Talán hasznára lehetett volna a lány, de nem úgy tűnt, hogy meg tudná győzni őt, s mivel minden egyes elfecsérelt perccel megnőtt a kockázat, hogy túlkésőn találja meg társait, jobbnak látta, ha minél előbb utánuk ered. Gyorsan haladt, s eközben minden érzék szervét kiélesítve fürkészte környezetét bármi féle nyom vagy jelenlét után kutatva. A gond tehát csak az volt, hogy nem tudta merre kéne mennie.

Eközben Lehel és Tabita egyre keletebbre tartott az Aréna északi részén. A hatalmas kör kialakítású kétszintű küzdőtérnek külső s ugyanakkor alsó, észak, észak-nyugati oldalán mondhatni "karimáján" helyezkedett el a fás terület, úgy tetszik erdő, ettől lejjebb, a külső kör délnyugati területén kaptak helyet a hatok színpad emelvényei. Keletebbre lövészárokra hasonlító gödrök és kisebb dombok helyezkedtek el, a karima északkeleti irányában, merre a két rebellis is tartott, pedig cölöppusztaság szegélyezte a középső színpadszerűen kiemelkedő kör alapú küzdőteret, s ezek a cölöpök hol gigászi hol szinte észrevehetetlen méretűek voltak, s tetejüket kihegyezték, így találóbb lenne rájuk a karó elnevezés.

Tabita Lehel hátán utazott, a gyorsabb haladás érdekében. Előbbi gyorsan szaladt hála galatea mivoltának és a katonaságnál szerzett jó fizikumának. Még a fegyverekkel járó plusz súly sem okozott gondot, így nem kellett semmit sem hátra hagyniuk. Leszámítva persze Ozorát.

De hiába a keserű száj íz és a szörnyű bűntudat, ha az életük múlott a döntéseiken, miket percek töredéke alatt kellett meghozniuk, s jóvátételről nem is eshetett szó.

Kiértek a fák közül és ekkor Lehel megállt. Az előttük álló hosszú cölöp mezőn nem volt hova bújni, s átfutni sem igen lehetett. Túl oldalt azonban felfigyelt a kis halmokra, melyekről láthatták volna az ellenfél mozgásait, mégis menedékkel is rendelkeztek volna.

- Tabita- szólt Lehel, mire a lány felemelte a fejét a válláról- Mit gondolsz, merre tovább?

Tabita nehéz helyzetben is képes volt megtalálni a jó megoldást, lévén hogy az érzelmeit többnyire el tudta választani a döntéseitől, s ha nem idegesítették fel, akkor ugyanolyan józansággal gondolkozott élethalál helyzetben, mint nyugalmiban. Ezúttal is gyorsan végig sorolta magában a lehetőségeket, s végül úgy találta mivel az ellenfeleik feltételezhetőleg úgy ismerik az arénát, mint tulajdon tenyerüket, így megéri megkockáztatni az átjutást, hisz ha biztosabbnak is tűnik az erdőben rejtőzködni, előbb utóbb úgyis rájuk találnak majd, s akkor a támadóik könnyen kiaknázhatják a területi előnyüket, hogy a semmiből csapjanak le rájuk.

- Menjünk tovább- felelte a lány- Át tudsz vágni a karók között?

- Nem probléma.

Lehel megbízott a lány ítéletében. Sietős léptekkel elindult a karók ezreibe, ám azok közt nehezebb volt hátán Tabitával egyensúlyozni, mint azt hitte volna. Ráadásul közben még a kis buckákat is fürkészte a szemeivel, keresve nem-e rejtőzik ott valaki. Végül mikor már jó húsz métert megtettek Tabitának félig hátra kellett fordulnia, mely semmiképp nem volt kellemes a lány sérüléseivel, de a biztonságuk megért ennyit s a tudat is megnyugtató volt, hogy senki sem követi őket. Hosszú, kellemetlen percek következtek, s ezek rendkívül monoton módon teltek. Cölöp, jobbról kerül, cölöp, balról kerül, cölöp, jobbról kerül, cölöp, balról kerül, újabb cölöp...

Tabita halványan megszorította Lehel vállát. Az azonnal hátra fordult s látta, hogy egy arénai gal a nyomukban van. Sietősebbre fogta a tempót, bár a haladás mértékében ez sem sokat segített. Nagyjából negyven méternél járhattak, s a Kígyónak keresztelt A3/13 azonosítószámú gal, már a nyomukban volt alig harmincméternyire s a távolság egyre csak csökkent. A támadó gal rutinosan szökdécselt az oszlopok között, szinte már ösztönösen tudta mikor hova kell lépnie, hogy minél előbb utolérje áldozatait. Mikor a cél és Lehellék közt húzódó távolság kezdett tízméternyire fogyni, Tabita elengedte Lehelt s lecsúszott annak hátáról. Nagy nehezen lenyelte bénító fájdalmát s elhajított ellenfele felé egy dobókést. Aisa ügyesen kikerülte, bár egy pár pillanatra megingott a meglepetés támadás folytán. Közben Lehel riadtan visszafordult és karjaiba kapta a hősködő lányt majd minden izmát megfeszítve tovább rohant. Valahogy sikerült kijutniuk, de megfordulni már nem maradt idejük Kígyó csapásáig. A női galatea nevéhez méltóan hosszú tüskés láncot hordott, melyen sok-sok apró penge helyezkedett el, s ezek egy huzal megfeszítésével karddá álltak össze. Addig azonban leginkább egy rettentő fémkígyó pikkelyeire emlékeztetek. Aisa ostornak használva ezt, suhintott egyet, majd a rettenetes lánc engedelmesen mozdult és rácsavarodott Lehel lábára. A fiú eleset és társát is a földre ejtette. A rengeteg penge mind a húsába fúrta magát, akár egy tűhegyes agyarsor s visszarántotta őt a cölöpök felé. Lehel fájdalmasan felüvöltött majd gyorsan késeiért nyúlt, de nem tudott a Kígyó rángatásától megtámaszkodni, így a fegyverek egyszerűen csak kiestek a kezéből.

- Tabita!- kiáltott elkeseredetten.

A lány még ugyan abban a görcsbe rándult pózban feküdt, amelyben földet ért és remeget az égető fájdalomtól. Ez ellenére feltápászkodott s barátja kiáltására a fegyveréért nyúlt. Előrántotta katanáját és egy sebes mozdulattal Aisa felé hajította. A penge célt talált és a lány vállába fúródott. A Kígyó felüvöltött és kezéből kiesett a fém markolat majd csörömpölve a földre zuhant. Lehel gyorsan reagált és épp lábával belerúgott a lányba, mely ettől elvesztette az egyensúlyát majd a cölöp tengerbe zuhant. Az aréna harcos galjának karcsú testét felszelték a karók.

- Basszus- suttogta Lehel a fogai között majd elfeküdt a hideg földön.

A fájdalom még mindig pulzált a lábában, s ez ideiglenesen meg is bénította. Tőle odébb, Tabita kissé kómás tekintetét a véres hullára szegezte majd nyöszörögve felállt és társához fordult. Lehel lábának már puszta látványa is elég rossz volt, pedig Tabita sem volt épp jó bőrben. Óvatosan leguggolt és előhúzta egyik kését.

- Ez baromira fájni fog- mondta majd neki állt feldarabolni a Lehel lába köré tekeredő huzal köteget és annak fájdalmaival mit sem törődte gyors és precíz mozdulatokkal, egyesével kihúzta a húsába fúródott pengéket.

Lehel kendőjébe rejtett kézfejébe harapott, így próbálva elfojtani a kikívánkozó ordításait, hisz nem lett volna szerencsés, ha ilyen helyzetben talál rájuk egy újabb arénai.

- Mindjárt megvan... még tarts ki- mondta halkan Tabita.

Keserves percek következtek a fiú számára, de valójában fele addig sem tartottak, mint ahogy azt akkor érezte. Miután Tabita az utolsó pengét is eltávolította zajra lett figyelmes, mire villám gyorsan fegyvert rántott és egy dobókést hajított a hang irányába. Ozora, aki miután kiélesedett hallásával felfigyelt az előbbi harc zajaira és így végre társai nyomára bukkant, hirtelen céltáblává vált. Gyors reflexeivel sikeresen megállította a pengét, s még ha az markolatig is fúródott bal tenyerébe, újonnan felfedezett képességével nem szerzett komolyabb sérülést. Egész karja megkeményedett, akár a csont, s a pengét kihúzva eltűnt a vágás nyoma, sőt, még csak egy árulkodható heg sem maradt hátra.

- Én is örülök nektek- mondta a fiú egy sanda mosollyal.

- Ozora!- egy megkönnyebbült mosoly tört fel a galokból.

- De hogy?- szólt így Tabita, aki meglepetten pillantott a fiúra s ugyanúgy annak baljára.

- Magam sem tudom, csak valahogy kiderült, hogy ilyet is tudok- felelte zavartan Ozora majd elkomolyodva társaira nézett- És... azt akarom még mondani, hogy sajnálom az előbbieket... De most már nem fogok több gondot okozni!

A sápadt gal átnyújtotta a kést. Tabita ismét elmosolyodott majd kikapta az acél pengét a sápadt fiú kezéből.

- Ajánlom is Nyuszikám!

- Ez remek, de merre tovább?- kérdezte Lehel.

- Ha jól számolom, hárman vannak még- mondta Ozora- Egy az egy ellen lenne esélyünk?

- Ezekkel a sebekkel?- kérdezte Tabita- Csak ha táposak...

- Menni fog- mondta határozottan Lehel, aki alig bírt megállni a sérült lábán, mégis büszkén kiegyenesedett s oly határozottsággal szorította meg katanája markolatát, mint azt épen is kevesek.

Tabita végül már semmit sem mondott, csak engedett társainak.

- Úgy sincs más választásunk- dünnyögte.

A három rebellis felsorakozott az aréna szívét alkotó porondra, mely egy nagyjából tizenötször tizenöt méter átmérőjű kör kialakítású porond volt 2 méterrel az erdőt és cölöpöket hordozó külső kör felett. Nem maradt már túl sok fegyverük, épp csak annyi amennyire szükségük volt. Kicsit messzebb, a színpad peremén látták a füstölgő roncsokat és azt, ami halott társukból ottmaradt. Valamit, ami hajdanán Kál volt, majd a halálban valami fájó idegenséggé vált. Mindnyájuknak összeszorult a szíve.

Perceken belül feltűntek az aréna harcos galjai. Feketeözvegy, Elefánt és élükön az aréna új királya, a négykarú Darázs. Fecske nem tűnt fel sehol, de ez nem is számított, a bemondó nélküle is őrjöngött; „Szemtől szembe a büszke harcosok az áruló galateakkal szemben?! Ki hisz a szemének?! Nézzék! Lássák! Hölgyeim! Uraim!" s a közönség csillapíthatatlan rivalgásba kezdett. Ozora felemelte a tekintetét. A sötét nézőtéren csak ingadozó tömegek mozgó foltjait látta, s abban sem volt biztos, hogy valóban ott vannak-e fölöttük azok az emberek, vagy csak puszta kivetülései-e egy messziről sugárzott felvételnek. Szánalmat érzett irántuk, annyira valótlanok és mérhetetlenül aprócskák voltak, s ezt azzal próbálták kompenzálni, hogy az árnyékból lesték őket, akiket ebbe a szörnyű helyzetbe taszítottak. Ezután végig mérte ellenfeleiket. A Darázs erőtől duzzadó négy karjában tartott karcsú acél kardok szinte szikráztak a rájuk vetülő fényben, s ez hozzásegített a magas növésű gal tekintélyt parancsoló megjelenésében. Elefánt már valamivel alacsonyabb volt, pedig ő sem volt épp kis növésű, ráadásul rendkívül zömök alkatán dagadtak az izmok. Arcát gázmaszk takarta, melyből ormányszerű cső futott ki, mely bár kosztümjének része is lehetett övére erősített furcsa üvegcsés felszerelése miatt biztosabbnak tűnt vigyázni vele. A harmadik harcos, kit Feketeözvegynek is neveztek egy nő nemű gal volt, bár egészen férfias izomzatot mondhatott magáénak épp ezért messziről elég megtévesztő látványt nyújtott. Nehéz lett volna bármit is kiolvasni belőle, mivel testét gyászos fekete ruha, arcát pedig csipkés báli maszk takarta, s egy hosszú fekete acél kaszát tartott bal kezében, melyen ezüstös hatású bevonat volt, nyelén rengeteg apró díszítéssel. Használója könnyen és céltudatosan forgatta a fegyvert miközben biztos léptekkel közeledett galjaink felé.

- Enyém az Elefánt, Tabita elbírsz a négykarúval?- kérdezte halkan Lehel miközben tekintetét továbbra is a közeledő galateakon tartotta.

- Igen- felelte a lány, ám a sápadt gal megállította.

- Nem!- szólt határozott hangon Ozora- Darázst bízzátok csak rám. Majd én elintézem!

A többiek egy pillanatra meglepetten pillantottak sápadt társukra majd némán bólintottak, és kiválasztott célpontjukra koncentrálva lassan eltávolodtak egymástól.