Az emberek zsibongtak, a színpadon az utolsó hang és fénybeállításokat végezték, a zenekar pedig már elkezdte a hangolást. Elindultak a színpad felé, amely előtt az előléptetések várományosai sorakoztak várva, hogy átvehessék a kitüntetésüket. Ulrik pár lépéssel Nikander után haladt, s mivel közben a szemével a tömeget pásztázta fokozatosan lemaradt. Szürke, unalmas bábokat látott csicsás ruhákba bújtatva, s ezt a képet valahogy torznak találta. Ember ember mellett más emberek mögött. Egyikük sem számított, lényegtelen dolgokat tettek, jelentéktelen dolgokról beszéltek, fontos dolgok látszatát óhajtották fenntartani mégis életük maga volt a semmi. Röviden unalmasak voltak. A fiatal nyomozó tekintete mégis megakadt valamin. Pontosabban valakin, aki próbált észrevehetetlen maradni s épp ezzel tűnt ki a giccsparádézó tömegből. Az idegen divatos, ám megviselt bordó színű köpenyt viselt, mellyel az öltönyös tömeg részének látszatát lehetett hivatott kelteni, s hófehér haját akár egy turbánt, a feje fölé csavarta. Láthatóan sietett, míg kapkodva végig fújta valamivel a falakat. Mivel változást nem lehetett érzékelni az érintett falfelületeken, így a grafitizés vádja kizárandó volt.

- Hé!- kiáltott Ulrik- állj meg!

Az idegen összerezzent és egy pillanatra a nyomozóra pillantott. A távolság ellenére Ulrik megbizonyosodott róla, hogy egy nő állt a tér túl végén annak kecses, fürge mozdulataiból. Amint észlelte a lebukást, már el is tűnt a különös lány.

- Hagyd- tette vállára a kezét Nikander- biztos csak egy világfájdalmas kamasz akart alkotni valamit.

- De vandalizmust követett el, a közkincs rongálásért már elkaphatom...

- Jól van stréberkém, most inkább vedd át a díjad- lökte meg társát Nikander, s valóban ekkor szólították az előléptetésben részesülteket a színpadra.

Nagyjából húszan álltak a színpadon, két kivétellel mind a három felsőbb kerületekből. Díszegyenruhájukon csillogtak a biléták, szólt a zenekar s az azt túlkiabáló ünnepi beszéd. Az emberek megtapsolták őket, mikor a rangot jelképező érmeket a mellkasukra tűzték s a szónokok hősként emlegették őket.

Örülnie kellett volna? Valószínűleg. De Ulrik nem érzett semmit az egésszel kapcsolatban. Talán túl korán kapta meg ezt az elismerést, de hogy tényleg megérdemelte-e az teljesen hidegen hagyta. Gondolatai a jövő lehetőségei körül forogtak. Első osztályúként különleges ügyekkel és egységekkel dolgozhatott. Ugyanakkor a felelősség is megnőtt. Még több ember életéért lett felelős. De hogy melyik egységhez csatlakozzon arról fogalma sem volt. Akkoriban a maffiának volt a legkifizetődőbb keresztbe tenni - ahogy azt Ulrik is tapasztalta-, de a nagykoponyák szívesen végeztek magánnyomozásokat a felső tízezernek némi juttatás fényében. (Ekkortájt alakultak meg az első gal nyomozó csoportok is, de még senki sem vette őket komolyan.)

A réz harsogását tompa zúgás zavarta meg, mellyel sokáig nem is törődtek, de Ulrik egyből felfigyelt rá. Gerincén végig futott a hideg, amely hatodik érzékének jellegzetes jelzése volt. „Valami készül!" Egy köszönetnyilvánításnyi időre minden elhallgatott, majd megkezdődtek a sikolyok. A zenekar karmestere leeresztette a kezét s az emberek zavartan egymásra néztek. A hangok erősödni kezdtek s melléjük állatias üvöltözések, rikácsolások társultak. A térre menekülők áradtak be majd áttaposva egymáson próbáltak kijutni onnan. Rohanni minél messzebb azok elől. Azok elől. Azok hamarosan megérkeztek és akkor végleg eltűnt minden, ami arra utalt volna, hogy itt pillanatokkal ezelőtt még egy ünnepély zajlott. Helyette csak földi pokol maradt.

A hajdanán emberre emlékeztető lényekben egy csepp empátia sem mutatkozott, sőt még csak állatias őrület sem tombolt tekintetükben. Nem, ők érzéketlenek voltak s ez tette őket olyan félelmetessé a tömegek mészárlásakor. Az emberek tökéletes gyermekei, új arcukat fedték fel s gyilkolásban nem válogattak férfiak, asszonyok vagy gyermek közt. Az áldozatoknak kitörték vagy elharapták a torkát, de akadtak sokkal elborzasztóbb kivégzési módszerek is. Egyetlen közös pontjuk a hatékonyság volt, bármiféle élvezet vagy bosszú nélkül.

Ulrik lába földbegyökerezett, amikor látta, ahogy a veszett gallok elözönlik a teret és az embereknek ugranak. Távoli hangként hallotta Nikander és a többi rendőr kiáltozását, de a szavaik nem értek el a tudatáig. A tömeg, mint egy megvadult csorda hömpölyögött a lába előtt, megkönnyítve ezzel a veszettek pusztítását.

A sok mozdulatlan vagy épp görcsök közt rángó test a földön, a rengeteg vér s a mindent elnyomó sikolyok. Hátrahőkölt majd el is esett, de az ájulást sikerült elkerülnie. Teljes testében remegett és olyat érzett amilyet azelőtt még soha. Mindent elsöprő halálfélelmet.

Ő, Hella Lucia Ulrik itt és most meg fog halni.

Halál. A szó olyannyira szíven ütötte, hogy még a bénító félelmét is elfeledte. Olyan fiatal volt még. Épphogy elhagyta az akadémiát, s nemrég vett egy új lakást közel Esztorához. Oh, Esztora. Ha valaha megházasodott volna, biztos őt vette volna el. Talán gyermekeik is születtek volna, bár egy nyomozó élete elég veszélyes, így az egész bonyolultabb, de biztos megoldották volna... Hiszen ő egy piszkosul jó nyomozó volt! Ha valamiben, hát ebben kimagaslott. Micsoda karriert futhatott volna be! De ennek az egésznek hirtelen vége szakadt.

Ulrik felüvöltött a fájdalomtól. Az egyik veszett gal fogait a húsába mélyesztette, ám a harapás csak a szegycsont és válla közötti részen, a trapézizmánál talált be. A fiatal nyomozó szerencséjére giccsesnek titulált ruhája, az aranyozott vállapjaival és színes szalag felfüggesztéseivel most némileg megvédte. A sérüléstől feleszmélt és megragadta támadóját, aki történetesen egy nő nemű gal volt, és néhány erős ütéssel eltaszította magától.

- Nem...- lihegte- Nem!- ordította- Nem fogok meghalni egy fattyú keze által! Ha kell az utolsó lélegzetemig is, de harcolni fogok!

A veszett kitudja felfogta-e a férfi szavait, de egy sikoltás után újra neki ugrott és fel is döntötte Ulrikot. Utóbbi nyerserőben könnyedén feléje kerekedett s előrántotta imént használt öngyújtóját, melyet Nikander erőltetett még rá dizájnos hosszú vége miatt, mely szerencséjére egy vékony csúcsban ért végett. Egy célzott erős mozdulattal könnyedén átszúrta vele ellensége torkát, amely aztán remegve engedett szorításán majd elernyedt. A férfi felállt és gyorsan felmérte a helyszínt. Alig akadt néhány rendőr, akik felléptek a lények ellen, de legalább ő álltaluk elmenekülhetett néhány civil. Nikandert nem látta, de ezzel nem is ért rá foglalkozni. Felkapta egy közelben fekvő rendőr pisztolyát és lőni kezdett a veszettekre, ám azok egyre csak jöttek. A fennmaradt rendőrökön a félelem jelei mutatkoztak, így Ulrik felkiáltott erős, falrengető hangján:

- Emberek vagytok?! Hát harcoljatok! Harcoljatok a civilekért, egymásért, a családotokért vagy csak magatokért! Bármiért, ami kivezethet a pokolból és szorosan kapaszkodjatok bele!- egy gyors, impulzív mozdulattal lelőtt két közeledő veszetett- Ezeket a lelketlen szörnyeket teremtették tökéletesnek?! Th, nevetséges! Én csak az olcsó utánzatainkat látom! De mi! Mi emberek vagyunk! Mi teremtettük őket, mi vagyunk, akiknek engedelmeskedniük kell! Tanítsuk meg nekik hol a helyük!

Szavai lelkesedéssel töltötték meg társai szívét. Ulrik magabiztosságának és eltökéltségének különleges hatalma volt, mely beszippantotta a rendőröket és rájuk is átszállt. Megújult erővel ragadtak fegyvert. Ki pisztoly, ki puskát s ki, amit épp talált. A nap végére kiérkezett erősítés már csak a mentőegységek alá tudott segédkezni. Két kezem elég lenne, ha a túlélőket kellene megszámolnom, ez ellenére a veszetteket sikerült megfékezniük. S a férfi, aki győzelemre vitte őket más volt, mint aki a gálán legfiatalabbként első rangot nyert. Ulrik aznap meghalt, hogy egy új, jobb emberként feltámadhasson a harctéren. Azóta elszántságtól izzó addig örökké unott tekintette. Modora még kimértebb, de végtelenül tökéletes precizitással halad szent célja felé, amelyben megfogadta hogy kiírtja ezeket a szörnyeket. A tévedhetetlen és megállíthatatlan nyomozó, akinek hatására ezrek csatlakoztak a gal nyomozókhoz és néhány év alatt az a legfizetettebb ág lett a rendőrségen, ő az élő legenda, Hella Lucia Ulrik, az emberek végső mentsvára.