Csend nehezedett rájuk, amit egyikük sem tört meg, de legalább nem is nyomasztotta őket. Mikor újból emberek közé értek ismét megfogták egymás kezét, hogy szét ne szakadjanak. Kettejük közül csak Tabita volt tisztában, mekkora kockázat az ott létük, de már Ozora is kezdte érezni a veszélyét. Ennek ellenére egyenlőre még nem akart távozni. A színpadhoz érkeztek, ahol a fiú kórus énekelte azt a különös dalt, ami odavonzotta a fiút. Öt sorban hatan-hatan álltak, fából készült lépcsőfok szerű emelvényeken. Mindannyian egyforma, fekete köpenyszerű ruhát viseltek, egyformán magasak voltak, fekete hajúak és kábult, barna szeműek. Mind teljesen egyformák voltak, még az arcuk is teljesen megegyezett a legapróbb egyéni megkülönböztető jelleg nélkül. Mind egyszerre énekelték ugyan azt a dalt, ugyan azon a hangon. Ozora hátán végig futott a hideg és biztos volt benne, hogy a maszk alatt teljesen elsápadt az arca.

- Ők galok..?- suttogta remegő hangon.

- Igen. Ráadásul teljesen öntudatlanok. Inkább bionikus gépek, mint sem emberek. Se akaratuk, se gondolataik nincsenek. Még csak nem is éreznek- felelte Tabita, mélységes sajnálattal pillantva az előadókra.

- Nem mehetnek el?- kérdezte a sápadt fiú nagy csomóval a torkában.

- Nézd a nyakukat. Nyakörv van rajtuk a húsukba kapaszkodva. Ezzel irányíthatóak, s ha megszöknek, ez lebéníthatja vagy meg is ölheti őket az idegpályáikon keresztül.

- Ez annyira kegyetlen- Ozora szavai úgy hagyták el a száját, mint egy halk lehelet, Tabita mégis megértette őket- Olyan gyengék, annyira védtelenek. Miért...?- a fiú nem tudta befejezni a mondatot, már így is érezte, hogy a maszk alatt meleg cseppek folynak végig arcán. Gyengének érezte magát és félt, de legfőképp, nem értette miért. Miért tesz ilyet az ember? Miért ilyen kizsákmányolhatóak ők, galateák? Miért léteznek, ha így kell élniük? Olyan gyengének és kicsinek érezte magát, mint még soha.

- Mert az ember azt akarta...- felelte a lány halk szomorú hangon.

Most először ebben a szomorúságban, úgy érezték megértik egymást s a kézfogásban összefonódtak az ujjaik. Tabita enyhe szorítással jelezte, hogy indulniuk kell, ha nem akarnak feltűnést kelteni, így elindultak a körtér széle felé, míg a hátuk mögött hangosan mulattak az emberek és virágokat dobáltak a körtér közepén lévő kis "szigetre" a hatalmas emlékmű lábaihoz. A szoborcsoport expresszív módon formált embertömeget, mely több helyen összeolvadó hatást keltett, mintha az alakok reménytelenül próbálnának kimászni vasbörtönükből mindhiába s kezüket az ég felé emelték megtartva egy hatalmas alakot, ki Michelangelo Ádámját idézte. Ez volt az ember, aki saját gyermekeit kárhozatra ítélte, míg ő nyugodtan pihent abban a kibírhatatlanul szelíd és békés megjelenésében tündökölve, s világosan kifejezte feljebbvalóságát. Ozora megértette, hogy a tragédia ellenére sem fogják elereszteni őket vagy megkegyelmezni rajtuk. Sőt, a történtek után bizonyára eldöntötték, hogy ezek a lények lelketlenek, így bármiféle ellenzék nélkül megvívhatták velük háborúikat, elérhették céljaikat nem törődve azzal, hogy így vér fordul a vér ellen.

Mert az ember azt akarta.

Igar Hilárusz Tana telkének hatalmas kovácsolt kapujáig kézen fogva mentek, nehogy elvesszenek egymástól. Nem beszéltek ez alatt az idő alatt, de ezt egyikük sem bánta, a történtek után szükségük volt egy kis merengésre. Különös képp Ozorának. Reggel még árva embergyerek volt, estére pedig már tulajdonképpen azt se tudta micsoda. Valami mesterséges életforma, a köztudatban pedig egy lelketlen szolga. Viszont a látottak után nem kételkedett többet, de a dolgok így is bonyolultak maradtak. Hogy álljon így Tana elé? Jó eséllyel visszakerül az árvaházba a kiborulása után- legalábbis Ozora ezt gondolta. Tétován megállt a kapu előtt, elengedve a lány kezét és fejéről lehúzva a maszkját. Tabita meglepetten fordult a fiú felé.

- Mi a baj?- kérdezte.

- Semmi, csak... nem tudom visszamehetek-e a kiborulásom után- a fiú halványan elpirult, így hogy ezt leplezze elfordította a tekintetét.

Tabita meglepetten pillantott rá, majd felnevetett:

- Ugyan már! Én csináltam már rosszabbakat is- egy fél mosollyal legyintett- Ismerem őt, nem lesz baj. Amúgy meg érthető, hogy kiborultál egy ilyen hírtől.

- De- kezdet bele a sápadt fiú, de a lány a szavába vágott.

- De semmi- a lány levette a maszkját, hogy teljesen a szemébe nézhessen, bizalma jeleként- Szükséged van ránk és nekünk is jól jön, ha itt vagy. Szorongani meg hülyeség, szóval menjünk be.

A fiú nem válaszolt, de Tabitának ennyi is elég volt, hogy értse, megadta magát. A kapuhoz lépett majd hosszas szöszmötölés után a kapucsengőnél kinyitotta a kaput. Miután bementek, magától becsukódott mögöttük a bejárat s ezt követően Ozora ugatásra lett figyelmes és hamarosan alakokat is látott közeledni.

- Fiúk nyugalom!- kiáltott a lány, mire az állatok lelassultak.

- Ezek meg miféle kutyák?- kérdezte a fiú pár lépést hátrálva a lányhoz.

Körülöttük négy hatalmas, körülbelül hetvenöt centis marmagasságú bézs színű, fekete orrú kutya állt. Hangosan lihegtek és hol Ozorát méregették, hol a lányra pillantottak.

- Kangalok- mondta a lány- Ezek az import szépfiúk vigyáznak ránk és a házra. Nagy bestiák tudnak lenni, de nem kell félned tőlük- mondta és megsimogatta az egyik fejét, amely erre megnyalogatta a kezét- Szagoltasd meg vele a kezed. Ő itt Káldor, a főnök. Ha neki megmutatjuk, hogy a barátunk vagy akkor a többiek is megtanulják- mondta megvakarva az állat fülét majd komoly hangon hozzá tette- De azért csak óvatosan.

- Hogyhogy most látom először őket? Mármint nem úgy néznek ki, mint akik elkerülnék az ember figyelmét- mondta a fiú majd követve a lány utasításait lassan a kangal orrához közelített a kezével.

A kutya halkan morgott egyet majd megszagolta a fiút. Áldását adva a kölyökre megnyalta a kezét. Ozora kicsit megkönnyebbülve elmosolyodott majd megsimogatta Káldort. Ekkor a többi jószág is köréjük gyűlt és ismerkedni kezdtek a fiúval.

- Eddig biztos be voltak zárva a házukba. Hátul van egy elkerített rész kutyaházakkal. Általában szabadon vannak engedve a birtokon, mert elég nagy a mozgásigényük, de gondolom Igar miattad most bezárta őket. Feleslegesen aggódott- mosolyodott el a lány figyelve, ahogy az állatok lelkes csaholással megrohamozzák a fiút.

Ozora ekkor jött rá, hogy fogalma sincs mekkora ez a telek. Annyit tudott, hogy a város szélén van, és hatalmas falak övezik, de a túloldalát még sohasem látta. Mindenesetre ehhez már késő volt.

- Lassan bemehetünk?- kérdezte a fiú bizonytalanul, mire a lány hangosan felnevetett.

- Rendben, menjünk. Majd holnap leszel kutyakaja!

- Én? Csupa csont vagyok! Téged hamarabb megzabálnak!

Jóízűen nevettek s csak a házba lépve csendesültek el. Tabita bezárta mögöttük az ajtót egy gyors, rutinos mozdulattal, amelyhez még csak villanyra sem volt szüksége. Ugyanígy ismerte a házat is, így kézen ragadva Ozorát elindult az emelet felé. Az egész lakásban sötét volt, úgy tűnt Tana valóban aludt már. Ezért, hogy fel ne ébresszék nem oltották fel a lámpákat. A szobájukig néma csendben osontak majd a plafoni rózsaablakból beszűrődő halvány holdfényben némán búcsút intettek egymásnak és távoztak a szobájukba. Mindketten egyből az ágyukra vetették magukat. Hirtelen gondolatok ezrei öntötték el mindkettejüket, de már egyiküknek sem volt ereje elmélázni bármelyiken, hisz rég elmúlhatott már éjfél is. Tabita átöltözött hálóingjébe, Ozora pedig jobb híján levetkőzött alsónadrágra. Nem tudta hol találhat ruhát, de nagyon nem is érdekelte. Magára húzta a fehér dunyhát és lassan elmerült az álmok tengerében. Nem sokkal később követte őt újdonsült barátja is.

- Aisa... Aisa!

A sötétség feszült csendjét suttogás zavarta meg. A szólított személy kedélytelenül pillantott jobbra, társa felé, akiből a köztük vezető vízszintes rácsokon át csak egy csillogó szempárt látott.

- Ne szólíts a karakter nevemen. A3/13 a gyári azonosítóm- szólt rá, majd nyomatékosan hozzátette- Kedves A2/08.

- Utálom ezt a számot. Arinának hívnak- szólt az duzzogó hangon és elfordította a fejét.

- Ahogy a többi A2est is. Amúgy meg, ha elfordulsz nem hallak rendesen. Csak szólók...- jegyezte meg A3/13 egy pimasz mosollyal, amit a sötétben A2/08, avagy Arina amúgy sem láthatott- Amúgy mi az?

- Mi?

- Ami miatt szólongattál- A3/13 hangja tökéletesen kimért volt és hideg, ami egy normál embert valószínűleg elijesztett volna. Nem Arinát, aki nem rég még maga is így beszélt.

- Furcsán érzem magam- motyogta Arina Aisa irányába- nem tudom mi ez. Ma az alvó kamrámban képeket láttam, pedig sötét volt és ki se volt nyitva a szemem. És...- kereste a jó szót, de végül csak megismételte magát- olyan furcsán érzem magam. Nem tudom megmagyarázni. Talán beteg vagyok?

- Vagy beverted a legutóbbi mérkőzésen a fejed- vont vállat A3/13- a meccs után vizsgáltasd ki magad vagy szólj a főnöknek, ha nem tudod folytatni és ő majd lekapcsol.

Lekapcsol. A3/13 könnyen ejtette ki ezeket a szavakat. Talán mert természetes volt vagy legalábbis annak szánták számukra. Mégis, Arinát elfogta a félelem.

- Inkább felejtsd el, biztos csak fáradt vagyok...- mondta végül és valahogy úgy érezte, mintha ez Aisát is megnyugtatta volna.

- Akkor kapd össze magad, mert a végén még megszerzem a bajnoki címed!- szólt kihívóan A3/13. Ekkor fények gyulladtak ki előttük és elkezdődött a visszaszámlálás.

- Na azt majd meglátjuk!- A2/08 arckifejezése megszilárdult és magára öltötte bajnoki vigyorát.

A kivetített visszaszámlálás tíztől indult, s a végén az ajtók kinyíltak és a gallok kiléptek a pályára. Az emberek hangosan ujjongtak és kiabáltak kedvencüknek, vagy épp annak a játékosnak, akire akkor fogadtak. Így legtisztábban az Arina és a Timur neveket lehetett kivenni, majd megszólalt a hangos bemondó, elnyomva minden más zajt:

„Készen álltok a harcra?!"

A közönség tombolt. Igen!

„Készen álltok a vérfürdőre?"

Ha lehetséges még hangosabban ordították; Igen!

„Akkor íme! A Galateák elfoglalják a helyüket, és a kapcsolódás után kezdetét veheti a játék!"