak a süllyedésben és újra az alagútba kerültek, ahonnan nemrég emelkedtek fel rebelliseink. Az említett galateák súlyos sérüléseikkel, túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy elmeneküljenek és erre ők is hamar rájöttek. Az arénaiakkal összefogva lett volna némi esélyük, de csak mert mind kijutottak, nem jelentette azt, hogy hirtelen szimpatizálni kezdenek addigi ellenfeleikkel. Bár Darázst leszámítva az aréna harcosai már nem is tűntek valami agresszívnak. Sőt, Feketeözvegy és Elefánt kifejezetten elveszettnek tűnt. Egész addigi létezésükben mérsékelt tudattal éltek, ám ez a fényes idegen hatására megváltozott. Elméjük megnyílt és minden bedurrant a fejükben. Megkapták az érzés és gondolkodás képességét s az ez által létrehozott káosz, olyannyira új volt számukra, hogy teljesen leblokkolta őket. Fecske pedig, akiben már korábban megindult ez a folyamat, észre sem vette magán, hogy az idegen tudatébresztő hatására érzelmei felerősödtek és teljesen kifejlődtek. Így heves érzései hatására gondolkodás nélkül a nála jóval nagyobb Darázs és az az által veszélyeztetett Ozora közé ugrott s dühösen arénai társára kiáltott;

- Állj! Nem látod, hogy kijutottunk?! Már vége van, ereszd el!

Fecske széttárta hamis szárnyait, hogy így takarja el Ozorát. Törött balkarja láthatóan nem zavarta, még ha nyilván valóan fájdalmat is okozott neki. Harciasan felemelte ép karját és szárnyait. Nem mintha ez fenyegetően hatott volna Darázsra, a négykarú gal végül mégis belátta, hogy nincs idejük erre. Kiengedte ökölbe szorult karjait s enyhén megemelte őket egy legyező mozdulatban, mintha csak azt mondta volna „Rendben, értem. Nem csinálok semmit a fiúval". Arina elégedetten elmosolyodott majd összehúzta szárnyait miközben peckesen kihúzta magát. Hátrafordult Ozorára pillantva.

- És most mit csináljunk?

A sápadt galateát meglepte, hogy a figyelem középpontjába került és tőle várják a választ. Társaira nézett. Lehel még épp megállt maradék fél lábán, de Tabita eléggé padlót fogott. Szó szerint. Csendben feküdt remegő karjaiban szorongatva a tőrét, még készen arra, hogy leszúrjon vele bárkit, aki még megpróbál rá támadni. Aztán az arénaiakra nézett. Darázs még mindig kellemetlenül fürkészte, míg Fecske teljes bizalommal várta az utasítását. Nyilván úgy gondolhatta, hogy Ozorának hála szöktek meg és most valamiféle hősként tekint rá. Ez kétesen érintette a sápadt fiút, hisz tudta, hogy valójában semmit sem tett. Mögöttük Feketeözvegy és Elefánt hol rá hol egymásra pillantottak, de nem szólaltak meg. Mind elveszettek voltak, akár csak Ozora maga, így tudta, hogy megbízhatnak majd egymásban a közös cél érdekében. Összeszedve magabiztosságát felszólalt;

- Nem maradhatunk itt és mivel ugyanabba a csapdába estünk fogjunk össze! Feltételezem nem boldogulnátok túl jól idekint és gondolom vissza sem mennétek. Szóval segítsetek nekünk megszökni és cserébe velünk jöhettek. Menedéket kaptok tőlünk és szabadságot!- mondta Ozora, majd válaszra időt sem hagyva utasította a galateákat- Te ott, ormányos! Te hozod Tabitát!- itt a lányra mutatott majd Feketeözvegyre pillantott- Te is jó formában vagy. Segíts Lehelnek!- majd Fecskére és Darázsra nézett, utóbbira bizalmatlan pillantásokat vetve- Ti pedig csak kövessetek!

Ozora magabiztossága megtette a hatását, a galateák engedelmeskedtek neki. Az autójuk továbbra is roncshalmaz volt, így jobb híján futásnak eredtek. Nem épp Ozora volt a leggyorsabb, így ténylegesen nem haladt legelöl, de a csoport vezetője kimondva, kimondatlanul is ő volt. Közben Tabita megvető pillantásokkal figyelte az őt hordozó Elefántot és a többi arénait, ám ahhoz túl gyenge volt, hogy bármit is tegyen ellenük. Tőrét azonban nem engedte el, túl erősen égett benne Kál képe és a halálából született haraggá formált fájdalom. Nem felejthette el. Nem bocsáthatott meg.

- Ha az elágazónál jobbra megyünk, akkor feljutunk a felszínre- mondta Lehel aki a legjártasabb volt Azrael nyugati területein, ahol Iahmel is feküdt.

- És mi van balra? - kérdezte Ozora.

- Kábé még plusz száz kilométer alagút, és úgy húsz ezer méterenként egy-egy lejárat.

- Értettem. Akkor felmegyünk!

Ozora nem látta a jó megoldást, csak azt melyik lehet a rossz és melyik a kevésbé rossz döntés. Valószínűleg jobb lett volna, ha ő sérül meg és a nála jóval határozottabb Tabitáé lehet az irányítás. Legalábbis ő így gondolkozott, de mit volt tenni.

Eközben a három nyomozó is elhagyta az Arénát. Két autójuk volt, egyikben Ulrick és Andor ültek, a másikból pedig Mihály fedezte őket. Nem számítottak ilyen hibára, így járműveiket a felszínen hagyták és nem is terveztek semmilyen zsákutat a város alatt futó alagútba. Így csak messzebb tudtak a főútra jutni, ahol pedig keresniük kellett egy lejárót, mely által a járatba juthattak. Így nem is csoda, hogy az első osztályú nyomozó szokatlanul ideges volt. Bár azért nem hivatkozhatott teljesen erre életveszélyes vezetését illetően.

- Nyomozó!- kiáltott rémülten Andor az egyik éles kanyar után, melyben kis híján egy kamionnak ütköztek, de az nem is reagált rá- Hella! Ki akar nyírni minket?! Az erősítés már úgyis úton va...

- Szarok a maga erősítésére!- kiáltott közbe dühösen Ulrick. Társa megrezzent felettese erős hangjától, de az életét még sem hagyhatta ilyen könnyen.

- Ilyen sebességgel kilencszer meghalunk, még mielőtt odaérnénk!

Válaszul Ulrick csak morgott valamit a fogai között majd a sebességváltóhoz nyúlt és még több gázt adott.

- Bassza meg!- tört fel Andorból az indulat, és amennyire csak tudott megkapaszkodott az autóban, bár az adott modell kialakítása nem segített neki ebben túl sokat.

- Több fizut akarok!