A szálló közös terei megteltek emberekkel.

Minden vihar elől menekült vacsorázni ment vagy a közös terekben keresett némi társaságot, és próbált kiszakadni az unalmas hotel szobákból. Ugyanis jelenleg minden jelenlévő itt ragadt. Nem volt mit tenni.

Tehát a szálloda földszinti tere dugig volt emberekkel, és a helységek beszélgetésüktől volt zajos.

Igencsak éhes voltam már, így határozott léptekkel indultam meg az étterem felé, amikor is út közben az egyik hatalmas pálmafa szerű növény mellett egy kislányt pillantottam meg. Ott gubbasztott a növény alatt, és amikor a tömeget pásztázó szemével felém fordult feltűnt kétségbeesett sírós arca.

Gondolkodás nélkül felé indultam és óvatosan megközelítve nehogy megijesszem leguggoltam elé.

-Szia.-hívtam fel magamra a figyelmét finoman, mire a szőke hajú kislány rám emelte hatalmas boci szemeit, amik könnyektől csillogtak, de egy szót sem szólt.-Miért sírsz édesem?-kérdeztem rá lágyan, de a kislány csak még inkább elpityeredett, így leültem mellé a földre és finoman a karomba vettem. A kislány először félénken viszonyult hozzám, majd szépen lassan apró kezével belekapaszkodott a ruhámba és belém fúrta pici fejét.-Semmi baj nincs.-simogattam a fejét.-Hol vannak a szüleid?

-Nem...nem tudom.-mondta keserevesen sírva, mire majd megszakadt érte a szívem, bizonyára ebben a nagy tömegben elszaladt és már el is veszítette a szüleit.

-Semmi baj. Én segítek neked megkeresni a szüleidet, jó?-néztem rá mosolyogva, mire a kislány bólintott, így felálltunk a földről és megfogva apró kezét, elindultunk valamerre.-Hogy hívnak?-próbáltam elterelni a figyelmét.

-Rosie.-felelte a kb 5 éves kislány.

-Nagyon szép neved van Rosie. Mond csak eltudnád mondani, hogyan néz ki az anyukád és az apukád?-kértem, mire a kislány beszélni kezdett. Nem sok távpontot tudod adni, de ez is több volt mint a semmi és abban reménykedtem, hogy ha sétálunk az emberek között valaki észreveszi és így meglesz a családja.

-Rosie!-kiáltott fel hirtelen velünk szemben egy nő, majd szaladni kezdett felénk. A kislány szeme is felcsillant, majd már el is engedve a kezem az anyja felé lépett. A nő térdre rogyva ölelte át a kislányt és csókolgatta boldogan körbe. Láttam a nőn mennyire kétségbeesett, könnyek csillogtak az arcán bizonyára amiatt, hogy elveszítette a lányát. Ekkor egy magas férfi lépett oda hozzánk, és szintén megkönnyebbülve átölelte a nőt és a kislányt.-Hála az égnek, hogy megvagy!

-Itt szaladgált?-kérdezte a férfi a nőt, mire az anya felnézve rám válaszolt.

-A lánnyal volt.-mondta, mire a férj is észrevett engem, ahogy ott állok közöttük.

-Helló! Skylar vagyok.-intettem oda esetlenül-Rosie sírva kuporgott a földön, amikor megláttam, igy elindultam vele megkeresni magukat.

-Nagyon szépen köszönjük!-nézett fel rám hálásan a nő, mire csak elmosolyodtam.

-Nem is zavarok tovább! Minden jót kívánok!-búcsúztam el, mire a férj utánam szólt.

-Kérlek várj!-bírt maradásra-Vacsoráztál már? Mi épp most indultunk, amikor elveszítettük Rosiet, ha gondolod nagyon szívesen látunk az asztalunknál.-nézett rám halásan, mire csak a fejemet ingattam a kedves meghívásra.

-Ugyan, erre semmi szükség.

-Kérlek! Legalább akkor elvitelre kérj valamit.-nézett rám biztatóan, mire lassan beleegyezően bólintottam.

-Rendben.

-Ez a beszéd!-vidult fel a pasi-Jaj, még egyébként be se mutatkoztunk. Bill vagyok.-nyújtott kezet, mire mosolyogva viszonoztam.

-Én pedig Jackie.-ráztam kezet a Rosiet szorongató nővel.

-Nagyon örvendek.

-Akkor menjünk is enni, most már hogy mindenki megvan.-simított végig Bill lágyan a kislánya haján.

-Még hívd fel Ravent, hogy megvan Rosie.-kérte Jackie.

-Oh, tényleg.-vette elő a telefonját Bill és már hívta is a bizonyos Ravent, aki gondolom szintén a család tagja lehetett.

Így ültünk tehát le egy asztalhoz, Bill és Jackie egymás mellett, Jackie mellett a kis Rosie, én pedig Rosie mellett kaptam helyet, magam és Bill mellett pedig egy üres hellyel, gondolom a bizonyos Ravennek.

Amint leültünk megrendeltük az ételeket és a rövidke beszélgetés alatt megtárgyaltuk, hogy hagyjam a fenébe ezt a magázódást és mindenkit nyugodtan tegezhetek. Ettől csak oldottabb lett a légkör, mire megjelent egy hosszú barna hajú, tőlem pár évvel fiatalabb lány és Rosie mögé lépett.

-Jól megijesztettél minket te rosszcsont.-ölelgette meg a kislányt játékosan szorongatva, mire Rosie kacarászni kezdett. Raven egy puszit nyomott a lány fejére, majd ekkor szúrt ki engem a társaságban, megdöbbenve pislogott rám, majd tisztelettudóan a kezét nyújtotta.-Szia! Raven vagyok.

-Skylar.-bólintottam, miközben Raven leült mellém.

-Édesem, Skylar találta meg Rosiet a nagy tömegben és segített eljuttatni hozzánk, úgyhogy meghívtuk magunkhoz vacsorázni.-mesélte el a sztorit, mire kiderült számomra, hogy ő a másik gyerekük.

-Fú, köszi! Már percek óta kerestük.-vallotta be őszintén felém fordulva, mire csak elmosolyodtam.

-Tényleg semmiség.

-Na és Skylar egyedül vagy itt?-kérdezte az anya.

-Nem, a...-próbáltam a megfelelő szót keresni-a barátommal.

-Oh, hát nyugodtan hívd ide őt is, szívesen látjuk.-mosolygott rám kedvesen Jackie, mire csak kényszeredetten viszonoztam a mosolyát.

Hát még csak ez hiányozna!

-Köszönjük, de a barátom fent van a szobánkban. Sokat vezetett idáig, úgyhogy eléggé elfáradt.

-Gondolom ti is a hegyre tartottatok.-szólt közbe Bill.

-Igen, de a hóvihar miatt bekellett menekülnünk ide.

-Hát igen.-bólintott Bill-Szeretem a havat, de nem ennyit és igy.-nevetett fel, mire az asztalnál mindenki elmosolyodott.

-Gyakran jártok ide?-kérdeztem kíváncsian.

-Igen.-válaszolt Jackie-A fiam Sam, snowboard oktató. Egész télen itt dolgozik és csak ilyenkor van lehetőségünk meglátogatni.-mesélte, miközben a szeme csillogott, ahogy a fiáról beszélt.

-Elég messze lakunk innen.-egészítette ki Bill.

-Ráadásul a bátyám a snowboard megszállottja. Ilyenkor el se lehet mozdítani innen.-röhögte el magát Raven.

-Igen, már alig várjuk, hogy lássuk. Még az ünnepekre se tudott elszabadulni.-mondta szomorkásan Jackie.

-De most már láthatjátok!-biztattam az asztalnál ülőket, mire mind egyöntetűen elmosolyodtak.

-Igen!

-Te snowboardozol?-fordult felém kíváncsian Raven.

-Nem, én síelni megyek.

-Az is jó, bár a snowboardot én jobban szeretem.

-Még sosem próbáltam.-vallottam be.

-Ha elszeretnéd kezdeni Sam kiváló választás, és ezt most nem azért mondom, mert az anyja vagyok.-javasolta Jackie-Félig.-kacsintott rám, mire elnevettem magam.

Ezután Bill egy történet mesélésbe kezdett Samről, hogy mégis miért is lett snowboard oktató. Érdeklődve hallgattam a beszámolót, amibe az egész család bele-bele szólt, kiegészítve az apa mesélését. Egyszerűen nem lehetett nem odafigyelni rájuk, ahogy nagy lelkesedéssel beszélnek Samről. Ahogy pedig ott ültem közöttük és a vacsoránkat fogyasztottunk akaratlanul is, de elszorult a szívem. Hisz ilyen volt egy igazi család. Egy egyszerű vacsora alatt a közös és majd elkövetkezendő élményeikről beszélgetnek, mosolyognak, nevetnek egymás szavába vágva hangosan és életvidáman. Annyira egyszerű dolog volt mégis az én életemben ez nem volt jelen. Az én családom az ilyen vacsorák alatt mereven ült, kisestélyiben és munkáról vagy rendezvényekről beszélgetett. Anyám sosem beszélt rólam ilyen bánatosan, mert nem láthatott hetekig vagy apámnak nem csillogott soha a szeme, amikor a sikereimről regélt.

Sajnos a pénzzel együtt nem járt egy ilyen meghitt legkör és otthonos család.

-Elnézést!-szakított ki a gondolataimból egy hang, amit akár ezer közül is felismertem volna-Sky?-lépett a székem mögé Nick kérdőn.

-Oh, szóval te vagy Skylar pasija.-ámult el mellettem Raven pislogás nélkül meredve Nickre, mire Jackie csúnyán nézett a lányára.

-Raven!-szólt rá, mire a lány becsukta az eddig nyitva tartott száját. Nem tudtam rá haragudni, amiért elámult Nick Blye földöntúli szexiségén.

-Igen, Nicholas Blye.-bólintott a jelen lévők felé bemutatkozva.-Bocsánat a zavarásért csak már aggódtam Skylarért, miután órákkal ezelőtt elment a szobánkból.-nézett rám jelentőségteljesen.

-Mi tartottuk fel.-vallotta be Jackie-A kislányom eltűnt és Skylar találta meg. Hálánk jeléből meghívtuk magunkhoz vacsorázni. Csatlakozz te is hozzánk!-hívta meg, mire lassan felállva az asztaltól jeleztem, hogy erre aztán már tényleg semmi szükség.

-Köszönjük, de most már tényleg ideje mennünk.-toltam be a székem kedvesen mosolyogva a családra.-Még egyszer köszönöm a vacsorát és szép hetet kívánok nektek!-búcsúzkodtam el, majd Nickkel az oldalamon a gondolataimba mélyedve visszaindultam a szobánkba, miközben folyamatosan a családon és a vacsoránál történteket kattogott az agyam.

-Mi történt?-kérdezte hirtelen Nick, ahogy beleptünk a szobánkba.

-Tessék?

-Látom rajtad hogy van valami.-meredt rám komoran.

-Ez a család...nekünk sose lesz ilyen.-feleltem csalódottan, mire Nick már csak ebből a pár szavamból pontosan tudta, hogy mire értettem.

-Még lehet.-mondta megfontoltan, mire hirtelen felé kaptam a fejem. A szeme...tele volt reménnyel és én hinni akartam ennek a reménynek. Bízni akartam benne.

---------------------
✨Sziasztok!✨

Egy kisebb alkotói válságba kerültem, így kellett némi idő, míg áttudtam gondolni a könyv további eseményeit.

Most ismételten egy nehéz, tanulós időszakom fog következni az egyetemen, úgyhogy nem tudom mikor fogom tudni hozni a következő részt.

Köszönöm a 135k megtekintést!❤️